Ezért voltak olyan bátrak a viking harcosok: vonzotta őket a Valhalla harcosok mennyországa

A skandináv mitológia központi eleme a Valhalla, vagyis „az elesett harcosok csarnoka” Asgardban, ahol a csatában dicsőséges halált halt harcosok Odin oldalán várhatják az istenek alkonya, a Ragnarök eljövetelét. A történészek szerint a dicső harcosok mennyországába vetett hit tüzelte a vikingeket, akik annak tudatában, hogy haláluk nem marad jutalom nélkül, a legfélelmetesebb helyzetekben sem adták fel a küzdelmet – írja a History.

Valkűrök kísérték a Valhallába a hősöket

Tom Shippey történész, a Nevetve halok meg: A nagy viking harcosok élete és halála című könyv szerzője egyfajta halálkultuszként jellemzi a Valhalla körül kialakult hiedelmeket, melynek hála a harcosok nem féltek a haláltól, hanem vakmerőn néztek szembe vele. Hogy pontosan mi is történt hitük szerint, amikor egy viking meghalt a csatamezőn? Nos, az elhullott harcosokat valkűrök köszöntik a túlvilágon: Odin lányainak feladata kiválasztani, kik voltak a leghősiesebbek az elhunytak közül, kik érdemelték ki, hogy a főisten csarnokában einherjarként (a szó óészaki nyelven magányos harcost jelent) a Holtak Seregének tagjai lehessenek. A valkűrök nem csak ebben a kérdésben döntöttek: Odin parancsára ők döntötték el, kik haljanak meg egy csatában, vagyis a vikingek szerint nem a hadiszerencse vagy a taktika, hanem a Sors keze befolyásolta a harcok kimenetelét.

Az elesett harcosok fele jut a Valhallába, a többiek Freyja palotájába, a Folkvangba, annak is Sessrúmnir nevű termébe kerülnek. A 13. században lejegyzett óizlandi énekgyűjtemény, a Verses Edda így írja le a hősök mennyországának impozáns belső terét: „Aki Ódinhoz megy, / otthonát mindjárt / látásból megismeri; / a szarufák lándzsák, / pajzsok fedik a termet, / páncéling takarja a lócát. (...) Bejárattól balra / farkas lóg fenn, / fölötte sas függ.” (Tandori Dezső fordítása)

A farkas és a sas az óészaki mitológiában hagyományosan a harc állatai, jelenlétük a küszöbönálló csatát jelzi – magyarázza Carolyn Larrington, az Edda egyik angol fordítója.

A hősök mennyországa kiképzőtábor volt 

A küszöbönálló, hamarosan elkezdődő csata a Ragnarök, vagyis „az istenek alkonya”, a világvégén vívott harc. A Ragnarök eljövetelekor, amikor az égben az istenek és a földön az emberek között is teljesen eluralkodik az erkölcsi káosz, az Odin vezette istenek és az einherjarok csatába indulnak az óriások ellen, akiknek serege Lokit is sorai között tudja. Az énekek szerint a Valhalla ötszáznegyven ajtajának mindegyikén nyolcszáz harcos özönlik ki, hogy felvegye a küzdelmet a főisten oldalán. Ez egyébként jól érzékelteti a csarnok impozáns méreteit és az einherjarok számát.

A Valhalla egyfajta isteni kiképzőtáborként üzemel: az elhunyt hősök nem pihenéssel és élvezetekkel töltik idejüket, hanem folyamatosan csatákat vívnak egymással, hogy felkészüljenek a Ragnarökre, azaz tulajdonképpen folytatják azt a harcias életmódot, melyet földi életükben követtek. A nap mint nap gyakorlásképpen megvívott harcokban elesettek természetesen azonnal felélednek, és következő nap ismét csatasorba állhatnak.

A Ragnarök eljövetele az északi népek számára evidencia volt: hitvilágukban az istenek ugyanúgy halandók voltak, mint az emberek, számukra az istenek alkonya jelentette azt, ami egy földi embernek az élet végét. A vikingek tisztában voltak vele, hogy egy napon úgyis meghalnak, hitük pedig azt mondta nekik, csak a hősi halottak kerülhetnek a „jó túlvilágra”, ezért minden alkalmat megragadtak a harcra – mondja Jackson Crawford, a Coloradói Egyetem történészprofesszora.

Odin borral készült a legnagyobb hősök fogadására

Nem minden viking harcos került tehát a Valhallába, azok viszont, akik kiérdemelték ezt a dicsőséget, örökre beírták magukat a nép emlékezetébe. Közéjük tartozik I. Erik Haraldsson, más néven Véresbárdú Erik, Norvégia második királya, aki 931 és 934 között uralkodott, és akinek hőstetteiről a 10. század közepén született Eiríksmál nevű költemény számol be. A vers elbeszéli Erik harcos életmódját és azt, hogyan vezetett győzelmes fosztogató hadjáratokat Európa-szerte, de arra is kitér, hogy Odin különleges előkészületeket tett a dicsőséges király fogadására, például bort rendelt a szolgáktól, hogy koccinthasson a hőssel, amint az átlépi a Valhalla kapuját.

Az Eriket követő norvég király, I. Haakon Haraldsson, vagyis Jóságos Haakon, aki 934-től haláláig, 961-ig ült a trónon, szintén külön elbírálásban részesült az istenek részéről. A Hákonarmál című hőskölteményben Odin fiai, Hermod és Bragi jelentik apjuknak, hogy egy hatalmas király érkezik a Valhallába, akit bajnokoknak kijáró üdvözléssel kell fogadni. A költemények azt is megjegyzik, hogy Erik és Haakon királyok nem a Földön, hanem a túlvilágon fogják megvívni legdicsőségesebb csatáikat.

Nevetve halt meg a legnagyobb viking hős

A Valhallába került einherjarok egyik leghatalmasabbika Ragnar Lodbrok, vagyis Szőrnadrágos Ragnar dán–svéd uralkodó volt, akinek létezését egyes történészek kétségbe vonják, ugyanakkor a viking és izlandi sagák részletesen írnak életéről, és nevét a későbbi keresztény krónikák is említik. A hagyományok szerint Ragnar a 9. században számtalan sikeres portyát vezetett a Brit-szigetek és a frank államok ellen. A 12. században keletkezett Ragnar Lodbrok halotti éneke című költemény elbeszéli a király utolsó britanniai hadjáratát, melynek során a mindössze két hajóval portyázni induló Ragnart (aki úgy gondolta, ekkora haderő éppen elég neki a Brit-szigetek meghódításához) fogságba ejtette Northumbria uralkodója, Ælla.

A király egy kígyókkal teli verembe dobatta a viking hőst, hogy ott lassú kínhalált haljon. Ragnar ahelyett, hogy az életéért könyörgött volna, látva az elkerülhetetlen véget, éneket költött arról, hogyan fogadja őt Odin a Valhallában, melynek kapuján a dicsőség fényében fog átlépni. Az ének azzal a kijelentéssel ért véget, miszerint a dicső harcos „nevetve fog meghalni”. Ez jól illusztrálja a vikingek halállal kapcsolatos felfogását: a vég elkerülhetetlen, azt viszont befolyásolhatjuk, hogy mikor és hogyan érjen minket a halál. Ágyban, párnák közt vagy a csatamezőn érjen minket a vég – a skandináv harcosok természetesen az utóbbi mellett tették le a voksukat.