A tipikus gyilkos ritkán szörnyeteg, viszont súlyosan sérült

Zanza!

Hiába tudjuk, hogy a gyilkolás hozzátartozik az emberi léthez, hogy a történetünk során mindig, a világ minden pontján felbukkan, a gyilkosokat általában mégis félelmetes, szinte nem is emberi lénynek tekintjük. Pedig azok. Nem véletlenül foglalkozik velük a pszichológia. Azt már tudjuk a kutatásokból, hogy a sorozatgyilkos nő tipikusan fehér, iskolázott és kegyetlen, és tudjuk azt is, hogy a hatalom bárkiből képes kihozni a szadistát. Most egy új könyvnek köszönhetően számos újabb alapvetéseket is megtanulhatunk a gyilkosokról. 

James Garbarino amerikai professzor húsz éve tevékenykedik pszichológus szakértőként gyilkossági perekben, vagyis az elmúlt két évtized során többet beszélgetett gyilkosokkal, mint egy átlagos nő a fodrászával. Arról, hogy milyen egy gyilkos elméje, Garbarino nemrég könyvet is írt, a Business Insider pedig megkérte, foglalja össze, melyek a legfontosabb, legmeglepőbb dolgok, amiket a gyilkosokról megtanult. 

shutterstock 28446028

A gyilkosok ritkán passzolnak a szörnyeteg kategóriába 

Egy hidegvérű gyilkosról ritkán gondoljuk, hogy érző szíve van vagy hogy éppen annyira kínozzák gyengeségei, szorongásai, félelmei, mint bárki mást. Pedig Garbarino szerint az erőszakos és szociopata vonások, tendenciák mögött általában egy segítségre szoruló ember kuporog. A professzor egyik beszélgetéséből például kiderült, hogy egy mindenki által szörnyűségesnek és félelmetesnek tartott gyilkos valójában minden este álomba sírja magát. Az ilyen pillanatok pedig a professzor számára arra mutatnak rá, hogy a gyilkosok élete sem mentes a morális dilemmáktól. 

Nem létezik olyan, hogy értelmetlen gyilkosság

Garbarino szerint minden gyilkosságnak van logikája. Még akkor is, ha ez a külvilág számára érthetetlen. Ez persze nyilván nem menti fel a gyilkosokat a felelősség alól, de pszichológiai szempontból fontos: ha megvan a logika, megvan az is, hol lehetett volna közbelépni, hogyan lehetett volna elejét venni a gyilkosságnak. A professzor a bandagyilkosságokat említi itt példaként: a tagok a tagságért, az elismerésért ölni és meghalni is képesek, miközben a csatlakozás hátterében a félelem, a védelem, a valahová tartozás igénye áll. 

A gyilkosok súlyosan sérült emberek

A gyilkosok általában nem eredendően gonoszak, hanem traumáik sorozata juttatja el őket tettükig. Garbarino minden interjúja alatt felvett a gyilkosokkal egy standard, gyerekkort feltérképező kérdőívet, hogy kiderüljön, milyen traumákat élt át az illető gyerekként. A populációs átlagpontszám ezen a teszten 0-1 között mozog, miközben a gyilkosok ritkábban kapnak a maximális 10 pontból 8-nál kevesebbet. A professzor szerint olyan ez, mint amikor valakinek ötéves korában leharapja a lábát egy cápa, és soha nem kap se protézist, se fizikoterápiát. Ezek után senki nem vonná felelősségre azért, mert 21 évesen nem tud járni. A legtöbb gyilkos lelkével pontosan ugyanez történik: a gyerekkoruk egy pszichés cápatámadás. Nyilván ez a tény sem ad felmentést arra, amit ezek az emberek elkövetnek embertársaik ellen, viszont azt mutatja, hogy kezelésükben helye van a rehabilitációnak.

shutterstock 158366600

A legdurvább bűnözők hajlamosak leginkább a változásra

Garbarino szerint a bűntett súlyossága egyáltalán nem jelzi előre azt, hogy mennyire lehet sikeres a gyilkos rehabilitációja. Különösen igaz ez a fiatalkorú bűnelkövetőkre. Könyvében a professzor egy olyan, iskolai mészárlást elkövető tiniről is ír, akit az ügyész felnőttként akart kezelni és az egész hátralevő életére börtönbe akart dugni. Ahelyett, hogy ez így történt volna, a tinit végül fiatalkorúként kezelték, és néhány év után kiengedtél a börtönből, később pedig magas rangú katonatiszt lett feleséggel, gyerekkel. A rehabilitáció tehát lehetséges, sőt a pszichológus szerint sokkal több esetben lehetséges, mint hinnénk. 

Igazságügyi szakértőnek lenni rettenetesen kiszipolyozó meló

„Óriási terhet ró a szakemberekre, amikor belépnek a gyilkosok életébe és annyi szenvedéssel, traumával kell szembesülniük” – állítja Garbarino. A professzor úgy véli, hogy ha tudatosan nem igyekezne megküzdeni a tapasztalataival, az emberi tragédiák őt is darabokra tépnék. Nem véletlen, hogy az első öt év után egy évig szüneteltette tevékenységét: nem lehet elbírni ennyi szenvedést. 

A professzor szerint tehát gyilkosok általában nehéz sorsú, súlyosan sérült emberekből lesznek. Máshogy kellene ezért rájuk néznünk? Nem feltétlenül. Érdemes viszont máshogy nézni a lelki egészség fontosságára, arra, hogy mennyit számít az életünkben az, hogyan növünk fel, mit kapunk gyerekként.

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Blogmustra