szexrabszolgák japán hadsereg

Az utcáról rabolták el a tizenéves lányokat

A japán császári hadsereg már az 1902-es Oroszország elleni háború idején üzemeltetett bordélyházakat Mandzsúriában a katonái számára, 1932-től pedig rendszeresítették a katonai táborokban működő ún. kényelmi állomásokat, ezek valódi, nagyobb szabású elterjedése azonban a második kínai–japán háború legvéresebb incidensének köszönhető. 1937 decemberétől a japánok 6 héten keresztül ostromolták Nanking városát, senkit és semmit sem kímélve: a tömegmészárlásban több százezer ember veszítette életét, és a becslések szerint mintegy 20–80 ezer kínai nőt és fiatalkorú lányt erőszakoltak meg az ellenséges katonák.

A borzalmaknak híre ment a világsajtóban, Hirohito császár pedig a további hasonló botrányokat megelőzendő elrendelte a hadseregben a kényelmi állomások számának masszív növelését, azt remélve, hogy egy állandó, jól ellenőrzött prostitúciós hálózat csillapíthatja a katonák szexéhségét, és a nemi úton terjedő betegségeket is valamelyest visszaszoríthatja az egységekben. Az így rendszeresített tábori bordélyok személyzete azonban nem éppen önszántából választotta a prostitúció hivatását: többségüket a megszállt területekről, elsősorban Kínából és Koreából hurcolták el, de Burmából, Thaiföldről, Vietnámból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából és Kelet-Timorból is kerültek szerencsétlenül járt nők a kényelmi állomásokba.

A véletlenszerűen kiválasztott lányok – akik többnyire 18 évesnél fiatalabbak és szüzek voltak – egy részét a megszállt városok utcáin szedték össze a japán katonák, egyszerűen betuszkolva őket egy autóba, de előfordult, hogy munka ígéretével vették rá őket az önként vállalt „szolgálatra”, azt hazudva nekik, ápolókat és gyári munkásokat toboroznak jó pénzért. Szintén előfordult, hogy megvásárolták a szegényebb családok lánygyermekeit, a szülőknek természetesen egy szóval sem említve, milyen feladatokat kell majd ellátnia lányuknak a császári hadsereg kötelékében.

Valódi horror volt a komforthölgyek élete

Az eufemizmussal komforthölgynek vagy vigaszhölgynek (japánul ianfu) nevezett szexrabszolgák élete maga volt a pokol: embertelen körülmények között sínylődtek, felügyelőik gyakran verték és kínozták őket, és bármely pillanatban, zokszó nélkül „kuncsaftjaik” rendelkezésére kellett állniuk. A kényelmi állomások reggel 9-től este 9-10 óráig tartottak nyitva, délután 6-ig az egység rendes tagjait szolgálták ki, az ezt követő órákban pedig a nem hivatásos személyzet élvezhette az ianfuk által nyújtott örömöket. Egy vigaszhölgy naponta átlagosan 25-35 férfit is kiszolgált, szünnapok nem voltak, általában havi egy vagy két nap pihenő jutott csupán számukra, a kényelmi állomásokat pedig csak hivatalos parancsnoki engedéllyel hagyhatták el.

Akkor is dolgozniuk kellett, ha nemi vagy egyéb betegségekben szenvedtek, sérüléseik, fájdalmaik voltak, bárminemű ellenszegülést veréssel és nemi erőszakkal toroltak meg a bordélyok üzemeltetői, akik gyakran magánvállalkozók voltak, és bérleti díjat fizettek a hadseregnek. Az állandó védekezés nélküli szex következtében a vigasznők gyakran estek teherbe, ilyenkor az üzemeltetők abortuszra kényszerítették őket. A tábori orvosok az egészségügyi vizsgálatok során rendszeresen visszaéltek a helyzettel, és szintén gyakorta zaklatták, erőszakolták a gondjaikra bízott nőket.

A hadsereg nagy mennyiségben, ingyen küldött óvszert a katonáknak, így próbálva elejét venni a nem kívánt terhességeknek és a nemi betegségek terjedésének, azonban, miután ez nem vált be, a komforthölgyeket a szifilisz gyógyítására kifejlesztett Salvarsannal (arzfenaminnal) oltották be, melynek – illetve az állandó nemi erőszak miatt a hüvelyüket ért sérüléseknek – következtében jelentős részük meddővé vált.

Többségük nem élte túl a megpróbáltatásokat

A második világháború végén a japán kormány a megtorlásoktól tartva szisztematikusan megsemmisítette a katonai atrocitásokról szóló iratokat, köztük a komforthölgyekre és a kényelmi állomásokra vonatkozó feljegyzéseket, majd hosszú évtizedeken keresztül elhallgatták, „elfelejtették” a dolgot: először az 1980-as években kezdték feszegetni a témát egykori vigaszhölgyek és dél-koreai nőjogi aktivisták, hivatalosan pedig csupán 1993-ban ismerte el a kormány az atrocitások megtörténtét. A történészek így csupán megbecsülni tudják, hány nőt kényszeríthettek szexmunkára a japánok az 1930-as, ’40-es években: jelenlegi tudásunk szerint legalább 125 kényelmi állomás működött, melyekben körülbelül 50–200 ezer komfortnő dolgozhatott.

A komforthölgyek 90 százaléka nem élte túl a háborút: sokan a csaták és légitámadások során haltak meg, mások a borzalmas körülményeknek és az állandó bántalmazásnak estek áldozatul, de öngyilkosságok is rendszeresen előfordultak. A túlélők a szégyen miatt gyakran nem mertek hazatérni családjukhoz, inkább idegen városokban telepedtek le, és kezdtek új életet új személyazonossággal; akik mégis hazatértek, sokszor általános megvetésben részesültek, és nem tudtak férjhez menni.

A komfortnők intézményének a háború vége és Japán kapitulációja sem vetett véget, az amerikai megszállás idején több tízezer nő továbbra is űzte a kényszer-prostitúciós tevékenységet, aprópénzekért nyújtva szexuális szolgáltatásokat az amerikai katonáknak. A parancsnokság hónapokig elnézte a dolgot, holott tudták, az érintett nők többsége akarata ellenére végez szexmunkát, mígnem 1946 tavaszán Douglas MacArthur tábornok parancsára véglegesen felszámolták a szégyenteljes intézményt.

Ugyan – mint fentebb említettük – Japán 1993-ban hivatalosan elismerte, hogy a háború idején rendszerszerűen raboltak el és kényszerítettek szexmunkára nőket, a téma továbbra is megosztónak számít, sokan pedig ma is tagadják az atrocitások megtörténtét. A júliusban meggyilkolt Abe Sinzó volt miniszterelnök hivatali ideje alatt, 2007-ben válaszként dél-koreai túlélők követelésére, miszerint a japán kormány kérjen bocsánatot tőlük, azt nyilatkozta, semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy országa szexrabszolgákat „alkalmazott” volna. A kirobbant botrányt 2015-ben rendezte a két nemzet, amikor Japán beleegyezett, hogy 8 millió dolláros alapot hoz létre a túlélők megsegítésére, Dél-Korea pedig hivatalosan nem firtatja tovább a témát, ennek dacára továbbra is előfordulnak bírósági és diplomáciai ügyek vele kapcsolatban.