Volt, hogy öt kórházzal álltam szerződésben, csak minden harmadik éjszaka aludtam otthon

„Mi a különbség édesapám és az Isten közt? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Sok főnök álma a munkafüggő, a mindig munkára hajlandó beosztott, de a valóság sajnos egészen más képek fest: az ilyen munkaerő hosszú távon nem is olyan hatékony. Mivel a munkamánia (is) egy testet-lelket megnyomorító, a személyes kapcsolatokat maximálisan romboló függőség, tartósan benne maradni kontraproduktív. A cikkben szereplő munkafüggő megosztásából pontosan kirajzolódik, miért. 

Mint oly sok más viselkedési függőség esetében, itt is nehéz eldönteni, mi a sok, mi a kevés, honnan kezdve káros, ráadásul ebben az esetben az is nehézség, hogy a mélypont beismerése esetén nem lehet teljes absztinenciát tartani. Drogok vagy alkohol nélkül simán lehet teljes életet élni, mivel a napi életvitelünk fenntartásához nem szükségesek, nem úgy, mint például a munka, a szex, az evés, a sport vagy a vásárlás, amelyek nélkül, valljuk be, nehéz vagy teljesen lehetetlen lenne teljes életet élni.

Tapasztalataim szerint a munkafüggőség nagyon erős korrelációt mutat az egyéb szerfüggőségekkel, gyakran indukálója, kiindulópontja egy kezdődő alkoholizmusnak, szerhasználatnak vagy nyugtatóhasználatnak. Klienseim jelentős része kezdte úgy szerhasználói karrierjét, hogy a túlzó elvárások vagy az elviselhetetlen munkahelyi stressz kezelése miatt kezdett alkoholt, nyugtatót vagy drogokat használni, hogy ki tudjon este kapcsolni, képes legyen elaludni. Az is gyakran előfordul, hogy azért (is) használnak kokaint, hogy a megnövekedett napi terhelést bírják, vagy önjutalmazásként, mondván: annyit dolgoztam, megérdemlem. 

A kényszeres túlmunka következményei

A munkafüggőségnek hosszabb távon testi és lelki tünetei is kialakulnak. Nézzük előbb a testi tüneteket.

A folyamatos stressz miatt egyre rosszabb, egyre felszínesebbé válik az alvás, ennek következtében az illető egyre kialvatlanabbá válik. A rengeteg üléstől gyakori a hátfájás, és többnyire a fizikai aktivitás, a sport is gyakran elmarad. A túlhajtottság miatt különféle szív- és érrendszeri problémák jelentkeznek, ami komoly infarktusveszéllyel jár, a rendszertelen és egészségtelen táplálkozás következtében emésztési zavarok is megjelenhetnek, gyakori a jelentős súlyvesztés vagy éppen a stresszevés miatti súlygyarapodás, és amint azt korábban már említettem, gyakran nő az alkohol-, nyugtató- vagy egyéb droghasználat, így a keresztfüggőség kialakulásának is nagy a kockázata. 

A lelki tünetek kapcsán már említettük a stresszt, de gyakori velejárója a depresszió, a szorongás, nagyon gyakori a kiégés, és a társult zavarok között első helyen vannak a tönkremenő párkapcsolatok, házasságok és a felboruló munka-szabadidő egyensúly.

A munkára gyakorolt hatások közt szerepel szintén a már említett növekvő munkahelyi stressz, hosszabb távon a kiégés jelentkezése, előtérbe kerülnek a munkahelyi szerepproblémák (munkák átvétele), a munka delegálásának nehézsége, a munkával kapcsolatos elégedetlenség, túlterheltség, alacsony munkavégzési hatékonyság, munkagenerálás, egyre növekvő mennyiségű munkavégzés.

A munkafüggőket a cégek juttatásokkal, fizetésemelésekkel jutalmazzák, még több munkára sarkallva őket, így ez pozitív megerősítése a még több munkának. A „winner takes it all” filozófia alapján működő munkahelyeken gyakoribb a függőség kialakulása.

Jó-e a cégnek egy munkafüggő?

Azt gondolhatjuk, hogy igen, ám ez csalóka. Aki folyamatosan hadra fogható, képtelen nemet mondani, magának határokat szabni, az előbb-utóbb kipukkad, tulajdonképpen egyre több pluszmunkát generál, így egyre fáradtabb, egyre többet hibázik, és végül a kígyó a saját farkába harap: kiég, testi tünetei lesznek, lebetegszik, és egyre többet fog hiányozni. Azaz amit nyer a cég, azt egyhamar el is veszti. 

A munkafüggő a munkáit nem osztja meg, erős kontrollt gyakorol, így amikor kidől a munkából, nehéz a helyettesítése, és ilyenkor szoktak a csontvázak kihullani a szekrényből. Sok multi zombit csinál a fiatal, megfelelni akaró alkalmazottakból, a végletekig kifacsarja, majd eldobja őket, hiszen mindig van másik. De ne hallgassuk el a munkavállaló felelősségét sem, hiszen ő az, aki nem mond nemet, aki nem húzza meg a határait. Ennek természetesen megvannak az okai, erről lesz még szó később. 

A home office hatása a munkafüggőségre

Úgy tapasztalom, hogy a karanténos home office időszak kedvez a munkafüggőségnek, hiszen az otthonról, vagy bárhonnan, rendszertelenül végezhető munkáknál gyakrabban alakul ki függőség. Hogy egy gyakorlati példával éljek: az úszómester nem tudja hazavinni a munkát, ellenben az irodai munka otthonról is jól végezhető, ezért itt sokkal gyakoribb a túlmunka, amivel együtt jár a munka és a magánélet összefonódása. A mai világban az ilyen munkákat laptopról, tabletről, mobilról végezzük, így folyamatos lehet a munkáltató részéről az állandó elérhetőség igénye. Jóval nehezebb kikapcsolni, sokaknak szinte lehetetlen, hiszen állandóan jönnek a hívások, e-mailek, megállás nélkül pittyeg a telefon, folyamatos otthon is a stressz, ami negatívan hat az egész családra.

Ha a főnök munkafüggő, az alkalmazottak élete finoman szólva sem könnyű, sőt szinte tragikus, hiszen az általában kontrolláló, a munka delegálására képtelen, bizalmatlan vezető egyre többet túlórázik, ezt elvárja a beosztottaitól is, ráadásul emiatt egyre többet hibázik, aminek utána a beosztottjai isszák meg a levét. Ezzel a saját érzelmi életét is, és a családjáét is (ha van neki) elhanyagolja. Nem szívesen lennék egy úgynevezett „sikeres” munkafüggő gyereke. Azok a klienseim, akik ilyen apáról, anyáról, házastársról számolnak be már alkoholistaként hozzám fordulva, nem éppen rózsás képet festenek róluk. 

A munkafüggőség kiváltó okai

• menekülés otthonról, a személyes problémák elől
• fontosabb a munkából származó elismerés, mint az otthonról kapott
• otthonról hozott szülői minta (Annyit érsz, amennyit dolgozol! Ki kell bírni, a mi családunkban nincs henyélés! Mit szólnak mások?)
• alacsony önértékelés, folyamatos elismerésre vágyás, erős bizonyítási kényszer
• nemet mondásra való képtelenség
• a munka hangulatmódosító hatása
• túlzott perfekcionizmus, emiatt nem hatékony munkavégzés
• bűntudat, ha nincs készen valamivel
• növekvő munkamennyiség

Az alábbiakban következzék két felépülő munkafüggő vallomása.

A doktornő

„A függőségeim már nagyon korán megjelentek, erről bővebben most nem írnék. A munkafüggésem csíráit már az egyetemi éveim alatt is látni lehetett. Hihetetlen magas elvárásaim voltak magammal szemben, hihetetlen alacsony önértékelés mellett, és a siker, a cél, az elismerés érdekében a legalapvetőbb igényeimet is képes voltam félretenni, a végletekig kizsigereltem magam.

Az élet úgy hozta, hogy a családom anyagilag nem támogatott, így az orvosi egyetem alatt kezdetben csak egy, később két munkahelyem volt, azaz teljes állásban dolgoztam. Teljesen észszerű magyarázatnak tűnt, hogy el kell tartanom magam, de ez nem azt jelentette, hogy az elvárásaimból engedtem volna. Egy kórházban kezdtem dolgozni, éjszakás ápolóként. Amikor ott végeztem, mentem be az egyetemre, majd sokszor újra vissza a munkahelyemre. 

Sokszor gondoltam magamra büszkeséggel, hogy lám-lám, lehetetlennek látszó teljesítményekre is képes vagyok. 

Persze jeles tanuló voltam. Vizsgaidőszakban hónapokon keresztül 16 órát töltöttem egy fotelban ülve és tanulva, gyakorlatilag ott aludtam, ettem, ittam, csak akkor keltem fel, ha muszáj volt. Ott töltöttem az éjszakákat, amikor magamhoz tértem, folytattam a tanulást. Természetesen bőven többet tanultam meg a követelményeknél, mégis úgy éreztem, hogy nem tudok semmit, meg fognak buktatni. Persze ennek soha a közelébe sem kerültem. 

Állandó feszültségben éltem, amiatt, hogy nem tudok eleget, nem vagyok elég jó, nem fog sikerülni. Emellett heti 2-3 alkalommal mentem dolgozni, ami azt jelentette, hogy olyankor 36-40 órát is ébren voltam.

Az eredményeim miatt büszke voltam magamra, sőt még az egyetem után is. Csak évekkel később jutott eszembe, hogy az állandó feszültség miatt nem tudtam szilárd táplálékot enni, joghurtitalokon éltem és ötödéves koromra már annyira lefogytam, hogy mindenki aggódott az egészségem miatt és a gasztroenterológián kötöttem ki gastritis és egyéb problémák miatt. 

Aztán az egyetem elvégzése után is ez folytatódott. 

Önmagam kizsigerelésére mindig megvolt a magyarázatom:

el kellett tartanom magam, nagyon alacsony volt a kezdő fizetés stb. Így kezdetben a főállásom mellett egy, majd több osztályon vállaltam másodállást. Mindenhol kevés volt az orvos, és ha összefutottam egy-egy osztályvezetővel, aki megkérdezte, hogy van-e kedvem náluk is dolgozni, sosem mondtam nemet. Volt olyan időszak, hogy öt kórházzal álltam szerződésben, egyszerre átlag háromban dolgoztam is. A rendes munkaidőm mellett havi 10-12 ügyeletet is elvállaltam, ami azt jelentette, hogy kb. csak minden harmadik éjszaka aludtam otthon. Félig viccesen, félig komolyan azt gondoltam, ha még egy helyet bevállalnék, kiadhatnám a lakásom. Hatalmas pakkal jártam dolgozni, mert ruha, kaja kellett akár több napra. Komoly logisztikát jelentett kisakkozni, honnan hová hogyan érek el. 

A napjaim abból álltak, hogy rohantam egyik helyről a másikra, majd reggel vissza a főállásomba, onnan egy másik ügyeletbe. Volt olyan, hogy péntektől vasárnapig dolgoztam egyben, mert „így jött ki”. Az elején büszke voltam, és úgy gondoltam magamra, mint aki mindenhol segít, ahol kérik, hiszen kevés az orvos, szükség van rám. A szabadságaimat többnyire arra használtam, hogy más munkahelyen dolgozzam. Soha nem vettem ki egy hétnél hosszabb időt, úgy tapasztaltam, hogy 3 nap szabadságot tudok elviselni, azonfelül egyszerűen nyugtalan leszek és nem találom a helyem. 

Persze az életemből a munkán kívül minden egyéb elmaradt. A barátaim egy idő után már meg sem kérdezték, hogy mit csinálok hétvégén, mert tudták, hogy dolgozom. Egy ideig tudomásul vették, hogy ha közös programot akarnak velem, akkor hónapokkal előtte kell egyeztetni, aztán végül elmaradtak. 

Nem jártam már sehová, nem voltak ünnepnapok, a saját születésnapomon is ügyeltem. Rengeteg beteggel kerültem kapcsolatba, az arcok, a történetek már összefolytak. Volt olyan beteg, akinek feltűnt, hogy egyik nap itt, a másik nap ott találkozik velem, és meglepődve csak annyit kérdezett: maga mindenhol ott van?

 Nagyon fáradt voltam és türelmetlen. Arra volt energiám és kapacitásom, hogy amit éppen csinálok, arra maximálisan figyeljek. De ahogy befejeztem, már nem emlékeztem rá. Amikor épp otthon töltöttem az estét, állandóan azon gyötrődtem, vajon feladtam a labort, vajon megírtam a receptet, vajon… Képes voltam este is visszatelefonálni, hogy nézzék meg, minden rendben van-e, de ezek után sem nyugodtam meg. Persze rendben volt, mert hibázni nem szabadott.  A munkatársaimról nem voltam jó véleménnyel. Iszonyat lassúnak, körülményesnek tűntek, totojáztak, miközben én pörögtem ezerrel.

Mindig úgy éreztem, hogy hamarabb elrendezzük a dolgokat, ha én csinálom.

Másrészt azt is gondoltam, hogy szakmailag is jobb vagyok, okosabb vagyok, a dolgok akkor vannak jól, ha én rendezem el őket. Biztos voltam benne, hogy az én diagnózisom, az én gyógyszerezésem a megfelelő, és őszintén sajnáltam azokat a betegeket, akik máshoz kerültek. Ezt megerősítette az is, ha megkerestek osztályon kívüli betegek. Sosem jutott eszembe, hogy máshoz irányítsam őket, ha nem volt időm, akkor az ügyeletben néztem meg őket. 

Arra az esetre, ha üres órám maradna a munkaidőből vagy az ügyeletből, tanulnivalót vittem, persze többfélét. Orvosi dolgokat, nyelvet vagy cikkeket, amiket el kell olvasni. Persze a fáradtság miatt nem tudtam tanulni, csak cipeltem a könyveket, és amikor otthon kipakoltam őket, majd más könyveket bepakoltam, akkor korholtam magam, amiért nem fordítok elég időt a fejlődésemre. 

A környezetemből egyébként sok pozitív visszajelzést kaptam. Leginkább arról, hogy milyen hihetetlen a teherbírásom, a kitartásom, a teljesítményem. Munkatársaktól, hogy ezt rám kell bízni, én majd pillanatok alatt megcsinálom. Vagy én elviszem egyedül az egész osztályt, ha kell. A családom sem aggódott túlzottan. Ha ismerősöknek meséltek rólam, büszkeséggel mondták, hogy mennyit dolgozom. Néha, egyszer-egyszer megjegyezték, hogy ez sok, de elfogadták, hogy nincsenek ünnepnapok, és hogy a munkámhoz igazítunk mindent. 

Néha, amikor ebből az őrületből egy pillanatra ki tudtam lépni, akkor megláttam, hogy ez az élet mennyire üres, értelmetlen, rideg és örömtelen. Amikor éjszaka újabb konzíliumba hívtak, és a sötét folyosón tartottam az osztály felé, hányingerem volt és szédültem a fáradtságtól. Gyakran fájt a mellkasom, ilyenkor tudtam, hogy ebbe hamarosan bele fogok halni. De nem tudtam leállni, és nem tudtam kikapcsolni már otthon sem. 

Akkor eresztettem le, amikor vettem egy üveg bort vagy sört, ittam, közben főztem valamit, zenét hallgattam. Vagy akkor, amikor nagy ritkán eljutottam egy-egy koncertre, ahol dübörgött a zene. Azokban a pillanatokban úgy éreztem, hogy végre élek, hogy talán ezek azok a pillanatok, amikért érdemes. 

A környezetemet teljes elhanyagoltam. Nem volt időm, sem kedvem takarítani azon a néhány napon, amikor otthon voltam, hiszen készültem a következő napra, és egyébként is csak arra vágytam, hogy elaludjak végre. Iszonyatos kupi és kosz volt a lakásban. Néha körbenéztem és úgy éreztem, innen már nincs visszaút, ezt már lehetetlen rendbe tenni. Egyre gyakoribbá váltak a mellkasi fájdalmaim, tudtam, hogy bajban vagyok, hogy idő kell, hogy át kell gondolnom, hogyan tovább.

Ezért a főállásomból fizetés nélküli szabadságra mentem. Úgy terveztem, hogy sportolni fogok, sokat sétálni, termálfürdőbe járok, színházba, moziba, olvasok, vagy csak beülök valahova egy kávéra. Emlékszem az első szabad napomra, amikor napközben a városban voltam, ilyen évek óta nem fordult elő. Sütött a nap, és rájöttem, hogy most tulajdonképpen én bármit csinálhatok. Egyszerűen nem volt semmi feladatom, nem kellett rendbe tenni, nem kellett elintézni, nem kellett ide vagy oda rohanni, képben lenni, észben tartani, stb. Elsírtam magam. Évek óta először fordult elő, hogy nyugodtan beülhettem egy étterembe, ebédelhettem, és csak voltam. 

Persze a terveimből nem lett semmi. Kb. két hónapon keresztül napi 16 órát aludtam. Ezek után jött el a mélypont, amit most nem írok le, de az igazi ébredést az hozta el, amikor rájöttem, hogy senkim sem maradt, teljesen egyedül maradtam.”

Az újságíró

„Ügyelet, készenlét, monitorozás, utánkövetés, feltérképezés, válaszadás kommentekre, akciókra, folyamatos jelenlét. Ezeket mind csinálni kell, ha online vállalkozásod van, a médiában dolgozol, social media felületeken vállaltál munkát, vagy egyáltalán fontos a céged, a szervezeted sorsa, jövője számodra? A választ nem tudom. Hosszú évekig csináltam ezt, a vége a totális kiégés lett. Felkeltem reggel, az első dolgom a kávé mellett már a hírfigyelés volt, indult a nap, majd éjfélkor ugyanígy ért véget. A párom és a családom elkeseredetten nézte ezt az életmódot, amit folytattam, sokszor kaptam érte becsmérlő szavakat, ledorongolást, minősítést. Nem figyeltem rájuk. Nem fogtam fel, hogy nem tőlem függ, mi történik, nem tudok mindent kontrollálni, nincs hatalmam a történések felett. A probléma az volt, hogy

mindent tudni akartam, ha kimaradt két-három óra, mondjuk hétvégén, már pánikoltam, a gyomrom összeszorult, miről maradtam le a kiesett időszakban. 

Semmiről. Amiről viszont valóban lemaradtam, azok a meghitt beszélgetések voltak családtagjaimmal. Ott voltam, mégis a képernyőt néztem közben, így nem tudtam minőségi időt tölteni velük.

Ma már bánom, hogy nem tiszteltem őket eléggé. 

A tevékenységem fő mozgatórugója a félelem volt, hogy lemaradok – és ami valóban fontos, arról maradtam le. Állandóan túlvállaltam magam, ami már közben is bűntudatot okozott, de nem tudtam megállítani a teljesítménykényszert. Azt kívántam sokszor, hogy szeretnék az az ember lenni, aki meg tud nézni egy filmet nyugodtan, és beszélgetni is tud róla otthon. Nem ment. Minden ilyet – feküdni a tévé előtt, bámulni a képernyőt – időpocsékolásnak éreztem. Közben azon kattogott az agyam, mit nem küldtem el, mivel tartozom még, milyen anyaggal vagyok adós és kinek. 

A vége a testi-lelki totális kimerülés, apatikus helyzetkezelés, érdektelenség és a közöny lett. Azt éltem meg, hogy fáradt vagyok, nincs kedvem már az egészhez, nincs kedvem semmihez. Bármennyit alszom hétvégén, nem tudom behozni a lemaradást, keddre már megint használhatatlannak érzem magam. Bármennyit dolgozom, sosem lesz vége, hiába figyelek a családra, tartom a lelket a barátnőmben, foglalkozom az ismerősökkel, soha nem lesz elég az idő és energia, amit rájuk tudok fordítani, mindig lesz egy újabb probléma, gond, kilátástalan helyzet, krízis vagy tragédia. Eluralkodott rajtam a tehetetlenség. 

Ez az életforma együtt járt a használattal, de még utána is sokáig uralkodó érzelem volt rajtam a kilátástalanság, a lemondás, az úgyis mindegy, mit csinálok, a soha nem lesz jó.”

A felépülés

A munkafüggőségből (mint bármilyen kémiai függőségből) való felépülés első lépése annak fel- és beismerése, hogy az illető elvesztette az irányítást élete felett, megéli a teljes tehetetlenségét, és felismeri, hogy egyedül nem megy, az élete tönkrement, változtatnia kell. Arról, hogy ezt hogyan lehet megtenni, mik a konkrét lépések erre vonatkozóan, a cikk második részében fogok írni.