El Camino út

Az El Caminónak, avagy a Szent Jakab-útnak Magyarországon is egyre több követője akad. Ma a vonatról leszállva épp egy hölgy sétált előttem a jellegzetes, fésűkagylót mintázó felvarróval a hátizsákján, lábán pedig erős túrabakancs. A zarándokút már a 11. századtól fogva vezeti a hívőket Spanyolország észak-nyugati részébe, a Galícia tartományban fekvő Santiago del Compostelába. Itt találhatóak ugyanis Szent Jakab apostol földi maradványai. Az évszázadok során azonban több útvonalon, és megannyi motivációval indultak el a zarándokok. Interjú Tóth Zsóka előadóművésszel, aki kétszer teljesítette a Caminót.

A Szent Jakab-út már rég nem csak arról szól, hogy felkeresünk egy ereklyét. Sokféle motiváció indíthat el valakit az úton. Neked mi volt ez a motiváció?

Szeretek kirándulni, sokaktól halottam erről az útról, és örömmel hallgattam őket. Aztán elolvastam minden föllelhető információt a Caminóról. És volt egy számomra nagyon nehéz év, két tragédiával, amit nagyon nehezen dolgoztam fel. Ekkor 61 éves voltam. Azt gondoltam, hogy itt most át kell lépnem egy határon. Fel kell mérnem az erőimet. Egyszerre annyira felerősödött a mehetnékem, hogy le is foglaltam az első zarándokszállást. Ez kijelölte az időpontot. Akkor már nem volt visszaút.

Volt bármilyen célkitűzésed, amit elvártál magadtól?

Először is az, hogy végigcsináljam. Ugye, az út egy hónap (körülbelül 800 kilométer). És voltak félelmeim. Hogy bírom az út körülményeit, hogyan bírok tömegszálláson aludni, én, aki nem bírom a horkolást (nevet). Hogyan boldogulok az angol nyelvtudásommal (vagy annak hiányával). Sok helyen olvastam még a kóborkutyákról és egyéb veszélyekről.

Egyedül mentél végig?

Volt egy útitársam, együtt mentünk végig, ő hol súlyosabb, hol kevésbé súlyos lábproblémával küszködött, de ő is eljutott a végéig.

Hogyan osztottátok be ezt az óriási távolságot?

Körülbelül napi 25 kilométert mentünk, de ez változatosan volt beosztva, mert előfordult, hogy 35-40 kilométert tettünk meg, és volt, hogy csak 15-öt. Persze ezt hátizsákkal. De az is igaz, hogy a hátizsák egyre könnyebb lett. Nem azért mert elfogyott belőle valami, hanem mert egyre edzettebbek lettünk.

Melyek voltak a legkritikusabb pontok az út során?

Számomra a kritikus pont az út utolsó negyedében, Astorgában volt. Itt kilopták a bakancsom talpbetétjét. Ez nagy ütés volt, és nem az értéke miatt. Hanem azért, mert addig nem volt erre példa. Tudtam, hogy sokféle ember jön-megy ott, de alapvetően barátságosak és tisztességesek az emberek egymással. Mégis keveredett közéjük olyan, akinek a bakancsom talpbetétjére volt szüksége. Persze két nap múlva már találtam egy helyet, ahol tudtam pótolni.

Mik azok a technikai aranyszabályok, amiket be kell tartani egy ilyen út során? Gondolom, sok ember sok tanácsa kering a világhálón. Egyáltalán mennyibe kerül egy ilyen út?

Például, hogy kevés holmit vigyél. Sokan (én is) beleestek abba a hibába, hogy jóval többet vittem, mint amit kellett volna. Testtömegünk legfeljebb 10%-át érdemes csak magunkkal vinnünk. És sok mindent az úton is meg tudunk venni. Illetve, ha pihensz, vedd le a bakancsod, zoknid, kend be a lábad.

Az út nem nagy pénz kérdése. Persze lehetne nagy is. Amire viszont nem szabad sajnálni a pénzt, azt itthon nem szabad sajnálni: a jó bakancsra, a jó zoknira, a jó hátizsákra.

Ha böngésszük a különféle El Caminóval kapcsolatos weboldalakat, akkor olvashatunk csodákról, amiket az emberek megélnek (vagy nem) út közben. Te találkoztál ilyen csodával?

Én nem vagyok egy spirituális beállítottságú ember, de azért nyitott vagyok mindenre. Nyitott vagyok a csodákra is. Számomra a csoda az volt, hogy ezt végigélhettem. És kiderült, hogy hihetetlen erős az ember! Én egy erős ember vagyok! Végül minden problémára tudtam megoldást találni. Nem voltam még a betegségben sem elesett. És akkor is fel lehet állni, ha nincs cipőbetéted (nevet). Ez olyan önbizalmat adott, mintha szárnyaim nőttek volna, és ez hazajőve is sokáig kitartott. Számomra ez volt a Camino csodája.

10 év elteltével, bár más útvonalon, tavaly nyáron másodjára is jártál a Szent Jakab-úton. Ez mit adott számodra?

Igen, Portóból mentünk egy barátnőmmel. Az első nap 32-33 kilométert tettünk meg. Olyan hihetetlenül nehéznek tűnt a hátizsákom, hogy azt hittem, összerogyok.

Pedig már felkészültebben mentem, mint korábban. Jóval könnyebb volt a csomagom. De azt éreztem, ezt már nem fogom kibírni, sajnos ennyit öregedtem 10 év alatt. Végül úgy döntöttünk, hogy a következő helyen feladunk egy csomagot a feleslegesnek hitt holmikkal. Feladtuk, és másnap, mintha mi sem történt volna, folytattuk utunkat.

Milyen kapcsolatod volt a többi túrázóval?

Akikkel egy ritmusban haladtunk, azokkal rendszeresen találkoztunk a szállásokon. A kezdeti bátortalan integetésből azután beszélgetések, közös vacsorák lettek. Mikor megbetegedtem, nem volt erőm, kimostam még a cuccaimat, és lefeküdtem. Nyomban kérdezték az útitársak, hogy vagyok. Azonnal lett gyógyszer, meleg teát főztek, egy indiai lány pedig nekem adta a tiszta selyem sálját, hogy tegyem a torkomra, mert sokat fog segíteni. Így is lett! Nem is engedte, hogy visszaadjam, a mai napig megvan a sál. Olyan hálával gondolok rá, végtelen kedves lány. Sok ilyen ember volt arra.

Említetted a beszélgetés elején a félelmeidet. Mi lett az indulás előtti félelmeiddel?

Elolvadtak, elillantak. Az út közben nem foglalkozol a félelmeiddel. Azzal foglalkozol, hogy beszívod az illatot, a tájat magadba, mész az óceánparton, hallod a zúgást, érzed a só illatát... és ez mind feloldja a félelmeket. Az út közben nincs félelem. Előtte van félelem. Útközben nincs.

Mit üzennél azok számára, akik bele szeretnének vágni a zarándoklatba?

Azt gondolom, hogy ezt, kevés kivétellel, mindenki meg tudja csinálni. Első utamon egy vak férfivel találkoztam, akit a hegyeken át vezettek. És mindenkinek a maga ritmusa szerint kell menni, akkor nem fárad el annyira.

Érdekel, mit szimbolizál a fésűkagyló? Olvasd el cikkünket, és készülj az útra!