alkoholizmus nő

„Mindig én ittam a legtöbbet társaságban. Nekem »kellett« eljönnöm egy buliból utoljára, nekem »kellett« a legtöbbet innom – kezdi a beszámolóját Orsi. Amikor kiütöttem magam, és másnap semmire sem emlékeztem, körbetelefonáltam az ismerőseimet, mert nem emlékeztem, hogy mikor, hol, mi történt. De nem fogtam fel, hogy ez az alkoholizmus jele lehet, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem volt olyan, hogy meg tudtam volna állni, a kidőlésig »kellett« innom.”

Út az alkoholizmushoz

„Másnap persze megmagyaráztam magamnak, hogy biztosan azért ütöttem így ki magamat, mert fáradt voltam, mert nem ettem eleget… Ittam, ha jól éreztem magam, és ittam, ha problémáim voltak. Egy idő után már társaság sem kellett hozzá, ittam egyedül is. Néha próbálkoztam italváltással, de persze mindig ugyanaz lett a vége – az, hogy nem tudtam megálljt parancsolni. Másnap felkeltem, rosszul voltam, szégyelltem magam, mégis folytattam az ivást. Nem használtam az eszemet. Mert ez egy őrület: felfogtam, mit csinálok, mégsem tántorított el semmi.”

Arra a kérdésre, hogy mit adott számára az alkohol, Orsi így felel: „Ki tudtam lépni a mátrixból. Ha jókedvem volt, az alkohol fokozta. Ha valami bántott, vagy idegeskedtem, szorongtam, az ital segített, hogy okosabbnak, magabiztosabbnak érezzem magam, vagy egyszerűen csak kilépjek a problémából. Ezáltal persze egy másik, sokkal nagyobb problémát kreáltam magamnak: az alkoholizmust.”

A nők sokszor zugivók

Orsi szerint nem feltétlenül a mennyiségen múlik, mitől lesz valaki alkoholista. „Van, akinek négy sör is elég hozzá naponta, másoknak egy-kettő-három üveg bor. Én a végén napi két üveg bort ittam. Nálam is, mint a női ivóknál általában, megjelent a bujkálás, a zugivás.

Megvoltak a rejtekhelyeim, és bevallom, valamennyire élveztem is, hogy ha az egyiket meg is találta a férjem, én tudtam, hogy hol van a másik elrejtett üveg. Adrenalin, na.”

Orsi egy darabig próbálta ellátni a feladatait a munkahelyén és otthon, anyaként is. „Nem voltam mindig hullarészeg, a gyermekemet például én vittem oviba.” A környezetéből a legtöbben tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy baj van. „Szerintem sokan tudták, hogy valami nem stimmel velem, talán azt is, hogy alkoholproblémáim vannak. Voltak, akik úgy tettek, mintha nem vennék észre – holott a mai eszemmel tudom, hogy ezt nem lehet nem észrevenni. Mások próbáltak velem beszélni, de nem hallgattam rájuk. És olyan is volt, aki tudta, és elfordult tőlem, bár egy idő után mindenki elfordult tőlem.”

Aztán egyik nap történt valami: „Február 11-én iszonyúan másnaposan keltem fel, szédültem, remegtem, szerintem pánikrohamom is volt. Utólag azt gondolom, lehet, hogy ez már a delirium tremens előszele volt. Könyörögtem a férjemnek, hogy menjünk el, vegyünk valami alkoholt. Aznap még jól ki is ütöttem magam. Másnap, február 12-én már nem ittam. Talán ekkor tudatosodott bennem, hogy ezentúl ez lesz az életem: erről szól, és semmi másról.

Talán a lelkiismeretem, amit addig alkohollal tompítottam, ismét megszólalt, és meghallottam a belső hangot.

Próbálok magyarázatot találni, hogy mi történt velem aznap, hogy minek a hatására hagytam abba az ivást, de logikus magyarázatot nem tudok. Előtte hónapokig, évekig mindenki próbált segíteni, könyörögtek, hogy hagyjam abba, de nem hallgattam rájuk. Február 12-én valami vagy valaki, odaföntről, segített. Ez volt az első józan napom.”

Egy új élet kezdete

„Február 13-án emlékszem, jöttem le a lépcsőn, és a férjem szólt, hogy most már tényleg kezdjek magammal valamit. Azt tudtam, hogy pszichiátriára, terápiára nem akarok menni – bár nem tudom, miért utasítottam el. Végül remegő kézzel rákerestem az interneten arra, hogy »alkoholizmus online kezelés«. Kidobta a 12 lépéses programot, próbáltam regisztrálni, de nem ment. Felhívtam a megadott számot, és onnantól kezdve nem engedték el a kezemet.”

„Kihangosították a telefont, így kerültem egy online gyűlésre. Amikor megkérdezték, van-e új ember, jelentkeztem. Megkérdezték, az elmúlt 24 órában ittam-e, mondtam, hogy nem. Rögtön kaptam egy virtuális érmét. Egyébként nem kérdezgettek az ivási szokásaimról, nem faggatóztak. A tagságnak egyetlen feltétele volt: az ivással való felhagyás vágya.”

Orsi szemébe könnyek szöknek, ahogy visszaemlékszik az első alkalommal átélt érzésekre: „Engem elhagyott a családom, a barátaim. Hosszú idő után ez volt az első hely, ahol megértést kaptam, vadidegenektől. Nagyon nagy szeretettel fogadtak, örültek nekem. Úgy éreztem, hogy megérkeztem. A gyűlés végén 30-40 ember egyszerre kezdte mondani Assisi Szent Ferenc imáját: Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amit tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget. Megsirattam ezt az imádságot, pedig agnosztikus voltam:

hittem egy felsőbb erőben, de mégis én játszottam Istent, vagy mindig csak akkor emlegettem, amikor valami baj volt, vagy valamit akartam tőle.

A gyűléseken sokáig zavart, amikor Istent emlegették, de mostanra ezek a gondolatok is letisztultak bennem.”

Soha nem dőlhet hátra

Orsi azt mondja, most már ő is nagyon örül annak, ha új ember érkezik a gyűlésre: „Nem tudom, mikor ivott utoljára, mennyit, hol és hogyan – de azt pontosan tudom, hogy érzi magát. Tudom, mert én is átéltem.” Az első, katartikus alkalom után továbbra is járt a gyűlésekre, és idővel elkezdte a program 12 lépését is. „Nincs megszabott ideje, sokan évekig keringenek a programban, mielőtt belevágnának. Nekem az első naptól kezdve volt segítőm, vadidegen emberek adták meg a telefonszámukat, hogy bármikor, akár az éjszaka közepén is hívhatom őket, ha eszembe jut az alkohol.” Orsi beleásta magát a szakirodalomba, az alapkönyvet, amely 1939-ben jelent meg, több kiadásban is megszerezte, és előfordul, hogy bekezdésre pontosan emlékszik, melyik gondolatot hol olvasta.

„Tudom, hogy ez egy folyamatos munka, nem dőlhetek hátra.

Megtanultam, hogy függetlenül attól, mióta vagyok a programban, az ital mindig ugyanakkora távolságra lesz tőlem: egy karnyújtásnyira.

És ha felemelem az első poharat, az ördögi kör újraindul. Az alkoholisták sokszor akkor esnek vissza, amikor már elhiszik, hogy meggyógyultak.”

Orsi azt hitte, hogy a program arról fog szólni, hogy megtanítják, hogyan hagyja abba az ivást. Valójában azonban sokkal komplexebb, a személyisége egészét érintő belső munka kezdődött meg: „Személyes változás, fejlődés, a múlt és az érzelmek feldolgozása, a gyerekkoromtól kezdve. Felismertem és beláttam a jellemhibáimat, tudom, hogy féltékeny, agresszív, irigy is tudok lenni, de úgy tekintek ilyenkor a helyzetre, hogy van már egy szerszámosládám, amit a programtól kaptam, és ha elborítanának ezek a negatív érzések, tudom használni. A negatív érzések mögött most már van egy második gondolat: felismerem, hogy aktív vagyok, azaz rosszul működöm.”

Orsi akkor mondja magáról, hogy „aktív”, amikor a régi énje, a negatív érzelmei felülkerekednek rajta. „Ilyen a másokra mutogatás, az önsajnálat. Arra kurva jókat lehetett inni, hogy nekem milyen rossz. Nemsokára jönnek az ünnepek, ez is nagyon rizikós helyzet lehet, mivel egyedül leszek. Ilyenkor nagyon oda kell figyelni. Az én vállamon mindig ott fog ülni ez a kisördög, az alkoholizmus. Belőlem már sosem lesz szociális ivó, és tudom, hogy 20 év múlva is ugyanez az alkoholista leszek, mint most. Egyszer megkérdezte tőlem az egyik társam, hogy ki vagyok én. »Anya, feleség, alkoholista«, válaszoltam. De már tudom, hogy ha bármit a józanodásom elé helyezek, el fogom azt veszíteni. A helyes sorrend az, hogy »alkoholista, anya« – és utána jöhet az összes többi.”