Édesapám 8 éves volt 1944-ben, és ugyanúgy várta a karácsonyt, mint bármely gyerek. Nagyapám –az ő apja – már évek óta valahol a fronton volt, és nem jött róla semmi hír (később is csak egy rideg értesítés az eltűnése helyének megjelölésével). Így édesanyjával kettesben laktak az Újlipótvárosban egy udvarról nyíló magasföldszinti lakásban, ahol már napok óta a falnak döntve állt a fenyőfa a gangon, készen arra, hogy szenteste feldíszítsék. Apám mindig mosolyogva mesélte, hogy milyen büszke volt a papírdíszekre, amiket ő maga készített az iskolában, és hogy mennyire izgatottan számolta a napokat az ünnepig. A gyerekeket próbálták óvni a háborús hírekről, így ő mit sem tudott arról, hogy a város határában már gyülekeznek a szovjet csapatok. A világa még tele volt az ünnep varázsával, de a rideg valóság már karácsony másnapján betört a mindennapjaiba.
Szovjet csapatok vetettek véget az ünneplésnek
A város felett lassan leszállt az este. Az ünnep illatai elnyomták a szénnel, füsttel és puskaporral teli levegő az idő tájt megszokottá vált furcsa kombóját. A frissen sült mézeskalács, a fahéjas sütemények és a forralt bor édes-fűszeres aromája keveredett a karácsonyfatalphoz passzintott fenyőfa frissen vágott szagával. Az év végi ünnepek 1944-ben mégsem angyalokat hoztak a mennyből, hanem a pokol tüzét a Sztálin-orgonának nevezett rakétavetőkből. Budapestet december 24-én kerítették körbe a szovjet csapatok.
A főváros lakói épp az ünnepi készülődés javában jártak. A pesti utcákon siető emberek csomagokat szorongattak, a villamosok zsúfolásig teltek, a korzón pompásan berendezett kirakatok csábították az ajándékokat keresőket. Az Andrássy úton a színházak neonfényei villóztak, a belvárosi mozik karácsonyi vetítéseikre csábítottak. A Jászai Mari tér melletti nagy hentesüzlet előtt sorok kígyóztak – bár a hagyományos karácsonyi pulyka helyett már csak sertéshúst és konzervet lehetett beszerezni, de az ünnep illúzióját mindenki igyekezett fenntartani. Noha az üzletek árukészlete egyre szűkösebbé vált, a tömegközlekedés és a városi szolgáltatások szinte zavartalanul működtek. Az Erzsébet téren gyerekek futkároztak a feldíszített karácsonyfa alatt, mintha egy másik világban éltek volna, ahol a háború csak kósza újsághír, nem a valóság.
Tudomást sem vettek a közeledő frontról
A budapestiek mindeddig nem akartak tudomást venni a front közeledtéről. Az áruházak polcai tele voltak, és a nagyközönség nagyban vásárolt. A Váci utcában és a Nagykörúton csak úgy nyüzsögtek az emberek. Utcahosszat kínálták az alkalmi fenyőárusok is a portékáikat. A pénz kezdett ugyan elértéktelenedni, de akinek volt belőle, az két kézzel szórta. Tele voltak az éttermek és a kávéházak, a nyilvános szórakozóhelyek sem zárták be kapuikat. Teljes gőzzel üzemeltek a színházak, annál is inkább, mert a megszállt Erdélyből elmenekült magyar társulatok is előadásokat hirdettek. Emellett 45 mozi állt nyitva: régi magyar vígjátékokat és német revüdarabokat játszottak, háborús film még véletlenül sem akadt közöttük. Az egyetlen megszorítás az volt, hogy december 1-jétől az esti előadásokat nem tartották meg.
A fővárosi hivatalok többsége még az utolsó munkanapon is működött. A munkásság pedig rendületlenül járt dolgozni az angyalföldi, kőbányai és soroksári gyárakba, amelyek főleg a német hadsereg számára termeltek. A posta is tette a kötelességét, bár egyes külkerületekben, ahol már harcok folytak, a lapok beszámolói szerint „szünetelt a kézbesítés”. Merthogy továbbra is volt elég papír és nyomdafesték ahhoz, hogy a napilapok megjelenhessenek. Ezek hasábjain közölte a postaigazgatóság, hogy 1945. január 1-jétől nem használhatók a Horthy Miklós arcképét viselő bélyegek. Az egyház pedig azt, hogy a szentesti éjféli mise időpontját mindenütt este 8 órára hozzák előre.
Úgy működött minden, mint a boldog békeidőkben
A Budapest és Bécs közötti nemzetközi gyorsvonat december 23-ig német precizitással, menetrendszerű pontossággal kapcsolta össze a két fővárost. A budapesti közlekedési vállalat, a Beszkárt sem állt le: bár a buszokat az üzemanyaghiány miatt pihentetni voltak kénytelenek, a villamosokkal nem volt ilyen gond, csupán este 10 óra után ritkították a követési időközöket. A katonák az utcákon kis csoportokban fegyelmezetten vonultak, de ha valamelyikük véletlenül lemaradt, bevárta a legközelebbi villamost, ahol az utasok előzékenyen hellyel kínálták a „vitéz urat”. A lakosság amúgy is igyekezett a honvédek kedvében járni, tálakon és tepsikben hordták számukra a karácsonyi bejglit.
A város nyugati és déli peremén azonban a valóság már egészen más képet mutatott. A környékbeli falvakból érkező hírek nyugtalanítóak voltak. A szovjet csapatok egyre közeledtek, és az előttük érkező kitelepítettek arcán a félelem lett az új valuta. Aztán egyszer csak bekövetkezett, amire senki nem számított, vagy legalább is mindenki próbálta elhessegetni a gondolatát: 24-én a déli órákban a városban megjelentek az első szovjet tankok. A 81-es villamos zugligeti végállomásáról egy kétségbeesett beszkártos hívta a hadtestparancsnokságot.
Itt vannak az oroszok!
– nyögte bele elhaló hangon a kagylóba.
Ezután Kovarcz Emil totális mozgósítási miniszter utasítására az előre megbeszélt „hólabda-módszerrel” riadóztatták az egyetemi rohamzászlóalj tagjait, akik otthon töltötték az ünnepeket. Minden érintettnek értesítenie kellett két másik egyetemistát, így egy óra leforgása alatt együtt volt mindhárom század.
Minthogy a magyar felderítést is meglepte a szovjetek felbukkanásának a híre, a honvédek sorra tárcsázták fel telefonnal rendelkező ismerőseiket, hogy bizonyságot szerezzenek:
Kezit csókolom, tetszett látni az utcán orosz katonát?
Mindenki meglepődött a szovjetek felbukkanásán
A legrosszabbul azok jártak, akik az utolsó pillanatokra hagyták a beszerzőkörutat, és a budai kerületekből Pestre jöttek át bevásárolni. Ajándékaikkal vagy a karácsonyi finomságok hozzávalóival felpakolva nem tudtak visszatérni túloldali otthonukba, mivel a hidaknál csendőrök állták el az útjukat. Tőlük tudták meg, hogy odaát már nem biztonságos, így keresniük kellett valakit, aki befogadja őket a szentestére. Arra akkor még gondolni sem mertek, hogy ennél hosszabb időre.
A Duna csendesen hömpölygött a két part között, mit sem tudva arról, hogy hídjai a két part lakói számára immár nem kapcsolatot, hanem akadályt jelentenek. Bár még másnap, december 25-én is járt a Kossuth és a Batthyány tér között az átkelőhajó, sőt a szentendrei HÉV is, Budán egyre nagyobb területek váltak járhatatlanná. Volt, aki a hűvösvölgyi Zöld Hordó vendéglőben még bedobott egy pörköltet, miközben a János-hegyi kilátó aljában már szemmel láthatóan égett a Balázs vendéglő.
A város életét innentől egyetlen ritmus uralta: a front közeledtének léptei. A gyerekek, akiknek karácsonyi kívánságai hirtelen a túlélés reményére zsugorodtak, az anyjuk szoknyája mögött kerestek menedéket az egyre közelebbi robbanások dübörgése elől. A Dunánál elhelyezett lövegek monoton morajlása kísérteties aláfestést adott a szentestének. Éjfélig szüntelenül szóltak az ágyúk.
Így tört be a valóság az ünneplők életébe
Bár voltak, akik az oroszoktól való félelmükben a karácsonyfát is elbontották, sokan nem hagyták, hogy a háború teljesen elrabolja az ünnepi hangulatot. Együtt éneklő családok próbáltak reményt kelteni egymásban; a „Mennyből az angyal” dallama kiszűrődött az ablakok mögül, összekapcsolva az embereket egy közös, törékeny reménységben. Budapest lakói különös módon még mindig hittek valamiben. Talán abban, hogy egyszer újra eljönnek a békés, csillagszórós karácsonyok. Annyi bizonyos, hogy a fa alatti jókívánságok többsége már csak úgy szólt, hogy legyen az ostromnak mihamarabb vége. De erre végül egészen február közepéig kellett várni.
A magyar főváros ugyanis egyik napról a másikra a második világháború egyik legvéresebb nagyvárosi ütközetének a helyszínévé vált. Azok, akik nem sokkal korábban még váltig bizonygatták, hogy a front elkerüli őket, most az óvóhelyek mélyén húzódtak össze. A földalatti pincékben nem volt helye sem díszített fenyőnek, sem gyertyafénynek, legfeljebb a petróleumlámpák halvány pislákolása emlékeztetett arra, hogy odafenn, valahol a világ szerencsésebb részein épp ünnepelnek.
(Címlapkép: Fortepan / Kovács Györgyi, A budai Vár, 1944)
Ha az is érdekel, hogy miért kellett ártatlanul meghalnia a világháborúban egy egész falu lakosságának, ide kattintva erről is olvashatsz.
