autóbaleset

Abban az évben május elseje vasárnap volt, anyák napja. Tibor édesanyját telefonon hívták, hogy nagy a baj. A sok villogó fény között meglátott a hordágyon valakit. Megfogta a kezét, és hallotta, hogy a mentőorvosok azt mondják, ennek a fiúnak szerencséje volt, de a másik biztos, hogy holnapra meghal. Akkor szóltak neki, hogy nem a fia, hanem a barátja, aki szintén a kocsiban ült. És rájött, hogy az ő fiával már indul a másik mentőautó. Mert Tiborról mondták, hogy nem fogja túlélni. 

„Ordítottak, hogy hagyjam abba!”

A középiskola első évében Tibor jól teljesített. 16 éves volt, amikor a szülei elváltak, és akkor kicsúszott a lába alól a talaj.

„Pedig nem éltem meg tragédiának a válást – kezdi a történetet Albert Tibor. Vagy legalábbis azt hittem. De ha a haverokkal buliztam, akkor nem gondolkodtam, és ez szabadságot adott.

Ha nem részegen kerültem ágyba, akkor A kis herceget olvastam, és tudtam, hogy tévúton vagyok. Ám másnap ugyanott folytattam.”

Az életmódjának meglett a következménye; három tantárgyból is megbukott, évet kellett ismételnie. Aztán ki is maradt az iskolából. 

„Szobafestőként dolgoztam, jól kerestem, és vettem egy Audi kupét. Nagyon erős motorral, még forgalmi sem volt rajta – folytatja a történetet Tibor. Az egyik barátomnál jöttünk össze, szalonnát sütöttünk és iszogattuk. És akkor elhangzott az a mondat, amit azóta is sokat emlegetünk: »Nem megyünk egy full extrás kört?« Gondoltam, nézzük meg, mit tud a gép. Voltak, akik próbáltak visszatartani, de végül páran beültünk. Én semmire nem emlékszem ebből, de a barátaim utólag elmesélték, hogy padlógázzal száguldottam, kézifékkel kanyarodtam, ők pedig ordítottak, hogy hagyjam abba.”

Már visszafelé tartottak, amikor az út mentén összetalálkoztak egy barátjukkal. Ekkor szállt ki az anyósülésről az egyik fiú, hogy a háromajtós kocsiba be tudjon egy másik ülni. És ez volt az óriási szerencse; néhány száz méterrel arrébb Tibor egy falnak csapódott. Ha az anyósülésen még bent ül a barátja, biztosan nem éli túl.

„A hátul ülő srác könnyebben sérült, engem úgy kellett kivágni az autóból. Néhány évvel később találkoztam az egyik mentőssel, aki a helyszínen volt. Amíg nem tudtak kiszabadítani, a mentőorvosnő bemászott a kocsiba, és bekötötte az infúziót. Azt mondják, ennek köszönhető, hogy életben maradtam. De újra kellett éleszteni. A mai napig nem tudom, hogy álmodtam, vagy tényleg ezt láttam, de egy fényes kapu felé haladtam, ahol megláttam a nagymamámat, aki akkor már évek óta halott volt. Egy másik kapura mutatott, egy lépcsőt láttam és sötétséget; semmi másra nem emlékszem.”

Újratanult járni és beszélni

Tibornak szilánkosra tört a könyöke, a koponyája fültől fülig megrepedt, eltört az arccsontja, az orrcsontja, az egyik combja szilánkos nyílt törést szenvedett, eltört a bal bokája, leszakadt a bal füle és megrepedt a rekeszizma. 

„Öt napig voltam kómában, 12 napig lélegeztetőgépen, a bordáimat 12 kapocs tartja össze a mai napig – folytatja. Az első tudatos emlékem az, hogy ülök a tolókocsiban, és a barátom az autómról mesél. És akkor döntöttem el, hogy újra felépítem magam.

Közben pedig nem értettem, hogy lehettem ilyen ember? Hogyan bánhattam így magammal, az anyukámmal? Abban az autóban tényleg meghalt valaki, mert én soha többé nem voltam az az ember.”

Utólag hallotta, hogy a kórházban egy százalék esélyt adtak a felépülésének, mert egy százalék mindenkinek jár. Ám több orvos mondta később, hogy maga a csoda, hogy talpra állt. Újra kellett tanulnia járni és beszélni is.

„Olyan volt, mintha egy nagy szürke-fekete masszába kerültem volna. Éreztem, hogy beszélni akarok, de a szám csukva maradt, vagy nem lehetett érteni, amit mondok. A járáshoz először járókeretet használtam, aztán könyökmankót; akkor is, amikor három hónap után hazaengedtek a kórházból. Elhatároztam, hogy újraépítem az életem; mankóval felszálltam a buszra, átutaztam a szomszéd város konditermébe, és elmondtam, hogy szeretnék megerősödni, de szükségem lenne segítségre. A 150 kilós, kigyúrt férfiak úgy emelgettek, mint egy gyereket, és mindannyian segítettek.”

Az autóbalesetben valaki meghalt

Tibor négy év alatt leérettségizett az esti iskolában, és szeretett volna továbbtanulni, de nem tudta, hogy merre vigye az útja. A volt pszichológusánál festett egy szobát, amikor megkérdezte, szerinte hová felvételizzen, ha fiatalokkal és akár sérültekkel szeretne foglalkozni. 

„Ő pedig rávágta, hogy menjek gyógypedagógusnak – idézi fel Albert Tibor. Nagyon nehéz volt nekem a tanulás, de a legnehezebb napokon mindig azt ismételgettem, hogy én leszek a legjobb a szakmámban. Aztán, amikor a záróvizsgát tettem, a vizsgaelnök odajött hozzám, és azt mondta: »Önből egy egészen kiváló gyógypedagógus fog válni.« Ezért a mondatért megérte minden küzdelem.”

34 évesen, pályakezdőként nem volt könnyű az elhelyezkedés.

„Jó néhány iskolát és óvodát felhívtam, de mindig elutasító választ kaptam. Aztán egy nap azt mondtam magamnak, úgyis rám fognak találni, ha valahová én kellek. És hamarosan kaptam egy telefont, hogy egy helyi óvodában tudnék dolgozni. Ennek lassan 15 éve.”

„Nekem óriási élmény, hogy megtaníthatom ezeknek a gyerekeknek, amire szükségük lehet az életben. Szigorú vagyok, de szeretnek velem lenni. Van 150 lízingelt gyerekem.”

Nem félt visszaülni az autóba, sőt, 10 évvel később vett egy ugyanolyan kocsit, mint amivel a baleset érte. 

„Már nem vagyok az az ember, az a 24 éves fiú nem létezik többé. Először 1975. szeptember 19-én születtem meg, aztán 1999. május 1-jén. De ezzel már nem foglalkozom, ritkán is beszélek róla. A jövő érdekel, nem a múlt.” (Címlapfotó: Albert Tibor)

Ha szeretnél még a halálközeli élményről olvasni, kattints rá erre a cikkünkre is.