macaron sütemény

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, amikor valami fancy, francia, menő, új hullámos cukrászkészítményre kell gondolnunk, a macaron elsők között jut legtöbbünk eszébe. Hiba!

Tévhit

A macaron ugyan kétségtelenül fancy és menőnek is nagyon menő, és az is jogos, hogy képzeletünkben Franciaországhoz társítjuk, de valójában már a 14. századtól ismert, és alapvetően olasz eredetű reneszánsz nyalánkság.

Történelmi ízek

Megszokhattuk volna már, hogy a gasztronómia maga az ízekbe zárt történelem. Elég csak arra gondolnunk, hogy Alexandre Dumas, a nagy dumás, szenvedélyes hobbiszakács volt, amikor éppen nem zseniális, történelmi ihletettségű műveit vetette papírra.

De végtelen azon ételek sora is, amelyeket jeles történelmi eseményekhez tudunk kapcsolni: a grenadírmars krumplis kockái az Osztrák–Magyar Monarchia idején a csatatéren kimerült katonák energiapótlására születtek egyszerű és olcsó kalóriabombaként.

De nemcsak az ételek, hanem már a vendéglátóhelyek is igaz történelmi csemegének számítanak, gondoljunk a Pilvax kávéház forradalmi szerepére, vagy Puskás Öcsi bácsi madridi éttermére, mely a kor sportolóinak és celebjeinek találkozóhelyeként sokkal több volt egyszerű étteremnél.

No és persze maguk a sütemények is megannyi érdekességgel szolgálnak, ínyenc társadalomrajzot képesek lefesteni, elég, ha felidézzük a rigójancsi névre hallgató cukrászsütink botrányos eredetét. Az 1890-es évek végén nagy vihart kavart liezon egy cigányprímás és egy előkelő hercegné között egyetlen vacsora fülbemászó taktusaival kezdődött, szökéssel és hangos válással folytatódott, csúfos meneküléssel, jóllehet szerelemmel, de önként vállalt száműzetéssel és szegénységgel végződött. Egyetlen dicső emléke a ma is kedvelt sütemény.

És hát bizony a macaront is sokkal inkább a történelmi lenyomatot hagyó édességek között ildomos számontartanunk, mint valamiféle modern huncutságként.

Macaron a kezdetektől

Egyes források már a 8. századi velencei kolostorokról is feltételezik, hogy ismerték a főként tojásfehérjéből, mandulából és cukorból álló aprócska édességet. Az viszont még ennél is bizonyosabbnak látszik, hogy a 14. századi reneszánsz Itália már tényleg rajongott a piccolo sütikéért. Caterina Maria Romula di Lorenzo de’ Medici, a híres(en gazdag) firenzei Medici család örökösnője 1533-ban nőül ment II. Henrik francia királyhoz. A frigy létrejöttére VII. Kelemen pápa is rábólintott, aki nem mellesleg az így királynővé avanzsált Katalin nagybátyja volt. Rajta keresztül ismerték meg a franciák az addig leginkább csak olasz sütikét. Annyira bizalmas viszonyba kerültek az immár petit desszerttel, hogy bátorkodtak saját receptúrával megbolondítani a habcsókot, és így a jól bevált olasz módi mellé létrejött a francia változat is. Az 1790-es évek elején két karmelita apáca menedékjogot kért Nancyban, és létfenntartásuk zálogaként saját készítésű macaronjaikat értékesítették. Jelenségük, állítólag, olyannyira összefonódott a süteménnyel, hogy Macaron Nővérekként kezdték őket emlegetni.

Napjaink macaronja

A gourmet francia cukrászok ötlete volt az is, de már csak jóval később, hogy két sütikorongot is a szájukba vegyenek egyszerre, mégpedig krémmel, ganache-sal összetapasztva. Ez már a Ledurée macaronokhoz fűződő újkori macarontörténelem része. A párizsi Champs-Elysées egyik legpatinásabb és legelegánsabb cukrászdája ma is a Maison Ladurée, mely a macaronnak joggal a mekkája, hiszen naponta mintegy 15 000 habcsóktapaszt értékesít. 1862-ben Louis-Ernest Ladurée molnár alapított egy különleges péksüteményeket kínáló kis üzletet a rue Royale-on, mely néhány évvel később egy tűzvész során porig égett. A ma is virágzó Maison Ladurée viszont lassan Párizs fontos látványosságai közé kezdi beverekedni magát, ahol a betévedő ínyencek, főleg ázsiai turisták, legszívesebben csak úgy habzsolnák a gusztusos, színes, ám szemmel jól látható euróösszegekbe kerülő kis korongcsodákat.