Rómeó és Júlia történetét mindenki ismeri. Ha olvassuk Shakespeare klasszikusát, egyszerre egy bennünk is jelenlévő ősi érzést elevenítenek meg a sorok, olyan gyönyörűséggel, amitől azt érezhetjük, hogy jó az emberi nemhez tartozni. Ám Rómeója és Júliája a misztikus keletnek is volt. Lejla és Mecnun történetén keresztül közelebb kerülhetünk a szerelem misztériumának megértéséhez.
Tragikus szerelmi történetek Rómeó és Júlia, Lejla és Mecnun előtt is léteztek, hiszen az emberi nem legmeghatározóbb, legelemibb érzéseit jelenítik meg: szerelemről, szenvedélyről, reményről, vágyakozásról, a másik elvesztése miatti rettegéstől, egy másik emberi lényért történő önfeláldozásról szólnak. Ezek az érzések szövik át az emberi létet a kezdetektől fogva. Ha viszont megismerjük Lejla és Mecnun történetét és a benne rejlő szimbólumokat, akkor nemcsak egy újabb történettel leszünk gazdagabbak, hanem talán a szerelem egy új arcának megértéshez is közelebb kerülünk. Ám mindegy, hogy a történet vagy a szerelem egyik alapmotívumának megértése felől közelítünk, egy misztikus világba fogunk csöppenni.
Egy szerelmi történet kibontakozása
Oly részeg vagyok a szerelemtől, hogy már nem tudom, mi a világ. Nem tudom, ki vagyok én, ki a pohárnok, mi az ital és mi a pohár (...)
Írja Fuzúli, az Oszmán klasszikus irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, aki 1495-ben született a ma Irakhoz tartozó Karbalában. Életéről nem sokat tudni, annyi viszont bizonyos, hogy első nagy patrónusa I. Iszmáil perzsa sah, a mai Irán területét is magába foglaló Szafavida birodalom uralkodója volt. Miután azonban I. Szulejmán török szultán elfoglalta Bagdadot, Fuzúli az oszmán udvari körökhöz kívánt csatlakozni, és Konstantinápolyba, a birodalom fővárosába szeretett volna költözni, terve azonban meghiúsult, így élete nagy részét Bagdadban élte le. A költő arab, perzsa és török nyelven (egészen pontosan azeri dialektusban) is alkotott. Legismertebb formájában Fuzúli írja meg Lejla és Mecnun történetét 1535-ben, amelynek alapját valószínűleg arab források adták, de az alapmotívumok a perzsa és török kultúrában is fellelhetők.
A történet két szerelmesről, Lejláról és Kajszról szól, akik már gyerekkorukban megszerették egymást, a szüleik azonban elválasztották őket, Lejlát férjhez adták. Kajsz beleőrült a fájdalomba, és a pusztában kezdett bolyongani, a nép el is nevezte Mecnunnak (ejtsd Medzsnún), ami annyit tesz: őrült. Hiába telik el sok idő, szerelmük nem halványodik el, és Lejla egyszer, sok év elteltével megkereste Mecnunt, de a férfi már nem ismeri fel szerelmét, és csak azt mondja neki: „Lejla bennem van, te ki vagy?” A nő pedig belehal a szomorúságba. Végül a két szerelmes a halálon túl egyesül.
Ez a történet rengeteg variációban formálódott az évszázadok során, ritkán vetették papírra (kivéve például Fuzúlit), inkább szájhagyomány útján terjedt, csakhogy itt nem népköltészetről beszélünk, mint azt Farkas Emese, Egy misztikus szúfi versről című, e cikk alapjául szolgáló tanulmányából is megtudhatjuk, mert ezt a történetet költők átadták át tanítványaiknak. Ám a költeményeknek voltak szabályai, így nem a történet hiteles átadása volt a fontos, hanem egyrészt azok a szimbólumok amelyek a szerelem lényegét világították meg, másrészt pedig az a versforma, amely keretet, sőt, életet adott a történetnek. Mielőtt azonban rátérnénk ezeknek a szimbólumoknak a megfejtésére és a versek szerkezetére (mert Lejla és Mecnun története nem prózai, hanem lírai formában élt), ejtsünk pár szót magukról a költőkről, akik révén a szerelmi történet évszázadokon keresztül fennmaradt.
Szerelem, hit, misztérium
Az iszlám egyik misztikus irányzata a szúfizmus volt. A szúfizmus az iszlám tanításai mellett indiai, buddhista elemeket is tartalmazott, sőt a régi török hagyományok szerinti sámánizmus és tengrizmus egyes tételeit is magába építette. A szúfi költőket ásiknak (ashik) is hívták, ez az arab eredetű szó annyit tesz: szerelmes. A szúfi vallási irányzat a szúfi és Isten közötti kapcsolatot helyezi előtérbe a materiális dolgokkal szemben, célja a természet felé, a lélek felé, Isten felé fordulás. A szúfizmus ásik (tehát szerelmes) költői Istenhez írták verseiket. A szerelem tehát, ami verseikben megjelenik, Isten iránti szerelem. Ezekben a költeményekben pedig óriási jelentősége van a szimbólumoknak, ami akár egy külön nyelvként is tekinthető, amit csak beavatottak ismerhettek. A költők gyakran fülemüle képében jelentek meg a versekben, akik a rózsát, magát Istent szerették volna elérni. Azonban a szerelem mindig beteljesületlen marad, mert
a fülemüle éjszakai madár, így a Hajnal pillanatát, amikor tudna találkozni a rózsával, nem éri el, hiszen a rózsa csak napfelkeltével nyílik.
A versek szerkezete pedig kötött: általában 5 strófából, strófánként 4-4 sorból, soronként 8 szótagból állnak. Más költeményekben Mecnun, aki a költőt vagy a földi világot jelképezi, szerelmével, Lejlával, az isteni világgal kíván eggyé lenni.
Elsőre az Isten iránti szerelem és a földi szerelem között nagy különbséget vehetjük észre. Ám ha egy kicsit behunyjuk a szemünket, és arra gondolunk, milyen megélni azt az őszinte, önzetlen szerelmet, amit egy másik ember iránt érzünk, nem érezzük magunkat egy kicsit közelebb Istenhez?
Érdekel milyenek voltak a hétköznapok Budán a török időkben? Olvasd el következő cikkünket!
