Az uralkodásának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatra készülődve Viktória királynőnek volt egy különös kérése: azt akarta, hogy indiai felszolgálói legyenek az eseményen. Az egyik szolgát Abdul Karimnak hívták – ekkor még egyikük sem tudta, hogy a fényűző ünnepség a férfi és a királynő életét is alapjaiban változtatja meg.
Abdul Karim 1887 júniusában érkezett meg társával Nagy-Britanniába – a királynővel történő első találkozásukkor reggelit szolgáltak föl, Viktóriának már ekkor kitűnt a férfi. „Szép, komoly arca van. Az apja egy bennszülött orvos Agrában.
Mindketten megcsókolták a lábamat”
– írta az uralkodó naplójában. A fiatal Karimot hamar megkedvelte a királynő, különösen azután, hogy a férfi csirkecurry-t főzött neki. Az étel annyira ízlett Viktóriának, hogy onnantól fogva rendszeresen fogyasztotta.
Szolgából tanító, tanítóból titkár
Az özvegy királynőben ekkoriban ébredt föl a kíváncsiság India és az ország kultúrája iránt. Nem véletlen, hogy indiai szolgákat kért az 50. évfordulós ünnepségre, és az sem, hogy a rendezvény után maga mellett tartotta Karimot: meg akart tanulni urdu nyelven (akkoriban hindusztáninak nevezték). „Megtanulok néhány szót hindusztániul, hogy beszélhessek a szolgáimmal. Mind a nyelv, mind az emberek nagyon érdekelnek” – írta a királynő. Karim pedig folytatta angol tanulmányait, hogy minél előbb közvetlenül is megértsék egymást.
Így vált egyszerű szolgából tanárrá az indiai férfi – és az sem váratott magára sokáig, hogy a királynő előléptesse: 1888-ban már személyi titkárként dolgozott az uralkodó mellett. „Szeretném megtartani a szolgálatait, mert segít a hindusztáni nyelv tanulásában, ami nagyon érdekel, ráadásul nagyon intelligens és hasznos.” Az együtt töltött évek során az uralkodó és Karim kapcsolata tovább mélyült: az indiai férfi a királynő bizalmasa és barátja lett. Így írt róla Viktória naplójában:
„Nagyon kedvelem őt. Olyan jó, szelíd és megértő.”
Botrányosnak tartották az angol királynő barátságát
A kapcsolatot azonban nem nézte mindenki jó szemmel. Az udvar és az uralkodócsalád nehezen – tulajdonképpen sehogy sem – fogadta el, hogy egy indiai, aki ráadásul még csak nem is nemesi származású, ennyire magasra emelkedik, és ennyire közel kerül Viktóriához.
A királyi család szemében az indai származást csak a legalábbis hercegi rang tudta megfelelően ellensúlyozni.
Már azt is felháborítónak tartották, hogy Karim a fehér bőrű szolgákkal közös asztalhoz ülhetett, elképzelhető hát, hogy mit gondolhattak arról, hogy az indiai különféle kiváltságokban részesült és jutalmakat kapott.
„Az, hogy egy sötét bőrű indiai majdnem egy szintre került a királynő fehér szolgáival, elfogadhatatlan volt”
– fogalmazott Carolly Erickson történész könyvében. Viktória Angliába hozatta a férfi feleségét és családját, Karim apjának nyugdíjat intéztetett, a férfinak pedig birtokot adományozott Indiában. Szinte elválaszthatatlanok voltak: bizalmas barátja minden útjára és különféle rendezvényekre is elkísérte a királynőt.
El akarták törölni a múltat
Minden megváltozott, amikor az uralkodó 1901-ben meghalt. Végrendeletében Viktória kikötötte: temetésén Karim legyen a főgyászoló. Ennek a kérésnek még eleget tett a királyi család, így
az indiai volt az utolsó ember, aki látta a királynőt, mielőtt a koporsó fedelét lecsukták.
A szertartás után azonban szabad folyást engedtek az évtizedek alatt felgyülemlett rasszista indulatoknak. Viktória fia, VII. Eduárd katonákat küldött a birtokra, ahol Karim feleségével lakott, és minden levelet, amely Viktória és az indiai férfi egymásnak küldött, valamint minden feljegyzést és naplót, amit találtak, a helyszínen elégettek. Karimot egyszerűen kiutasították Angliából: azonnal vissza kellett térnie Indiába. (A Viktóriától kapott birtokon élte le hátralevő éveit 1909-ben bekövetkező haláláig.)
Annyira alaposak voltak a múlt eltörlésében, hogy nagyjából 100 évek keresztül senki nem tudott arról, hogy milyen komoly kapcsolat alakult ki a királynő és indiai szolgája között. Talán még ma is így lenne ez, ha egy indiai újságíró, Shrabani Basu 2003-ben nem látogat el a Wight-szigeten található Osborne-házba, amelyet a viktoriánus korban királyi rezidenciaként működött. Itt tűnt föl az újságírónak, hogy milyen sok festményen szerepel egy indiai inas – ráadásul gyakran különös környezetben vagy pózban, amely egyáltalán nem illett egy egyszerű szolgához. Például könyvvel a kezében.
„Nem tűnt szolgának. Úgy festették le, mint egy nemest”
– emlékezett vissza Basu a sorsdöntő látogatásra. A nő kutatni kezdett. Az áttörést az hozta meg, amikor a Windsori kastélyban kikérte Viktória királynő urdu nyelvű tanuló naplóit – ezekben gyakorolt az uralkodó abban az időben, amikor Karim tanította. „Egészen addig senki sem nézte meg ezeket. Száz éve érintetlenül hevertek, még az itatós is bennük volt” – mondta Basu. A felfedezést hosszas kutatómunka követte, végül öt év elteltével az újságíró rábukkant Karim egy távoli rokonára, aki megőrizte a férfi naplóját.
„Ez Viktória királynő udvarában töltött életem naplója az 1887-es aranyjubileumtól az 1897-es gyémántjubileumig”
– így kezdődnek feljegyzések, amelyekből végül megismerhette az utókor a királynő és Karim barátságának történetét.
Olvasd el, hogyan építették föl meglepően rövid idő alatt a viktoriánus kor leghatalmasabb épületét.
