internet hobbi

Mivel az internet eszköztára és azt itt felhalmozódó tudásanyag egy egyre táguló univerzum, és szinte bárkivel kapcsolatba lehet lépni pár kattintás után, gyakorlatilag bármilyen tevékenységet, a szabadidő hasznos eltöltését segítő foglalkozást tudományos mélységben és igénnyel művelhetünk. És mindig lesz készséges segítségünk, hogy minél professzionálisabb módszerekkel érjük el célunkat. A kezdő hobbisták vérszemet is kapnak ettől a lehetőségtől, és néhány hónapnyi kutatás után akár a tortakészítésből, elektromos kerékpározásból, magashegyi palackos hegymászásból is egy doktori disszertációra való információt raktározhatunk el a fejünkben.

Szektavezérek, megmondóemberek: a hobbik toxikus szakértői az interneten

Itt van például a kávézás tudománya. Egyik kedves barátom a kávéfőzés őrültje, ha tehetné, vagyis ha engedné neki az otthoni szociális rendszer hálójának közepe felett őrködő társa, akkor szemenként válogatná ki, és egyenként trenírozná a kávészemeket, hogy megfelelő ütemben pörkölődjenek meg, hasonló méretűre osztódjanak a kávédarálóban, és azonos hatékonysággal adják át lelküket, kvintesszenciájukat a forró víznek a kávéfőzőben. De nem teheti. Ha pedig valamiért nem sikerült a kávészemek tréningje, akkor láttam, ahogy a kávé istenének haragos, sötét aurája elopálosította barátom tekintetét.

A perfekcionizmus tudományban áldás, hobbiban viszont könnyen átokká válik: nem tűr pontatlanságot, nem ismeri az olyan szavakat, mint a nagyjából, körülbelül. A perfekcionista ember a legjobb, legoptimálisabb eredményt kívánja elérni, teljes joggal. Ám a perfekcionizmus egy hobbista közösséget élő pszichózissá tud változtatni. És a hobbink pont nem a teljesítménykényszerről, a maximalizmusról kellene szólnia, hanem a kikapcsolódásról, a töltekezésről, olyan tevékenységről, ami felszabadítja kreatív energiáinkat, ami megadja a mozgás örömét stb.

Apropó, mozgás öröme. Egy futókat tömörítő, zárt Facebook-csoport bejegyzéseinek olvasása közben egy régi, nyomasztó amerikai szektás film jutott eszembe, amiben a szekta vezére a legmanipulatívabb módszerekkel sajtolja szektája tagjainak lelkét, hogy a nagy közös ügyet szolgálják. A csoportban a futás közel sem arról szólt, hogy milyen jó, amikor a szabad levegő átjárja a tüdőnket, vagy milyen áldásos, amikor megmozgatjuk magunkat, hogy egészségesebbek és vidámabbak legyünk. Hanem arról, melyik a legjobb futócipő, applikáció, okosóra, vagy, hogy „te csak ennyit futottál adott idő alatt? Az kocogás...”, és társaik. Ám az egyik bejegyzés kifejezetten tanulságos: egy 50 év körüli hölgy posztolt. Mára már tudja, hogy nem lesz soha jó futó (pedig reggel, este, hidegben, melegben fut), de ezt írta:

nem jó futó vagyok, hanem boldog.

A hobbik kapitalizációja: az internet pénzre váltja a szabadidőt

Egy másik nagyon érdekes, a munka világából örökölt jelenség, amikor megszületik bennünk az az állandó kényszer hogy (apró)pénzre váltsuk azt, amit csinálni szeretünk. Ananya Chaudhari a Huntington Newsban megjelent cikkében hívja fel a figyelmet arra, hogyan kapitalizálja az internet a szabadidős tevékenységeinket.

Ha jó vagy a művészetekben, miért nem csinálsz pénzt belőle? Ha jól zenélsz, miért nem ugrasz be egy stúdióba? Ha jól főzöl, miért nem posztolod a TikTokon?

Mintha a hobbink beteljesedése, a végső cél az lenne, hogy pénzt keressünk, elismertek legyünk. Mintha az önmegvalósítás mérőszáma a forint (dollár, font stb.) lenne, vagy a lájkok, kattintások, követések száma, nem pedig az, hogy mi mennyire érezzük hobbinkban jól magunkat, mennyire tölt fel minket, mennyire kapcsol ki.

Az internet toxikussága helyett a hobbikban való kitelesedés

Egyáltalán mennyire műveljünk hobbinkat magunknak, és mennyit számít mások elismerése? A hobbiközösségek tagjaitól (legyen az online vagy offline) számos hasznos információt kaphatunk, de ezek a közösségek komoly identitásválságot is okozhatnak számunkra, aminek a kialakulását talán észre sem vesszük. Mikor feltesszük magunknak egy csendes pillanatunkban a kérdést, hogy a kávéfőzést, a futást, a tortasütést mennyire saját szórakozásunkra csináljuk, és azt a kérdést, hogy hobbinkban mekkora szerepe van mások véleménynek, elismerésének, akkor az első esetben a saját identitásunkra kérdezünk rá, második kérdésünkkel pedig felvett identitásunkat vizsgáljuk. Mikor elmosódik a határ aközött, amit igazán, gátlások nélkül szeretünk csinálni, és amit csak azért csinálunk, mert jó benyomást akarunk másokban kelteni magunkról, akkor egyfajta identitászavarba kerültünk.

A munka és magánélet közötti határ – dacára a cégek üres HR-szövegeinek – olyan könnyedén, észrevétlenül mosódik el manapság, ezzel együtt a kiégés akkora mértékben fenyeget egy egész generációt, hogy hobbijainknak egyre nagyobb szerepe lesz a regenerálódásunkban. Ezért annyira fontos, hogy a számunkra kikapcsolódást jelentő szabadidős tevékenységeinket ne a maximalizmus, ne a produktivitás, ne a pénzszerzés, ne a külső elismerés határozza meg, hanem csakis saját, egyéni örömünk. Pörköljük csak túl a kávét, készíthetünk ocsmány tortát is, futhatunk 5 perccel lassabban, mint tegnap; jó volt? De még mennyire!

Érdekel, mi most az egyik legmenőbb hobbi a világon? Kattints ide!