sorozat gyilkos

Az 1879-ben Hannoverben született Friedrich Heinrich Karl Haarmann nem éppen idillikus családi légkörben nőtt fel: a hirtelen haragú, erőszakos és morózus természetéről ismert családfő, Oliver már a negyvenes éveit taposta, amikor elvette jóval fiatalabb feleségét, Johannát, a frigyre jóval inkább a jelentős hozomány, mintsem a szerelem motiválta. A párnak hat gyereke született, köztük legfiatalabbként Fritz, aki csendes, visszahúzódó fiú volt, testvérein kívül szinte egyáltalán nem érintkezett más gyerekekkel, és taszította minden „fiús” dolog. Legszívesebben az őt elkényeztető édesanyja társaságát kereste, babákkal játszott, lányruhákba öltözött, szabás-varrást tanult.

Apja idővel megelégelte a kamasszá cseperedő Fritz abnormális viselkedését, és katonai iskolába íratta a fiút, öt hónappal később azonban epilepsziás rohamok miatt hazaküldték az intézményből. A 16 éves Fritz apja szivargyárában kapott munkát, miközben szabadidejében nála fiatalabb fiúkat csalt el elhagyatott pincékbe, és szexuálisan molesztálta őket – a hatóságok hamar elfogták, és egy hildesheimi elmegyógyintézetbe utálták a fiatalkorú zaklatót. Fritz itt félévet töltött, mielőtt – egyesek szerint édesanyja segítségével – megszökött, és Svájcba menekült, ahol összeszűrte a levet egy fiatal zürichi nővel, Edna Loewerttel, akinek meg is kérte a kezét.

Az eljegyzést azonban idő előtt felbontották, amikor Edna teherbe esett, „szerelme” pedig, nem vállalva az apaságot, inkább visszatért Németországba, ahol újabb kihívással, a sorkatonai szolgálattal kellett szembenéznie. A századforduló évében az akkor 21 esztendős Haarmannt besorozták a hadseregbe, azonban szolgálata nagy részét a kórházban töltötte, ahová epilepsziával és mentális problémákkal utalták be. Hazatérve apja megpróbálta kieszközölni, hogy a fiatalembert állandó jelleggel zárják elmeotthonba, igyekezete azonban kudarcot vallott.

Legalább 50 fiatallal végzett a hírhedt pedofil sorozatgyilkos

Katonai szolgálatának teljesítése után Haarmannt hivatalosan leszázalékolták, és rokkantnyugdíjat utaltak ki számára, melyet a következő tíz évben egyéb módszerekkel próbált kiegészíteni: a hannoveri alvilág tagjaként betörésekből, csalásokból, lopásból és egyéb piti bűncselekményekből tartotta el magát. 1913-ban a rendőrség végleg megelégelte a férfi áldásosnak nem nevezhető tevékenységét, letartóztatták, és öt évre börtönbe csukták, így a rácsok mögött ült az első világháború teljes ideje alatt. A börtönben megismerkedett egy Hans Grans nevű fiatalemberrel, aki ugyan heteroszexuálisnak vallotta magát, szívesen létesített alkalmi viszonyt Haarmann-nal, egyben bűntársául, segédjéül szegődött a későbbiekben.

1918-as szabadulását követően Haarmann a rendőrség hivatásos informátora lett, aki rendszeresen jelentett a hatóságoknak a helyi bűnözőkről, miközben csempészetből tartotta el magát; utóbbi tevékenység különösen jövedelmezőnek számított a világháborút követő zűrzavaros, éhezéssel és nélkülözéssel sújtott években, amikor sokan mindenüket odaadták egy kis élelemért vagy egyéb javakért. Besúgóként Haarmann számíthatott a rendőrség segítségére, bármilyen kihágást elnéztek neki, ennek köszönhetően hamarosan sokkal súlyosabb bűntettekre vetemedett.

A következő években sorra tűntek el a fiúgyerekek és kamaszok Hannover utcáiról – sokan közülük árvák, utcagyerekek, illetve olyanok, akik a nélkülözés miatt szöktek el hazulról –, a nyomok arra utaltak, hogy egy rejtélyes gyilkos állhat a dolog mögött. 1918 szeptemberében nyoma veszett egy 17 éves fiúnak, Friedel Rothénak, akit a barátai utoljára egy Haarmann-nal pontosan megegyező személyleírású férfi társaságában láttak, ezért a rendőrség felkereste kedvenc informátorukat a lakásán. A nyomozók rossz pillanatban nyitottak be, és a férfit egy félmeztelen 13 éves fiú társaságában találták: Haarmannt szexuális zaklatás és megrontás vádjával bíróság elé állították, ugyanakkor (valószínűleg szándékosan) elfelejtették átkutatni a lakását, ahol a benyitás időpontjában Rothe holtteste a kályha mögött feküdt újságpapírba csavarva.

A rendőrség tétlenül nézte a hannoveri vámpír ténykedését

A bíróság kilenc hónap börtönre ítélte Haarmannt, a rendőrségnek tett szolgálatai miatt azonban sokáig megúszta a tényleges büntetést, csak két évvel később, 1920-ban kellett leülnie azt – szabadulása után Haarmann hamar visszanyerte a hannoveri rendőrség bizalmát, és tovább folytatta a gyilkolást. Leggyakrabban a városi főpályaudvar környékén kereste áldozatait – Berlinből vagy máshonnét elszökött, Hannoverbe menekült gyerekeket, kamaszokat –, akiket étel vagy biztonságos szállás ígéretével csalt fel a lakásába, ahol először kedvesen megvacsoráztatott, majd, miután elnyerte a bizalmukat, molesztálni kezdett.

A hannoveri vámpírnak is nevezett Haarmann az általa „szerelmes csóknak” nevezett harapás révén végzett áldozataival, és testüket a Leine folyóba dobta. A meggyilkolt gyerekek ruhái Granshoz kerültek, aki a feketepiacon jó pénzért adott túl rajtuk; a bulvárpletykák, híresztelések szerint Haarmann az áldozatok testét disznóhúsként árulta a piaci árnál olcsóbban a gyanútlan vevőknek, ezt azonban semmilyen konkrét bizonyíték nem támasztja alá.

A brutális gyilkosságsorozat éveken keresztül, egészen 1924-ig folytatódott, mely idő alatt Haarmann mintegy 50 fiúval végzett, a rendőrség azonban az általános pánikhangulat ellenére sem volt hajlandó nyomozást indítani lelkes informátoruk ellen, holott jól tudtak a férfi „különc szokásáról” (amiért még börtönben is ült), hogy szeret fiatal fiúkat felcsalni az otthonába. Haarmann nyaka körül mégis szorulni kezdett a hurok, amikor 1924 májusában 22 fiatal holttest került elő a Leinéből – mivel a hannoveri hatóságok alkalmatlannak bizonyultak az ügy felderítésére, Berlinből rendeltek ki nyomozókat a helyszínre, akik azonnal a feltételezett elkövető nyomába eredtek.

Nevetve gúnyolta a vádlóit

A detektívek a pályaudvaron fülelték le Haarmannt, amint éppen egy kamasz fiút próbált elcsalni; letartóztatták a férfit, majd – ezúttal valóban – átkutatták a lakását, ahol a falakat és a padlót vér borította, és több mint száz, az áldozatoktól származó ruhadarabra bukkantak. Haarmann rendkívül embertelen viselkedést tanúsított: mindent készségesen bevallott, örömmel és büszkén mesélte el a hatóságoknak, hogy legalább 50 fiúval végzett, akik közül 27-et sikerült beazonosítani. A bíróságon boldogan szivarozgatott, és a megjelenteket gúnyolta, miközben az ügyét tárgyalták; egy alkalommal egy eltűnt fiú apja a gyerek fényképét mutatva Haarmann-nak megkérdezte a férfitól, ő felel-e az eltűnéséért, mire amaz azt felelte, „dehogyis, egy ennyire csúnya gyerekkel nem kezdtem volna ki”.

A bíróság a 27 gyilkosságból 24 esetben bűnösnek találta Haarmannt, akit guillotine általi halálra ítéltek, a lefejezést 1925 áprilisában hajtották végre; a korabeli törvények értelmében a 45 éves elítélttől német állampolgárságát is megvonták. Haarmann segédjét és szeretőjét, Hans Gransot életfogytiglanra ítélték, végül azonban 12 év után szabadulhatott a rácsok mögül; a folyóból előkerült áldozatok holttestét tömegsírban hantolták el a hannoveri Stöckener temetőben. A hannoveri rém vérfagyasztó esete ihlette később a korai német hangosfilm egyik legnagyobb klasszikusát, a Fritz Lang rendezte M – Egy város keresi a gyilkost című 1931-es thrillert, melyben a magyar származású Peter Lorre (Löwenstein László) alakította kiválóan a pszichésen beteg gyerekgyilkos figuráját.