Sokan már előre elképzelik, milyen szülők lesznek, hogyan fogják nevelni a gyereket. Ha valakinek elég élénk a fantáziája, talán már látja maga előtt a kamaszt is, és meg tudja mondani, hány éves lesz, mikor először okostelefont kap, és mit fog tenni, ha nem tanul elég jól a gyerek. Csakhogy ebből az elképzelésből kimarad, hogy egyáltalán nem mindegy, milyen az a gyerek.
Elméletben tudjuk, a gyakorlatban azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy különböző gyerekekre másfajta eszközök és nevelési módszerek hatnak jól. Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy is igazán nem a módszerek, technikák hatnak, hanem amilyenek vagyunk, de ez részben tudattalan, és kívül esik az irányításunkon, úgyhogy foglalkozzunk most azzal a résszel, ami a mi elhatározásunkon múlik.
A pszichológia temperamentumnak nevezi azokat a sajátosságokat, amik már a legkisebb babánál is megfigyelhetők. Vannak elméletalkotók, akik több, vannak, akik kevesebb fő vonást határoznak meg, de abban ma már egyet értés van, hogy nem „tiszta lappal” születik a gyerek a világra, hiszen idegrendszeri különbségeket mutatnak, és ebből fakadnak olyan eltérések, hogy például mennyire jól tolerálja a csemete a változást, hogy mennyire érzékeny, mennyire aktív stb.
Arra azonban nincs pontos válasz, ami ilyenkor mindenkiben felmerül, hogy „és hány százalékban a temperamentum határozza meg a személyiséget, és hány százalékban a környezet?”. Nem két külön halmazról van szó, hanem arról, hogy a hozott adottságok és a szülők, a külvilág hatnak egymásra: valahogy reagál a szülő a gyerekre, az befolyásolja, hogyan alakul tovább a csemete, de persze meglévő temperamentumának fényében válaszol a külső hatásokra. Azaz összefonódik a kettő, kölcsönösen alakítják egymást.
A legszemléletesebb talán az a hasonlat, hogy a szülőnek persze feladata metszeni a fát, de hiába metsz valaki úgy egy szomorú fűzet, mintha jegenye lenne, az sosem fog felfelé nőni. Ez azért szép metafora, mert ebben benne van az is, hogyha a szülő következetesen, erőszakosan úgy akarja nevelni a gyereket, hogy figyelmen kívül hagyja, milyen is ő valójában, akkor az eredeti személyiségét sem hagyja kibontakozni, tehát árt vele, és valami sérült, sebzett végeredményt kapunk.
Jennifer Nacif, mexikói motivációkutató és tanácsadó szemléletesen mutatja be egy előadásban, hogy a saját négy tizenéves lányára mennyire másképp kell rászólni, ha el akarja érni, hogy hagyjanak fel borzalmas viselkedésükkel egy házibuliban. (Hogy milyen borzalmakat műveltek, annak részleteit fantáziánkra bízza.)
Amikor első körben mind a négynek azt mondta, „ezt azonnal abbahagyod, különben indulunk haza”, csak az egyiknél érte el a kívánt hatást (ő volt az, aki amúgy is a rendet és struktúrát kedveli, és fontos neki, hogy azt tegye, ami helyes), a másik sírásban tört ki, a harmadik megígérte, jó lesz, majd folytatta ugyanúgy, a negyedik pedig flegmán visszaszólt.
Belegondolt, hogy hát persze, miért is várna azonos választ, ha egyszer különböznek a gyerekei. Rájött, hogy annak a gyereknek például, akinek mindene a vidámság, és hogy jóban legyen másokkal, sokkal hatékonyabb, ha azt javasolja, mi lenne, ha rendezne egy remek bújócskát a fák és bokrok közt. A domináns gyereket (akinek flegma ellenszegülés volt a válasza), arra kérte, mivel őt követik a testvérei, segítsen, és mutasson jó példát számunkra. Ez hízelgett a fiatalnak.
Nacif azt javasolja, mindenki keresse meg azt a kulcsmomentumot, ami az ő gyerekét leginkább hajtja, motiválja. Hiába leegyszerűsítő megközelítés, arra alkalmas, hogy megragadjuk a kisebb-nagyobb gyerekek közti különbség lényegét. Ha ez megvan, akkor már sokkal könnyebb kitalálni, milyen kéréssel, iránymutatással tudjuk őket igazán befolyásolni.
Ha például az egyik gyerekünk különösen érzékeny, és sírásra görbül a szája, ha arra gondol, valaki megvonja tőle a szeretetét, ne a keménység legyen a fő eszközünk, hanem segítsünk neki abban, hogyan tud máshogy viselkedni úgy, hogy közben megőrzi a biztonságérzetét. Máskülönben csak befeszül. Ellenben ha egy gyerek túlontúl domináns, ne vegyük fel a kesztyűt, kérjük úgy, adjunk neki olyan feladatot, amiben megélheti a hatékonyságát, erejét.
Ez a megközelítés azért okos, mert hajlamosak vagyunk szülőként ránézni a gyerekre, megállapítani, hogy mi az, ami túl sok benne, és azt elkezdjük nyesegetni. Ha félénk, biztatjuk (majd egyre türelmetlenebbül piszkáljuk), hogy álljon már a sarkára. Ha erős személyiség, elkezdünk vele küzdeni, ha „túl” kreatív, megpróbáljuk mederbe terelni gondolkodását. Aztán pár év múlva kimerülten feladjuk, mert nem változott semmit a gyerek, csak rosszabb lett otthon a hangulat.
Ne karaktervonásokat próbáljunk alakítani, hanem azokat elfogadva segíteni neki, hogy megtalálja az összhangot a környezetével, hogy kibontakoztathassa magát úgy, hogy az neki, és a családnak, tágabb közegnek is jó legyen!
Cziglán Karolina
pszichológus
