Ahogyan Doszpot és emberei a kilencvenes években tapogatózva és követendő minták nélkül nyomoztak, úgy formálta Szlavicsek Judit is a különleges könyvet. A nemzetközi könyvpiacon sem tud olyan krimiről, amely egy ma is élő személy, egy hús-vér rendőr főszereplésével nyújtana olvasnivalót a műfaj rajongóinak. A kísérlet nagyszerűen sikerült,
a krimi sem nem sztárolja főszereplőjét, sem nem próbált meg leleplező vagy épp botrányos lenni.
Aki annak idején rajongott a vagány rendőrért, azt is kiszolgálja a kötet, de szerencsére jóval több, mint rajongó történet: minőségi krimi. A szerzővel és Doszpot Péterrel beszélgettünk.
Hogyan kerültetek egymás mellé, hogyan születhetett meg a Doszpot nyomoz?
Szlavicsek Judit: Kiadói felkérés volt a projekt, amely a Magnólia kiadó PR-osának fejéből pattant ki, aki ismert mindkettőnket. Úgy gondolta, hogy Péter máig egy közismert ember,
érdemes lenne róla könyvet írni, de nem feltétlenül életrajzot vagy dokumentarista könyvet: inkább összeeresztené egy krimiíróval.
Az első találkozásunk arról szólt, hogy megnéztük, ez mennyire működhet, van-e köztünk kémia, lehet-e ebből bármi. Számomra, de Péter és a kiadó számára is kísérleti projekt volt ez, hiszen nincsen a piacon ilyen könyv, azaz olyan krimi, amely egy létező személyt tesz meg nyomozójának. Én azonnal éreztem, hogy szakmailag nagyon érdekel, különleges kihívás, és szeretném elkezdeni.
Sem a magyar, sem a nemzetközi piacon nincs tehát előképe annak, amit írtál?
SzJ: Egy nem létező műfaj volt ez. Persze van most egy felfutása a true crime-nak, a megtörtént bűnesetek feldolgozásának, de mi arra törekedtünk, hogy regény szülessen, ami olvasható a fiatalabb korosztálynak is, azoknak, akik nem éltek abban a korban, nincs róla élményük. És krimi is legyen, abba az őrületbe helyezve, ami a budapesti utcákon lejátszódott a kilencvenes évek végén.
Bármelyikőtök oldaláról voltak félelmek vagy fenntartások a másikkal vagy egy ilyen regénnyel kapcsolatban a közös munka kezdetén?
Doszpot Péter: Félelmek bennem nem voltak. Nem ismertem sem Juditot, sem a könyveit, de az első találkozáskor azonnal kellett dönteni. Öt perc után annyira természetessé vált az a közös reggeli vele, mintha régóta ismertük volna egymást. Innentől könnyű lett minden.
Arra nagyon hamar ráéreztem, hogy nekem lesz itt a legkevesebb dolgom: el kell mondanom az életemet, a nyomozásokat, aztán Juditnak kell úgy összerakni, hogy szakmailag is eladható legyen. A kiadó adta komoly szakmai háttér végig kísért minket a teljes munkafolyamat alatt, ez is biztonságérzetet jelentett.
SzJ: Péter nem olvasott tőlem, nem követi a kortárs magyar krimit, amivel nincsen semmi gond, mégis azt láttam rajta, hogy az első pillanattól nagyon nagy bizalommal volt a projekt irányába, hogy érdekli, benne van és csinálja.
A szerepek szépen le voltak osztva: ő a zsaru, én az író.
Amihez nem értek, abban nem foglalok állást, ami meg az én dolgom, ő abba soha nem szólt bele. Több mint ötven órát ültünk és beszélgetünk, sokkal komplexebb képem lett róla, mint korábban volt cikkek, könyvek, podcastek alapján.
Érdekes döntés volt, hogy milyen csomópontokat kiválasztva kezdek el dolgozni. Dokumentarista, leleplező vagy botránykövet nem akartunk, és szerencsés helyzet volt, hogy a kiadó krimi terén meglevő hátterét ismerve biztosak lehettünk abban, hogy ez nekik sem szándékuk. Azt is tudtam, hogy Péter sem egy újabb bulváros sztorit akar, hanem hogy ha már egyszer ezeket elmeséli, akkor abból olyan krimi szülessen, amit szívesen vállal.
A könyv felütése nem a kemény zsarut mutatja meg, hanem Doszpot Péter legemberibb, kevesek által ismert oldalát, holott a főhős előélete alapján ez meglepetés…
SzJ: Doszpot mint sztárzsaru macsó férfi. Ez jellemezte őt azokban az években, tényleg ilyen karakter volt piros Alfa Romeóval, bőrdzsekiben száguldozva. Senki sem kétdimenziós ugyanakkor, és abból, ahogy megismertem őt, egy ezerszer árnyaltabb személyiség bontakozott ki. Azt is meg akartam mutatni, ahogyan én most láttam őt, ami az elmúlt húsz évben már sokkal jobban jellemzi – hogy remek apa. Ez a legfontosabb szerepe, talán azért is, mert a korábbi időszakban nem tudott gyermekeinek ilyen apja lenni. Ez a keret kicsit elemeli a történetet az akciótól, pörgéstől, de mélyíti is a karaktert.
DP: Nekem ez a szerkezet, ezek a kis történetek fontosabbak voltak, mint maga a Doszpot nyomoz. Annak, hogy én úgy dolgozhassak, ahogy csináltam, volt egy magánéleti része is. A kilencvenes évekre, ebbe az izgalmas korszakba való visszatekintés mellett fontos volt nekem, hogy a könyvben van sok magánéleti visszatekintés, ami nem mindig felszínes, időnként inkább egészen mély.
Az biztos, hogy izgalmas évek voltak ezek, és emblematikus bűntények kerültek be a kötetbe. Konszenzus volt ezek kiválasztásával kapcsolatban azonnal?
DP: Erről nem kellett konszenzusnak születnie, ezek voltak azok az esetek, amelyek a szakmai, sőt, magánéletemet is meghatározták. Adottak voltak, választani kellett egyet, a mi választásunk pedig a sorozatgyilkososra esett. Számomra elválaszthatatlan volt ekkoriban a magánéletem a szakmai életemtől, csak azon kellett elgondolkozni, melyik ügyet érzem most magamhoz legközelebbinek.
SzJ: Ezerszer több ügyről beszéltünk, hatalmas anyagot képzelj el. Nagy döntéseket kellett hozni. A regény fő fókusza 1998, amikor elindulnak a bolti sorozatgyilkosságok, ehhez jön hozzá a Fenyő-gyilkosság. Ennek időszaka nagyon kemény egy hónap volt Péter és nyomozói életében.
A magyar kriminalisztikának is extrém sűrű időszaka ez, egyértelmű volt, hogy ezeknek az eseteknek benne kell lenniük, melléjük kerestünk még más dolgokat.
A Fenyő-gyilkosság lett kvázi a lezárás, amely úgy került Péter nevére, hogy a helyszínelésnél ő volt jelen: ez nem klasszikus gyilkossági eset, néhány nap elteltével alakult is rá egy nyomozócsoport. De mégis róla készültek emblematikus fotók, ahogyan ott áll a helyszínen, be kellett kerülnie a könyvbe.
A két jól ismert ügyhöz választottunk egy olyan szálat, ami jóval személyesebb lehet: a regényben Pásztor-ügyként leírt esetet nevezhetjük fiktívnek is, de nem teljesen az. Egyike a sok-sok ügynek, amiről Péter beszélt nekem. Egy olyan megoldatlan ügy, amellyel kapcsolatosan volt egy erős sejtése, majdnem bizonyossága, amit viszont nem tudott bizonyítani. Egy gyilkossági nyomozónak nagyon nehéz az, ha tud valamit, de nem tudja bebizonyítani, és el kell engednie azt az embert. Volt egy-két olyan mondat a család részéről Péter felé, ami felidézve még engem is erősen megérintett. Egyértelmű volt, hogy ez kerül be a könyvbe, így a másik szál mellett, amiben Doszpot sztárzsaruként nyomozott, van egy olyan is, amelyben meg tudtuk mutatni, milyen az, amikor érzelmekkel is elmélyed egy esetben. Párhuzamosan ábrázolva a kettőt komplex képet tudtunk nyújtani.
Ha ez is valóság, akkor valóság volt az is, hogy egy nyomozó kapatosan elhagyja a pisztolyát a Keleti pályaudvaron?
DP: Ez tényleg valós sztori, és tényleg olyan jó vége is lett a dolognak, mint a könyvben. A kilencvenes évek döcögős, túlszabályozott világában, ahol néha szabályokat alkottunk, néha elvesztünk azok hálójában. Egyedül voltunk hagyva. Tele voltunk gyilkosságokkal, elvárták tőlünk a megoldást. Szerettem volna megmutatni azt is a könyvben, milyen volt egy csapatot összekovácsolni és életben tartani. De mi is csak emberek voltunk, fiatalok, akik képesek voltak ilyesmit is csinálni.
Az alvilági kapcsolatok? Ezek is valósak?
DP: Hogy tud dolgozni egy nyomozó, ha nem az alvilágban? Te meg én nem tudtunk volna úgy beszélgetni a Fenyő-gyilkosságról, hogy előre jussunk. Akiknek információi voltak, azok a bűnözők.
Említetted, mennyire eggyé vált a magánéleted a munkáddal – ennek ez is volt az oka? Önmagad és a csapatot megteremteni nem is lehetett volna másképp?
DP: A magánéletemet nem mentálisan determinálta, egyszerűen nem adott arra időt, hogy magánéletem legyen. Ha valaki sérült, az a házasságom, a gyerekeim voltak. Hiszen itt éltünk ebben a csodálatos városban, ami tele volt gyilkosságokkal, és mi megpróbáltuk megoldani az ügyeket.
Valós történet, hogy elindulok vidékre a gyerekeimhez, és félúton visszafordulok: lehet, hogy abban a hónapban már kétszer elindultam, de egyszer sem jutottam oda, és ez így volt éveken keresztül.
Egy másik példa: szép ruhát veszel, elindulsz a pároddal színházba, és ahogy beülsz a kocsiba, jön a telefon, hogy lelőttek valakit.
A könyv felépítette Doszpot Péter, a nyomozó könyves karakterét. Folytatása következhet?
DP: Évente száz üggyel dolgoztunk, amelyek közt voltak nagy, komoly ügyek, de olyanok is, amelyek könyvben még izgalmasabbak is lehetnek az ismerteknél. Lehetőség volna rá.
SzJ: Ezt a kérdést minden újságírótól megkapjuk, ami jót jelent, de technikai kérdések merülnek fel vele kapcsolatban. Nekem van egy kiadóm, amelynél évente egy könyvvel jövök ki a Balatoni krimik sorozatban. Egyszeri projektként belefért ez a könyv, az a kérdés, mi férhet bele még. Érdekes sztori, jó munka volt a Doszpot nyomoz. Most várjuk a visszajelzéseket, kíváncsiak vagyunk, hogy az emberek is azt érzik-e olvasás közben, amit mi.
DP: Az a kérdés, hogy azt fogják-e hinni az emberek, hogy ez egy botránykönyv.
SzJ: Ez a könyv sosem akarta lerántani a leplet semmiről, ez nem volt szándékunk nekünk és a kiadónak sem. Ráadásul erről a korszakról rengeteg tényfeltáró és dokumentarista könyv jelent meg, ezerféleképp keretezték, értelmezték, gyártottak legendákból valóságot, próbálták megérteni, mi történt akkor.
Mi nem egy huszonegyedik magyarázatot akartunk. Doszpot Péter szemével akartuk láttatni azt az időszakot, átadni azt, ahogy ő megélte, amit érzett, gondolt.
DP: Én ott voltam, tudom, hogy mi történt.
Egykori rendőrként bármilyen típusú titoktartás köt még a sztorikkal kapcsolatosan, vagy te döntöd el, miről mennyit mesélsz?
DP: Mindegyik történet olyan nyomozásról szól, aminek vége lett, vagy azért, mert börtönbüntetéssel zárult, vagy azért, mert nem lett meg a gyilkos, és talán már el is évült. Minket ettől kezdve semmilyen szabály nem köt. Van olyan dolog, amit nem mondtam el, de azokat nem is fogom sohasem. Titkok sincsenek benne a nyomozásokról.
Mennyire volt nosztalgikus újraélni, feleleveníteni ezt a korszakot? Ha a magánéletedben nem is ez volt a legegyszerűbb időszak, szinte sztár voltál.
DP: Az a baj, hogy a magánéleti részt nem éltem meg annak idején. Nagyon élveztem azt, amit csináltunk, és a magánéletem elé toltam, nem voltak miatta álmatlan éjszakáim. Az elmúlt húsz évben sokat beszéltem ezekről a gyilkosságokról, bár itt más oldalról kellett megközelítenem azokat. Most jobban beengedtem a magánéletemet az ügyekbe, ami könnyebbség volt. Éveken át, ha felidéztem az ügyeket, úgy éreztem, milyen jó lenne újra zsarunak lenni. Nem találtam a helyem, nem volt olyan munka, ami ezt pótolta volna, de aztán az ember rájön, hogy van élet a rendőrségen kívül is.
Már nem lennél újra zsaru?
DP: Én ezzel a stílussal a mai világban nem lehetnék zsaru, az egészen biztos. Most úgy gondolom, hogy én már nem akarok éjszaka félhülyéket üldözni, nem akarok kábítószeres csávókkal beszélni, hogy valami információkat adjanak. A harmadik dolog pedig az, hogy a családom sem viselné el, én meg már nem akarok újra elválni. A nyugdíj a cél és a horgászás Tihanyban.
Kondor Vilmos letehetetlen krimijeiről is írtunk: ha szereted a műfajt, érdemes elolvasni ezt a cikkünket is.
