Raisza Gorbacsova

Raisza Tyitarenko gyerekkorát Szibériában és az Urálban töltötte. 1949-ben kitűnően, aranydiplomával érettségizett, és felvételi nélkül kerülhetett be a moszkvai egyetem filozófia szakára. A kollégiumban ismerkedett meg későbbi férjével, aki a jogi karon tanult. Igazi, romantikus szerelem szövődött közöttük. 1953-ban házasodtak össze, majd férjét követve a  sztavropoli határterületre költözött. Négy évig nem jutott szakmájának megfelelő munkához, így egyedül Gorbacsov fizetéséből éltek, aki a helyi Komszomolban dolgozott. 1957-ben született meg a lányuk, Irina. Ugyanebben az évben egy társbérlethez jutottak, két nagy méretű szobával.

Ez nagy szó volt akkoriban, hiszen még a kilencvenes években is értelmiségi családok laktak kommunálkákban, azaz társbérletben, Moszkva központjában. A szocializmusban a jólét csak nem akart beköszönteni egyik tagköztársaságban sem, amelyek persze nem voltak köztársaságok a szó valódi értelmében. A Szovjetunióban milliók éheztek az 1930-as években. Gyümölcsöt, zöldséget alig láttak, miközben az ázsiai, déli szovjet államokban mindez fillérekbe került. Egyszerűen nem tudták vagy nem akarták kihasználni az államközösség előnyeit, mai értelemben vett kereskedelem gyakorlatilag nem létezett, a mesterségesen kikalkulált árakat évtizedekig a gyárakban pecsételték rá a termékekre.

Raisza közben a Znanyije nevű társaságnál talált lektori munkát, és filozófiát tanított a helyi egészségügyi főiskolán, ugyanakkor szociológiadisszertációján is dolgozott, és 1967-ben filozófiai kandidátusi fokozatot nyert. Gorbacsov a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárrá választásáig a Moszkvai Egyetemen oktatott, miközben folytatta tudományos munkáját is. Akadémikusokkal és másokkal együtt létrehozta a Szovjet Kultúra Alapítványt, amely támogatta a Rubljovról elnevezett múzeumot és több más kulturális intézményt is.

Elegánsan, mosolyogva karolt bele a férjébe

Ellentétben a többi szovjet pártfőtitkár feleségével, rendszeresen fellépett a nyilvánosság előtt, szerepelt a tévében, beszédeket mondott, hivatalos utakon vett részt. Mindig oldottan, mosolyogva karolt férjébe – többen mosolygó cárnőnek becézték, csekély jóindulattal. Nem hátul kullogott, mint az előző pártfőtitkárok asszonyai – bár őket addig meg sem mutatta az orosz protokoll. Sőt, évekig nem is utazhattak együtt a férjükkel sehova.

A gazdagréti lakótelepen, az 1986-os magyarországi látogatás alkalmával több fotó is készült róla, amint egy csecsemőt ringat, de az sem hozta zavarba, ha Nancy Reagannel, az amerikai first ladyvel kellett csevegnie, bár állítólag nem szimpatizáltak egymással.

Gorbacsov a nyolcvanas években valami mást akart: peresztrojkát és glasznosztyot. A Nyugat lelkesen támogatta – nem mellesleg bízva abban, hogy megnyílik a hatalmas orosz piac –, a Szovjetunióban meg sem értették. A csekély számú, illegalitásban vagy külföldön élő, esetleg börtönben ülő értelmiségi ellenzék tipikus pártembernek tartotta, a tömeg pedig a Szovjetunió ellenségének. Generációk nőttek fel úgy, hogy fogalmuk sem volt másfajta társadalmi berendezkedésről, nem utazhattak, a tévében csak nagy ritkán mutattak nyugati filmeket, akkor is főleg történelmi témájúakat, az amerikai gyarmatosításról. Nem tudták, mi után érdemes vágyakozni, ezért kevesen akarták a változásokat. A Moszkvából kiinduló reformtörekvések megbuktak az apparatcsikok – a középszintű pártfunkcionáriusok – ellenállásán, akik féltették a hatalmukat. Ahogy Zolcer János fogalmaz Gorbacsov titkai című könyvében, „A helyzet, a nép inkább követelte a változásokat hozó fejét, mint magukat a reformokat.”

Vécépapír nincs, űrhajó van

A Szovjetunió első embereinek többnyire fogalmuk sem volt arról, hogy hazájukban, amely elsőként küldött embert a világűrbe, nem lehet vécépapírt vagy olykor még jobbfajta halkonzervet sem kapni. De még a pilótáknak fenntartott zárt településeken sem nagyon. Amikor jómagam 1991-ben először beléphettem egy ilyen városba, meglepve vettem tudomásul, hogy az ötvenes évek magyar ÁFÉSZ üzletei luxusáruháznak tűnnek az ottani gasztronómokhoz, azaz csemegeáruházakhoz képest.

Mindez Gorbacsovnak valahogy a fülébe juthatott – a pártvezetők, illetve az általuk megbízott alkalmazottak egyébként zárt üzletekben vásároltak –, de nem tudta orvosolni egyik napról a másikra az abszurd állapotokat. Hetven év bebetonozott, eszement rendszerét nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni – vagy éppen egyik politikusnak sem volt mersze hozzá, pláne úgy, hogy a tömegek fel sem fogták, mit nyerhetnének általa.

Érdekes egyébként, hogy maga Gorbacsov is természetesnek tartotta azt a meglehetősen furcsa szokást – amint arról az 1987-ben magyarul megjelent, Átalakítás és új gondolkodás című, a Kossuth Kiadó által gondozott könyvében ír –, hogy a nagyvállalatok boltokat, szolgáltatóegységeket, fodrászüzletet tartottak fenn saját dolgozóik számára. Vajon miért? Nem lett volna egyszerűbb megteremteni egy mindenkire demokratikusan érvényes, elfogadható választékú üzlethálózatot?

Nos, a Szovjetuniónak kisebb gondja is nagyobb volt ennél, egyrészt mert az USA-val folytatott évtizedes hadászati és űrverseny vitte a pénzt, másrészt a kínálat pedig a háborús évek nyomorához képest elfogadható volt, no meg generációk óta ezt szokták meg az emberek, nem lázadoztak.

Az Év Asszonya a Time címlapján

Raisza Gorbacsova fénykorában még népszerűtlenebb volt, mint a férje. A művelt, angolul jól beszélő, elegáns, diplomás nő volt az első first lady, akit mindennemű fenntartás nélkül meg lehetett mutatni Nyugaton. A legnagyobb tekintélyű amerikai magazin, a Time címlapján szerepelt mint az Év Asszonya, de erről persze hazájában alig tudott valaki, hiszen képtelenség volt hozzájutni nyugati újságokhoz, a hírekben pedig meg sem említették. Amerikáról sokáig csak negatív hírek jelenhettek meg, és internet még nem létezett.

Az orosz asszonyok, akik műszak után sorban álltak hóban-fagyban az üzletek előtt, nem tudták igazán értékelni, mennyire jót tesz az országimázsnak – mi is az? –, hogy feleségként Gucci táskával a karján, Pierre Cardin kompléban és Cartier ékszerekben feszít a külföldi fogadásokon, miközben fesztelenül beszélget Margaret Thatcherrel. Ő már tudta, mire vágyakozzon – sőt, olykor már-már el is szaladt vele a ló. Állítólag százötvenmillió dollárnak megfelelő összegért építtettek maguknak luxus-üdülőkomplexumot Foroszon, ott, ahol a puccsisták fogva tartották az elnököt, miközben a havi átlagos nyugdíj pár dollárnak megfelelő rubel volt.

Raisza a hétköznapokban is kellemes jelenség volt: nőies, csinos alak, könnyű, elegáns kosztüm, finom illat (hol volt akkor már a Krasznaja Moszkva!), félmagas sarkú körömcipő, fehér igazgyöngysor, hibátlan fogak. Mosoly, szép frizura, nyelvtudás, az etikett és a protokoll hibátlan ismerete – minden adott volt még néhány sikeres évre. Akkor nem sejtette senki, hogy az orosz – tényleg első – first lady élete boldog időszakának hamarosan utolsó óráit éli, mert a kirobbanó puccs miatt sokkot és agyvérzést kap, és soha többé nem gombászhat az erdőben, ami kedvenc időtöltése volt.

Az oroszok Hruscsov és Csernyenko testes, nénis, ritkán megmutatott feleségeihez szoktak, nem egy okos, filozófiából diplomázott dámához, akit férje az elnöki különgépen szerelmesen ölel át, és homlokon csókol. Ezen többen, még a gépen utazók is felháborodtak.

Ó, goszpogyin Alkohol

A világ legnagyobb országában sokáig jegyre lehetett kapni a vodkát, aminek a Gorbacsov által kezdeményezett alkoholkorlátozás volt az oka. Márpedig ez kulcskérdés volt a Szovjetunióban. Mindenki ivott, nők és férfiak, hétköznap, ünnepnap, eladónő és taxisofőr, és főleg vodkát. Ennek Gorbacsov nagy ellensége volt – az apja nem vetette meg az italt –, de Raisza különösen, mivel testvére, Jevgenyij gyógyíthatatlan alkoholista volt. Évszázadokig az volt természetes, hogy az orosz ember és a vodka egymáshoz tartoznak, és senki nem kifogásolta, hogy mondjuk Brezsnyev az ünnepi hadászati felvonulások alkalmával is meghúzza olykor az üveget. A korlátozással ezt a régi szokást próbálták befolyásolni, nagyrészt sikertelenül.

De nem csak az italról volt szó. A birodalom fővárosának elegáns negyedében két pár gyerekzokni vásárlásához is fel kellett mutatnom egy kártyát, hogy moszkvai vagy moszkvai megyei lakos-e az ember. Közben az üzlet előtt feketén, kétszeres áron kínálták ugyanazt a gyerekzoknit a kis jövedelemkiegészítésre vágyó asszonyok. Mindez rögtön megszűnt volna, ha roskad az üzletek polcai a zoknitól… Mellettük, egy másik üzlet előtt, kezükben cukorjegyeket szorongató nők várakoztak, hátha jön cukor. (Ennek eladását azért korlátozták, mert otthon vodkát főztek belőle, amely egyes adatok szerint évente hatezer orosz halálát okozta.)

Tankok a Fehér Ház előtt

Harminc éve Moszkvában átélni azt az augusztusi éjszakát, amikor tankok dübörögtek végig az elegáns sugárútnak számító Kutuzov proszpekten, a szigorúan ellenőrzött, zárt kerítések mögött működő diplomatanegyed előtt… nos, ez más volt, mint újságokból olvasni utólag erről a pár napról.

A metró járt, az üzletek, óvodák nyitva voltak, miközben fegyveresek ezrei és kíváncsiskodók gyülekeztek a Bjelij Dom, azaz a moszkvai Fehér Ház előtt. Gorbacsovot közben egy távoli szigeten családjával együtt tartották fogva a keményvonalas KGB-s puccsisták. Napokig nem tudták, mi lesz a sorsuk. Raisza ekkor kapott agyi infarktust és sokkot. Hazugságokat próbáltak belőlük kipréselni, miközben Moszkvában Jelcin ügyesen ide-oda lavírozott, majd egy tank tetején, kissé dülöngélve, részegen szónokolt, magához ragadva az elnöki posztot.

Hogy éppen hol van az ország feje és mi történik Moszkva belvárosában, arról az orosz emberek semmit nem tudtak, a tévében mexikói szappanoperákat sugároztak helyszíni tudósítások helyett.

A magyar újságíró leszaladt az utcára, hogy tudósítást küldjön faxon Budapestre. A lakásunktól 800 méterre lévő egyik Sztálin-torta (amerikai mintára épült felhőkarcoló), az Ukrajna szálló volt a puccsisták főhadiszállása, ez ugyanis szemben magasodik az orosz parlament épületével. Ahogy az persze történelmi eseményeknél és katasztrófáknál lenni szokott, ahány visszarévedő könyv, cikk és szerző, úgy változnak az emlékek, adatok, tények.

Az 1991-es puccs után Jelcin Gorbacsovot csekélyke nyugdíjjal bocsátotta el, de néhány különleges jogot megtarthatott a hajdani pártszolgáltatásokból. Az oroszok szimpátiáját ezután sem sikerült megnyerni, sokan a Szovjetunió szétverőjének tartották, és azt sem tudták neki megbocsátani, hogy nem szeret inni.

Raisza Gorbacsovánál 1999-ben leukémiát diagnosztizáltak. A betegséget kiváltó okok között feltételezték az 1949-es szemipalatyinszki atomkísérleteket, valamint az 1986-os csernobili katasztrófát is, mert nem sokkal az esemény után ott járt, de ezek csak elméletek. A vesztfáliai egyetem hírneves klinikáján kezelték, de nem tudták meggyógyítani. 1999 szeptemberében, hatvanhét éves korában hunyt el.