A napokban jelent meg Grecsó Krisztán harmadik regénye, amelyben a szerző a legintimebb szférájába, családjának szövevényes történetébe enged bepillantást. A Mellettem elférsz az író saját kétségeinek, illetve bizonyosságainak a lenyomataként is tekinthető. Megjelenik benne az idő múlásának negatív és pozitív értelemben vett megélése, egy ember fizikai és lelki változásainak térképe és nem utolsósorban az a furcsa, mégis magától értetődő folyamat, ahogy szép lassan ráébredünk: bennünk ismétlődik, öröklődik családunk minden története.
Napjaink Mikszáthja
Grecsó Krisztián költőként indult, majd prózai munkái nyomán kezdték el „napjaink Mikszáthjának" nevezni. Arra, hogy sokan így emlegetik, új regénye bemutatóján úgy reagált: "ilyen hízelgő dolgot ki kérne ki magának?" De azt azért hozzátette: Mikszáth szerinte jóval ironikusabb, több a humora és érzékenyebb a közéletre - történetmesélők pedig jó páran vannak ma is, ez a jelleg viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy már Mikszáthtal egy lapon kell őket emlegetni.
Mint kiderült, a számára igazán testhezálló műfaj művelésére egyik tanára vezette rá, amikor nekiszegezte a kérdést: ha folyamatosan történeteket mesél, miért nem prózát ír? Szegváron született, aztán többek közt Csongrádban, Szegeden és Békéscsabán szívta magába mindazt az élményanyagot, ami írásaiban visszaköszön.
A Bárka folyóirat szerkesztősége után, két év leforgása alatt egy multinacionális cégnél találta magát – a Nők Lapja vezetőszerkesztője lett –, de bevallása szerint nem igazán találta ott a helyét. Jelenleg az Élet és Irodalom munkatársa. Elmondása szerint hatnak rá a kritikák, ezért amikor azt feszegették, hogy „miről kellene írnia”, ő szófogadó gyerekként kezdett neki „a vidéki fiú asszimilálódik a nagyvárosban” témakörének. Most viszont már egészen másképp gondolkodik: addig nem kezd bele semmibe, ameddig ő maga el nem tudja dönteni, hogy miről akar írni.
A róla készült fotóról saját apja nézett vissza
Mellettem elférsz című új regényének a Nyitott Műhelyben megrendezett bemutatóján a szerző a folytatólagosság, a továbböröklődés megkerülhetetlenségét érzékeltette, amikor elmesélte a regény egyik kezdő lökéseként szolgáló történést. Az új könyv alapgondolatát tulajdonképpen egy bizarr élmény szülte: egy alkalommal analóg technikával, egy régi típusú fényképezőgéppel készítettek róla portrét, és egészen meglepődött, amikor a fotóról saját apja nézett vissza rá.
„Bennem az a kép élt, hogy nem hasonlítok rá” – mondta. Az öröklődés, a családi döntések, ismétlődő sorsok körforgása központi eleme az új regénynek, amelyben fontos szerepet kap egy nagybácsi titokzatos, családi mitológiával sűrűn körülszőtt története. Izgalmas példáját láthatjuk annak, hogy egy kétségeket ébresztő fotóból kiinduló nyomozás milyen eltusolni kívánt igazságokat, titkokat segíthet napvilágra. Nem csak az adott rokonról, de magáról a feltárást végző szerzőről is.
Nyomozásba oltott családregény
Király Levente, a Magvető gondozásában megjelent kötet szerkesztője nem véletlenül emlegette „nyomozásba oltott családregény”-ként az új könyvet: a saját múlt családfán és rokonok élettörténetein át vezető feltárása szerzőnek és olvasónak egyaránt érdekfeszítő élmény. A továbbörökítés olyan formában is megjelenik a regényben, hogy Grecsó a nagymamája írásainak néhány részletét is belecsempészi a szövegbe.
Bár sok figurát mintázott a való életből, elmondása szerint, ha akarta volna, akkor sem tudta volna valósághűen leírni a történteket, hiszen szinte az összes családtag máshogy mesélt ugyanarról. „A valóság a mesélő hangulatától, aktuális helyzetétől is függ” – vélte.
Üres ember, aki mellett nem fér el a múltja
Az író elárulta: bár erősen a saját családjára épül a regény, egyiküknek sem beszélt arról, hogy a családi múlt mely részletei kerülnek előtérbe, így a könyvben megjelenő – két férfi között szövődő – szerelmi szál felkavarhatja az otthoni kedélyeket. Ennek ellenére vállalta a kockázatot, mert szerinte kevés szebb történet létezik annál, mint hogy egy férfira – szerzetesre – 13 évig várt a szerelme, hogy aztán a boldog beteljesülés következzen.
A családi múlt feltárásának egyik hozadéka az író szerint, hogy a férfitagok konfliktuskezelésének megismerésén keresztül önmagáról is sok mindent megtudhat az ember, a megörökölt személyes mítoszok, anekdoták pedig óhatatlanul is a részünkké válnak. A szerző így fogalmaz a közösségi eseményekkor újra és újra felbukkanó történetek kapcsán:
„Kamasz voltam, úgy hittem, öregek, szenilisek. Nem tudtam, hogy a tüzet őrzik, a hagyományt, a családi emlékezet morzsáit söprik össze. Talán utoljára. Ha akartam, ha nem, hallottam a meséiket. Azóta is ebből élek. Csak már kénytelen vagyok magam továbbkölteni őket. De szerencsére azt megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja”.
