Titanic magyarok Lengyel Árpád Reischl Mátyás

Reischl Mátyás kalandvágyó ember volt, és kalandjairól szívesen mesélt idős korában. Több tengerjárón is vállalt munkát, majd 29 évesen úgy döntött, szerencsét próbál a valaha volt legnagyobb luxushajón. A döntés biztonságosnak tűnt: a White Star Line társaság 46 ezer tonnás, 270 méteres hosszúságú Titanic nevű óceánjárója akkora volt, mint egy 18 emeletes épület, és kora egyik műszaki csúcsteljesítményének számított. A luxushajót a korabeli fényűzés szinte valamennyi kellékével felszerelték: volt úszómedence, törökfürdő, tornaterem, squashpálya és lift, nem beszélve a minden igényt kielégítő étteremről. 

A Titanic 1912. április 10-én déli 12 órakor indult el Southampton kikötőjéből New York felé. Fedélzetén hivatalosan 2207-en tartózkodtak. Reischl Mátyás – legalábbis visszaemlékezései szerint – főpincér volt a luxushajón. (Ennek némileg ellentmond, hogy neve nem szerepel sem az éttermi személyzet, sem a pincérek listáján.) Április 14-én 23.40-kor Frederick Fleet, az őrszem úszó jéghegyet vett észre, és meghúzta a vészharangot. A hajó három órán belül négyezer méteres mélységbe süllyedt. A hajón tartózkodók közül 705 személy életét sikerült megmenteni, több mint 1500-an vesztették életüket a jeges tengerben – később összesen 239 holttestet találtak meg. Reischl Mátyás elmondása szerint 1 óra 45 perckor hagyta el a hajót: a süllyedő hajóról a vízbe ugrott, és sikerült megkapaszkodnia többedmagával egy úszó jégtáblán. A nagy sokára megérkező mentőhajó szinte az utolsó pillanatban jött, és őt még életben találták. Ezután elment a kedve a kalandoktól, letelepedett Sopronban, és szőlőt termesztett, továbbá hentesüzletet nyitott, és a Gyöngyvirág utcai cukrászdában mesélte élete történetét az érdeklődőknek.

A fagyoskodó hajótöröttek segítségére siető Carpathia 93 kilométerre volt a katasztrófa helyszínétől, amikor észlelte az óceánjáró vészjelzéseit. A hajót a Magyar Királyi Belügyminisztérium bérelte a Cunard Line-tól, magyar kivándorlók számára. A Carpathiát igen jól felszerelték orvosi műszerekkel, hiszen a belügyminisztérium részletesen megszabta a fedélzeti szolgáltatásokkal kapcsolatos elvárásokat. Megfelelő mennyiségű gyógyszerrel rendelkezett, és a hajón minden héten kötelező volt mentési gyakorlatot tartani. Továbbá a hajótársaság – a nyelvi nehézségek áthidalása céljából – köteles volt meghatározott számú magyar alkalmazottat foglalkoztatni, így honfitársaink közül került ki a hajóorvos, több ápoló, szakács és utaskísérő is. A Carpathia 1912 márciusában indult útjára Fiuméból, New Yorkba március 29-én futott be. Két hét múlva, amikor a Titanic vészjelzései megérkeztek, már visszafelé tartott a fiumei kikötőbe. Utasai leginkább hazalátogató vagy hazatelepülő magyarok voltak, akiknek nem sikerült álmaikat megvalósítani. Rajtuk kívül még néhány tehetős amerikai állampolgár utazott a fedélzeten, akik európai utazásukat várták.

Sokkos állapotban

Hajóorvosként a 26 éves Lengyel Árpád is ott szolgált. A fiatal orvos tagja volt a Budapesti Önkéntes Mentőegyletnek is, és 1909-ben diplomázott gégészeti szakirányon. A Szent Rókus Kórházban kezdett dolgozni, majd jelentkezett a Cunard Line hajótársasághoz, ahol angolul jól beszélő magyar származású orvost kerestek, aki ellátja az Egyesült Államokba tartó kivándorlók egészségügyi problémáit a hajóút alatt. A Carpathián három orvos tartózkodott, de csak Lengyel Árpádnak volt mentőorvosi gyakorlata. A vészjelzés fogadása után a Carpathia fedélzetén megkezdték az előkészületeket a mentésre: takarókat, székeket, nyugágyakat hoztak elő, és meleg levest, kávét, teát főztek. A túlélők mentésében kulcsszerep várt Lengyel Árpádra: ő szelektálta a több mint hétszáz túlélőt sérüléseik szerint. A túlélők az átélt esemény és a fagyos víz hatására sokkos állapotban voltak, 42 embert kellett sebészeti ellátásban részesíteni, sok volt a zúzódás és törés. A Carpathia végül 705 túlélővel indult útnak.

Több óra a jeges vízben

1912. április 19-én az orvos így nyilatkozott a The New York Timesnak: „Az emberek, akik az első mentőcsónakban ültek, annyira át voltak fagyva, hogy tehetetlen állapotban emeltük őket a fedélzetre a fedélzetmester székének segítségével. Néhányuknak kávét, másoknak konyakot, átmelegítő masszázst adtunk. Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látványokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam. (…) Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben (…) Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek. Amikor a fedélzetre emeltük őket, úgy tűntek, mintha halottak volnának. Levágtam róluk a ruháikat, és befektettem őket egy meleg luxuskabinba, ahol nagyjából 12 óra múltán tértek magukhoz.”

Lengyelnek nagy lelki megrázkódtatást jelentett szembesülni a katasztrófával, többet nem szállt tengerre. Katonaorvosként részt vett az első világháborúban, 1915-ben egy kórházvonat parancsnokává nevezték ki. A háborút követően gégészként és mentőorvosként, illetve tanárként folytatta munkáját. A Titanickal kapcsolatos emlékeiről – egy-két szakmai felkérést kivéve – egyáltalán nem beszélt. A megmentett utasok azonban egy aranyérmét készítettek a Carpathia tisztikarának, amelyet megkapott ő is. A Liverpooli Hajótöröttek Társasága egy ezüstérmét és egy, a nevére kiállított díszoklevelet adományozott neki, amely mindig ott volt rendelője falán. 

1919-ben feleségül vette Berger Margitot, két gyermekük született: 1919-ben Bálint, majd 1924-ben Anna. 1927-ben tragédia érte: torokgyíkban meghalt kisfia. Az 1930-as években a Kapás utcai rendelőintézetben dolgozott főorvosként, és fül-orr-gégészeti magánrendelést vezetett. 1940-ben, 54 éves korában hunyt el. Felesége a zsidóüldözés áldozata lett a negyvenes években. Várandós lánya megmenekült, és 1945-ben világra hozta Lengyel Árpád unokáját, aki 2012-ben A Titanic árnyékában – Egy magyar orvos élete címmel összegyűjtötte a családi és történeti relikviákat, hogy nagyapjának méltó emléket állítva mutassa be a történetet.