Édesapám éppen csak elkezdte az általános iskolát, amikor 1945 januárjában elérkeztek Budapest ostromának legsötétebb pillanatai. Az évek múlásával néha felidézte nekünk ezeket a napokat. Emlékezett a hidegre, amely beszűrődött minden repedésen. A felnőttekre, akik fejükön átvetett pokrócokkal próbálták óvni gyermekeiket a tél jeges leheletétől, és reménykedtek, hogy a legközelebbi találat nem az ő otthonukat éri. Édesanyjára, amikor könnyben úszó szemmel próbálta megértetni vele, hogy az apukája, akiről jó ideje már hír sem érkezett, talán már sosem lép be a családi otthon ajtaján. És emlékezett a Duna megáradt, fagyos felszínére a pusztítás borzalmával keveredve. A hidak torzóira, a vízbe merült darabjaikra. A város lakóinak élete egyik pillanatról a másikra változott meg, ahogy a német csapatok elrendelték a fővárosi hidak felrobbantását. Nem csupán tárgyak semmisültek meg, hanem a mindennapok összekötő kapcsai, elválasztva egymástól családtagokat, barátokat, kollégákat. Mindent, amit a város egyként megélt, hirtelen kettévágta a folyó.
Ez lett a Duna-hidak végzete
1945 januárján a tél könyörtelen markában tartotta a várost. Az éjszakák dermesztő csöndjét időről időre szétzúzta a bombák és gránátok süvítése, a ledőlő házfalak mázsás darabjainak földbe csapódása, a hidak megsérült fémvázának fájdalmas nyögése. Az emberek pincékbe költöztek, amelyek mélyén egyszerre próbálták megóvni az életüket és megőrizni emberségüket. A remény parányi szikrái villantak meg egy meleg kályha, egy megmentett családi fotó vagy néhány falat kenyér fölött. De aztán a Duna kettéhasadt, és vele együtt hasadt meg a város szíve is.
A németek célja az volt, hogy a szovjet csapatok mozgását akadályozzák, és minél tovább húzzák Budapest védelmét. A náci hadvezetés szisztematikus döntést hozott, amely mögött stratégiai számítások húzódtak meg: ha sikerül feltartóztatni az ellenség előrenyomulását, Hitler nyerhet annyi időt, hogy talpra állítson még néhány hadosztályt – fejtegeti Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvében, ami cikkünk forrásaként is szolgált. Az akciók kivitelezése katonai szakértelmet követelt: a hídszerkezeteket már októberben robbanóanyagokkal aknázták alá, hogy amikor a helyzet megköveteli, megnyomják a gombot.
Az utászok napokon, heteken, hónapokon át vártak a parancsra. Az érzelmek összeszorult torkú pillanatai nem hiányoztak a magyar, német és szovjet parancsnokok közötti politikai sakkjátszma közepette sem: sok budapesti titkon remélte, hogy talán leállítják a folyamatot. De a hadigépezet rendületlenül működött tovább. És végül megjött a parancs.
Innentől kezdve a Duna nemcsak földrajzilag választotta ketté Budapestet. A hidak elvesztése az emberek számára azt jelentette, hogy már az a kevéske kapcsolat is megszakadt, amely a romos házak között némi rendet, összetartást hozhatott volna. A járhatatlanná tett folyó a rettegés új dimenzióját hozta: egymástól elszakított családtagok aggódtak a túlparton rekedt szeretteikért, miközben a háború esztelen kegyetlensége tovább szedte áldozatait.
1944. november 4. – Margit híd
A Margit híd esete tragikus előjele volt annak, ami hamarosan a többi dunai átkelőre is várt: a váratlan robbanás egy hibás mechanizmus miatt következett be, éppen azon a napon, amikor Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezető letette a hivatali esküt. A végzetes pillanatban épp csúcsforgalom volt, a híd tele járművekkel.
Villamosok, autók zuhantak a vízbe, emberek százai. Egy 6-os villamos két összetört kocsija még kilátszott a vízből, sebesültek jajveszékelése hallatszott. A hídrácsokon holttestek hevertek, a kavargó vízben hullák, fuldokló sebesültek
– számolt be a katasztrófáról egy szemtanú.
A robbanás halottainak pontos számát nem lehetett megállapítani, már csak azért sem, mert a nyilas vérengzések következtében amúgy is rengeteg hullát sodort magával a Duna. A becslések száztól hatszáz áldozatig terjedtek. Annyi bizonyos, hogy köztük volt a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó Kabos Endre is, akit zsidó származása miatt munkaszolgálatra hívtak be, és az őt bajtársaival együtt szállító teherautó éppen a robbanás pillanatában haladt át a folyó fölött.
Az összes többi híd precíz időzítéssel, nem véletlenszerűen repült a levegőbe. Minden detonáció egy korszak végét jelentette.
1945. január 14. – Horthy Miklós híd
Az első, tudatosan megsemmisített híd éppen a nácik által addigra Németországba hurcolt magyar kormányzó nevét viselte. A Horthy Miklós híd Budapest legfiatalabb átkelője volt, alig 8 éve adták át, ennek ellenére a robbanást követően szinte menthetetlennek bizonyult: a szerkezet 50 százalékát újra kellett gyártani. De ha már így adódott, 3 méterrel szélesebbre építették, hogy még korszerűbb legyen. El is tartott egy darabig a munka, csak 1952. november 22-én nyitották meg ismét a forgalom előtt. És persze a közben hatalomra került új kommunista rendszerben már nem kapta vissza régi nevét, hanem Petőfi lett az új keresztapa.
1945. január 16. – Ferenc József híd
A német hadvezetés által „erőddé” minősített magyar főváros következő hídáldozata az utolsó osztrák–magyar uralkodóról elnevezett átkelő volt, amelyet alig két nappal később ért utol a végzete. Viszont az összes felrobbantott Duna-híd közül ez rongálódott meg a legkevésbé: csak a pilonok közé befüggesztett rész szakadt le, de a két kapuzata a helyén maradt. Újjáépítésekor így elég volt a hiányzó középső szerkezetet legyártani. Nem véletlen, hogy ez nyílt meg elsőként már a következő évi nemzeti ünnepre időzítve, 1946. augusztus 20-án. Persze a királyi restaurációról szó sem lehetett, a szovjet felszabadítók iránti hálából a Szabadság nevet kapta.
1945. január 18. hajnalban – a Margit híd maradéka
Utolsóként egy napon belül három híd következett, persze nem egyszerre, hogy a pesti oldalon harcoló német utóvédnek még legyen módja olajra lépni. Hogy az amúgy is használhatatlanná vált Margit hidat miért kellett tovább rombolni, máig rejtély, de tény, hogy még a szigetre vezető szárnyakat is megpróbálták eltüntetni, ám az átkelő korai berobbanásával ellentétben itt még ekkor sem léptek működésbe a telepített aknák. Ennek is köszönhető, hogy a lerombolt hidak sorában másodikként a Margit épülhetett újjá 1948. augusztus 1-jére.
1945. január 18. reggel – Erzsébet híd
Az Erzsébet híd viszont kártyavárként omlott a folyóba, ami az akkori szerkezetéből adódott: az egymásba kapcsolódó láncok ugyanis még a budai kapuzatot is magukkal rántották a mederbe. (Az egyedül maradt pesti pillér sokáig árválkodott, míg végül 1958-ban úgy döntöttek, hogy azt is elbontják, és a régire morzsákban sem emlékeztető új átkelőt építenek helyette.) Így az ország első állandó dunai átkelője lett egyben az utolsó is. El lehet képzelni, ahogy a legkeskenyebb Lánchídon próbálják kimenekíteni az összes hátramaradt katonát: a tumultuózus jelenetek egészen hajnalig folytatódtak, miközben a szovjetek szakadatlanul ágyúzták a környéket, súlyos veszteségeket okozva a katonák és a civilek soraiban egyaránt.
1945. január 18. éjjel – Lánchíd
Végül a Lánchíd sorsa is beteljesedett, végleg kettészakítva a várost, mind földrajzi, mind emberi értelemben. Bár teljesen összedőlt, sok eleme újrahasznosítható maradt: a láncszemeinek a háromnegyedét fel lehetett használni az újjáépítés során. Szerencsére a pilonok is a talpukon maradtak, csupán javításra szorultak, így a hidat az eredeti átadás 100. évfordulóján, 1949. november 20-án ismét birtokba vehették a budapestiek, mint a nemzet és a főváros újjászületésének szimbólumát.
Ideiglenes és új hidak
Az, hogy a város két része között megszakadt az összeköttetés, csak az egyik baj volt. A másik sem volt kevésbé rossz: a roncsok elzárták a folyót a hajóforgalom előtt, ráadásul a jég feltorlódásának veszélyét is fokozták. A harcok elülte után ezért azonnal a roncskiemelésekkel kezdték, hogy megtisztítsák a medret. Az első időben ideiglenes pontonhidak (a népnyelvi névadásnak köszönhetően a Margit híd torzója mellettit Mancinak, az Erzsébet híddal párhuzamosan futót Böskének nevezték) biztosították a kapcsolatot, de nem sokkal később már két újjal, a Kossuth és az Árpád híddal is kiegészült a fővárosi átkelők sora.
Most, 80 év múltán Budapest hídjai emlékeztetnek arra, hogy milyen törékeny és mégis milyen erős az emberi közösség. A folyót átszelő mai építmények már nem idézik fel a régmúlt árnyait, amikor keresztülhaladunk rajtuk. De mégis, ott van minden pillérben, minden láncszemben, minden új szerkezetben a város lakóinak elszántsága, akik képesek voltak felemelkedni 1945 sötét teléből, amely szinte mindent elvett tőlük, ami addig fontos volt számukra. A Duna elnyelte a hidakat, az emberek élni akarását azonban nem tudta elsodorni.
Ha kíváncsi vagy, miről másolták az újjáépült Erzsébet hidat, ide kattintva erről is olvashatsz.
