Az olvasóközönséget sokkoló cikksorozat a New York Sun hasábjain jelent meg 1835 augusztusában, és természetesen sokan elhitték a furcsa hírlapi kacsát. De azért voltak, akik szkeptikusan fogadták a hírt, miszerint idegen civilizáció él a holdon.
Kék szőrű kecskékkel és denevéremberekkel sokkolták az olvasókat
A hat napon keresztül közölt cikksorozat – melyről a lap szerkesztői azt állították, az Edinburgh Journal of Science tudományos folyóiratban megjelent beszámolókon alapul – első része augusztus 25-én került az újságosstandokra: ebben dr. Andrew Grant, a neves brit csillagászprofesszor dél-afrikai kollégájának, dr. John Herschelnek egy Fokvárosban létesített különleges távcsőről értekezett. A távcső a leírás szerint 6700 kilogrammot nyomott és 42 ezerszeres nagyításra volt képes, és segítségével a két tudós minden korábbit felülmúló részletességgel volt képes megfigyelni a kozmoszt. Több új égitestre is bukkantak, a legdöbbenetesebb felfedezéseket azonban a Föld kis testvérével kapcsolatban tették: megfigyeléseik szerint a Hold felszínét különleges állat- és növényvilág, mesebeli lények tömkelege népesíti be.
A sorozat további cikkeiben a tudósok részletesen beszámoltak a látottakról: gyönyörű bazaltformációkat, különleges színekben pompázó sziklákat, hatalmas óceánokat, krátereket és szépséges holderdőket írtak le, de ezenkívül számos állatfajt is megfigyeltek, köztük egy kék bundájú, kecskére emlékeztető, de antilopként suhanó jószágot, egy bölényhez hasonló lényt, törpezebrát, két lábon járó hódokat, sőt még egyszarvúkat is. A legnagyobb sokkot a cikksorozat negyedik része váltotta ki: ebben Grant a hold domináns életformájáról, a Vespertilio-homo névre keresztelt humanoidokról értekezett. Ezek a kb. 120 centiméter magas lények az emberhez hasonló testfelépítéssel rendelkeztek, de hátukból a denevérekére emlékeztető szárnyak nőttek ki. A beszámoló szerint a denevéremberek ártalmatlan, jó kedélyű teremtmények, akik önfeledten, könnyed akrobatikával repdesnek a levegőben. A távcső végül sajnos – a szerző állítása szerint – egy balesetben megsemmisült, amikor a tűző afrikai nap sugarai a lencsében összegyűlve tüzet okoztak, így további megfigyelésekre egyelőre bizonytalan ideig várni kellett.
Világszerte szenzáció lett belőle
A cikksorozatból hatalmas szenzáció lett, a két évvel korábban alapított, filléres bulvárlapként ismert Sun olvasottsága az addigi sokszorosára nőtt, és más országok újságjai is átvették a döbbenetes beszámolókat. A Nápolyban megjelent olasz fordításhoz még míves litográfiákat is készített Leopoldo Galluzzo grafikusművész. Ugyan az olvasók többsége kétkedés nélkül elhitte a beszámolókban leírtakat, már a legelső cikk megjelenésekor felbukkantak szkeptikus hangok: a Yale Egyetemről például egy tudóscsapat utazott New Yorkba, hogy hitelességellenőrzés céljából elkérjék a Sun szerkesztőitől az Edinburgh Journal of Science hivatkozott számait. Mivel a nevezett tudományos folyóirat akkor már évek óta nem működött, az újságírók oda-vissza küldözgették a szakembereket a nyomda és a szerkesztőség között, azt állítva, fogalmuk sincs, pontosan hová tehették a kérdéses lapszámokat. A tudósok végül csalódottan tértek vissza az egyetemre, fogalmuk sem volt róla, hogy rászedték őket.
A hír a valódi dr. John Frederick Herschelt is elérte – míg a megfigyelésekről tudósító kollégája, dr. Grant csupán fikció volt, Herschel tényleg létezett, és csakugyan a korszak jeles csillagászának számított. A professzor kezdetben ártatlan csínynek fogta fel a dolgot és kellő humorérzékkel így kommentálta: „Bárcsak a valódi felfedezéseim is ennyi embert érdekelnének”. Később viszont elege lett belőle, hogy a világ minden pontjáról újságírók, tudósok és laikus hírlapolvasók próbálnak kapcsolatba lépni vele, hogy minél többet megtudhassanak a holdat érintő fantasztikus felfedezésekről.
Poe szerint az ő novelláját plagizálták
Végül három héttel a szenzáció kirobbanása után, szeptember 16-án a Sun szerkesztői beismerték, hogy nagyszabású átverésről van szó csupán, és a közölt „tények” mindegyike puszta kitaláció. Néhány évvel később a lap egyik újságírója, a Cambridge-ben tanult Richard Adams Locke bevallotta, hogy ő volt a cikkek valódi szerzője. Állítása szerint kettős szándék vezérelte: egyrészt a lap olvasottságát próbálta növelni – ami minden várakozást felülmúlóan sikerült is neki –, másrészt a korszakban népszerű, a tényeket a fikcióval vegyítő áltudományos könyveket akarta kigúnyolni.
Locke első számú célpontja a brit Thomas Dick tiszteletes volt, akinek művei rekordpéldányszámban keltek el a tengerentúlon: a magát keresztény filozófusnak nevező szerző Égi tájak című kötetében értekezett a Naprendszerben élő idegen civilizációkról. Azt állította, csillagrendszerünk 21 billiós népességnek ad otthont, csak magán a Holdon 4 milliárd lakos él, és ha a távcsövek kellően fejlettek lesznek, a Földről is megfigyelhetjük majd ezeket a lényeket.
Az átverést emellett Edgar Allan Poe egyik elbeszélése inspirálhatta: az Egy bizonyos Hans Pfaall semmihez sem fogható kalandjai egy holdbéli utazást mesél el, melyet a címszereplő holland úriember egy különleges hőlégballonnal tesz meg. A novella két hónappal a Sun cikksorozata előtt, 1835 júniusában jelent meg. A szerző gyanút fogott, és plágiummal vádolta meg az újságot, de az ellenségeskedés nem tartott sokáig: néhány évvel később Poe saját maga írt fiktív úti beszámolót a Sun hasábjain egy Európát hőlégballonnal beutazó ír tudós kalandjairól – de erről a szerkesztők már két nappal a megjelenés után beismerték, hogy átverés. Jules Verne 1865-ben megjelent Utazás a Holdba című regényében mind Poe eredeti novelláját, mind a cikksorozatot megemlíti.
Könnyebben bevették, mint a szerző várta
Locke maga is meglepődött rajta, mennyire nem értette az olvasóközönség többsége a szatírát és kételkedés nélkül elhitte mindazt, amit olvasott. Ma már tudjuk, hogy ezen nincs mit különösebben csodálkozni: napjainkban, az információs társadalom korában is rengetegen dőlnek be az interneten, közösségi oldalakon és más felületeken terjedő álhíreknek, összeesküvés-elméleteknek és kamu riogatásoknak. A 19. század elején nem létezett még fényképezés, se film, repülésről nem is beszélve: az emberek többsége sohasem járt távol a hazájától, a világ más részeiről kizárólag a könyvekben, újságokban közölt írásos beszámolók, illetve rajzok, grafikák, festmények alapján alkothatott képet magának, így aztán bárki könnyen elhihette, hogy az olvasott leírások valódiak.
A történet „nagy Hold-átverés” néven vonult be a sajtótörténetbe, és máig az egyik legjelentősebb hírlapi kacsaként tartják számon – sőt egyesek a tudományos-fantasztikus irodalom egyik korai, fontos alkotásának tartják. A New York Sun egyébként egészen 1950-ig a piacon maradt, amikor végül beolvasztották a New York Telegramba, ami 16 évvel később csődölt be.
