Hústalan szerelmeim: a zellerszár

Zanza!

1999-ben láttam először zellerszárat, vagy angol zellert, ahogy tetszik, (hivatalosan halványítózeller, apium graveolens) a carrarai Conad-ban. A Conad olasz CBA-féle és ott tudtunk vásárolni a kajajegyekkel, amiket találékony és éhes erasmusos diákokként alapanyagvásárlásra költöttünk, nem agliooliopeperoncinóra egy trattoriában. Az így keletkezett megtakarításokból utaztunk, és mellékesen csodás borokat, grappákat ittunk hónapokig, amiért hálás köszönet. Közben országimázst is építettünk, például velencei vendéglátóink totális lenullázásával egy éjszakai frizbi-bajnokságon, ami amerikai fociba torkollott.

A különbségek nagyok és fájdalmasak az akkor kajajegyeken és a napjainkban itthon vásárolt zellerszárak között. Azokat az EU vásárolta meg nekünk (hálás köszönet még egyszer) és nem kellett meghámozni. Az elmúlt közel tíz évben a saját magam termelte pénzmagból veszem a zellerszárat, 350-450 között kilóját, és vagy keserű, vagy meg kell hámozni. Néha mindkettő, aznap nem eszünk zellert.

Főzni nem kell, illetve a szárak végét és a leveleket levesbe lehet, ragúba (olasz ragú, azért írom így, mielőtt előugranak a piros tollak...) pedig kötelező.

A hámozás idegesítő, de muszáj, egy zöldség mégse kényszeríthet fél órás közelharcra a fogaim közé szorult átkozott rostjaival. Ennek elkerülésére a szárak külső felületén végigfutó szemét inakat kell lehántani, minél kisebb hasznosanyag-veszteséggel. A szárak levágott alsó felénél bepattintom a kés élét az inak alá, ráfogok a hüvelykujjammal és végighúzom. Ha csak a bálazsinórok szakadnak fel a húsból, akkor jó napom van, örülök neki nagyon.

Ezeken a jó napokon halkrémmel töltöm az 5-6 centisre vágott szárdarabokat. Primitív recept, cserébe a férfiak előételnek nézik. A kicsi szárvégeket apróra vágom, elkeverem egy összetört tonhalkonzervvel, főtt tojással, olívaolajjal, mustárral, citromlével, sóval, borssal és próbálom gusztusosan belekanalazni a vályúkba, majd megesszük. Előételnek.

Blogmustra