Nagy lehetőség víz mellett üldögélni – Interjú Mesterházi Mónika költővel

„A másik ember – az a rohadék, / aki fellök, úgy rohan, nem is néz, / aki nem képes félreállni, ha sietsz, / aki rég látott, és meg sem ismer az utcán, / akit rég láttál, és nincs kedved felismerni, / aki nem szán rád egy órát az életéből, / aki az életedből órákat kívánna magának, / aki elfelejti, mit beszéltetek meg, / aki szemedre hányja, ha valamit elfelejtesz, / az a másik rohadék is mindig te vagy.” 

Már a pályája elején a kortárs intellektuális líra egyik legeredetibb képviselőjének tartották. Mesterházi Mónika versei nemcsak izgalmas megfigyelésekkel és öniróniával vannak tele – ahogy a tőle származó fenti idézetből is látszik –, hanem finoman adagolt műveltséggel és megrendítő intenzitással is. Költészete olyan személyes, társadalmi és a kettő metszetében található veszteségekkel néz bátran szembe, amelyekbe könnyű belefásulni, főleg, ha sorozatosan érnek minket. Mit lehet tenni közöny ellen? Mi és ki jelentheti a hátországot? Hogyan válhatunk egymás életének a tanújává, és miért lesz ettől egy kicsit jobb? Erről beszélgettünk a Nem félek című könyv szerzőjével.

Nemrég, a magyarérettségi kapcsán Dragomán György többek között arról posztolt, csendes szomorúsággal gondol arra, hogy sokan ezen a napon vesznek búcsút az irodalomtól, pláne a költészettől. Mi az, amit a versolvasás a felnőtt életünkhöz adhat? 

Nagyon sok verset kamaszkorában kap meg az ember. Olyanokat is, amelyek későbbi életkorokra, eseményekre vonatkoznak. Ezeket középiskolában legfeljebb csak elhiszi a költőnek, de ritkán tudja a saját élményeiből odatenni mögé a fedezetet. Később azért jól jöhet neki: egy-egy élethelyzetben eszébe juthat egy vers, ami fontos. József Attila sorai például különféle helyzetekben előjönnek, és jól jönnek. Legalábbis az én nemzedékem még így van vele. Talán pont azért szeretek felnőttekkel versekről beszélgetni, mert ott már mást hív be a szöveg. 

A szerelmes versek, mondjuk, tényleg jókor érkeznek meg a diákoknak, ők általában szeretik a nagy indulatokat, a romantikus költészetet. Szerintem ahhoz kell felnőttnek lenni, hogy ennek a skálának a fokbeosztása sűrűbbé váljon, és az apró dolgok is érdekesek lehessenek. És valóban az van, hogy a felnőttekhez sajnos már nem nagyon jut el a költészet. De amikor igen, és van alkalmam versekről beszélgetni velük, az nagyon hálás terep. 

Említetted, hogy különböző életkorokban mást hívnak be a szövegek. Nyilván az sem mindegy, milyen körülmények között olvassuk őket. A kötet első verse – a szeretet és az influenza egyfajta összehasonlítása – talán még intenzívebben hat a koronavírus óta. 

Igen, pedig még 2006-ban írtam. Akkor az tényleg egy mezei influenza volt. Azon gondolkodtam, hogy az ember egyrészt vigyázna, nehogy átadjon egy fertőzést, ugyanakkor mégiscsak együtt akar lenni azzal, akit a legjobban szeret. Ez a koronavírus idején nyilván fokozottan így van. De a vers egyébként egy vicc is: az egyik fogalmat összecipzározom a másikkal, és ebből lesznek érdekes átjátszások. 

Ráadásul van benne egy dupla csavar is a címmel: Mikor azt hittem. 

Az volt az eredeti címe, Mikor azt hittem, hogy rád ragasztottam. De aztán levágtam róla. Gondoltam, elég, ha én tudom. De mindenesetre az általában jó, ha a cím még tovább visz a szövegtől – nem árt, inkább használ egy versnek. 

A (Ne haragudj) című vers azt mutatja be, ahogy a társadalmi igazságtalanságok miatt érzett frusztrációnk a legközelebbi emberi kapcsolatainkba is leszivárog. Te hogyan oldod meg, hogy érzékeny maradj a közéleti történésekre, ugyanakkor ne mérgezzék meg az életedet? 

Szakaszosan. Van, amikor az ember felrobban, mint ebben a versben, és pont azon vezeti le az indulatát, akit szeret, vagy aki jelen van. De még mindig jobb, ha ezek a dolgok mélyen érintenek minket, mint ha teljesen elfásulnánk, mert az a másik véglet. De szerintem te a középsőt kérdezed, hogy meg is érintsen, de ne határozza meg az egész életet. Hát úgy lehet egyensúlyozni, hogy az embernek van mindenféle hátországa, érzelmi, intellektuális.  

Megosztható, hogy neked mi jelenti a hátországot?

Az én hátországom jelentős veszteségeket szenvedett az utóbbi időben. Ez a kötet második fele, amiről lehet, hogy még beszélünk. Estek ki emberek az életemből. Nekem nagyon fontos mindig a baráti köröm, a család, apámnál a kutyánk, macskánk, az olvasás, a munkámat is szeretem. Tehát azok a dolgok, mint mindenki másnál, azt hiszem. 

Az ERROR az egyik kedvenc versem a kötetben. Azzal kísérletezel benne, hogy elhagyod a szó eleji t-betűket. Így lesz törvényből örvény, tízparancsolatból ízparancsolat, tűzből űz, tettvágyból ettvágy. Görbe tükör a társadalmi-politikai valóságunk előtt. Honnan jött az ötlet? 

Visszamenőleg elég evidensnek tűnik, hiszen a kép, amire írtam, Szilágyi Lenke fotója a Terror Házáról. Ő hagyta el a T-t, így a feliratból csak az ERROR látszik. Úgy írtam a verset, hogy először t-vel kezdődő szavakat gyűjtöttem ki a papírra, azt hiszem, egy magyar–angol szótárból. Ha úgy éreztem, hogy megindít valamit, ott már rögtön szókapcsolatokat írtam. Akkoriban foglalkoztam Vörösmartyval is. „Leírva áll a rettentő tanulság” – ez ugye ott van a Gondolatok a könyvtárban című versében. Csak én ebből is elhagytam a t-t. Eleinte játék volt, csak jó pillanatomban talált meg. Aztán sokféle asszociáció megindult, így el is emelkedett a játéktól.  

A kötet prágai verseket is tartalmaz. Azt írod, külföldön „mintha az ember élhetne más igeidők bűvöletén és szorongatásán kívül, a jelenben is” (Prága). A saját városod viszont „nem neked őrzi kávéházait”, „marad az, hogy egy magas ablakból nézed” (Június). Milyen a viszonyod mostanában Budapesthez? Változott-e a járvány kitörése óta?

Budapest nagyon leszűkült a karanténidőszak alatt. Régebben mindig volt BKV-bérletem, most jegyet, egynapos bérletet veszek. Múltkor pont egy ilyen egynapos utazás során próbáltam összefűzni, miket akarok elintézni. Úgy szerveztem, hogy a Dunához is el tudjak menni. Az Akadémia előtt kellett volna villamosra szállnom, és azt vettem észre, hogy megyek le a rakpartra. Jó húsz percet üldögéltem ott. Régebben azt gondoltam, hülye az, akinek a városában van egy folyó, és nem nézi meg mindennap. Ehhez képest én sem nézem meg mindennap, se most, se a vírus előtt. Pedig nagyon nagy lehetőség ez, víz mellett ülni és sétálni.  

„Ha mindig itt ülhetnék, / nem ülnék soha, / folyópart, máris emlék, / Podolí, Praha.” – írod a Prága („Lelkem újra…”) első versszakában. 

Pontosan. Tulajdonképpen közhely, hogy amikor az ember külföldön van, akkor mindent meg akar nézni. Néha mesterségesen át kéne az agyunkat állítani arra, hogy a saját városunkat is az utazó szemével lássuk. 

Rengeteg humor is van a kötetben. A Helyzetjelentés című versben például így utalsz a szakmádra: „Mesterségemhez híven (és ez persze / kicsit morbid) / úgy képzeltem, a halál a székről / majd lefordít,”. Kicsit naiv kérdés, de mi alapján döntöd el, hogy mit fordítasz legközelebb?  

Lehet, csalódást fogok okozni, de általában a kiadók választják ki, mit fordítunk. A legritkább az, hogy valamit én javaslok. Ehhez persze hozzátartozik, hogy tényleg késésben vagyok. A kortárs magyar irodalmat is késve olvasom, talán a költőket nem annyira, de a prózát igen, és az angol nyelvű irodalommal sem vagyok előrébb. A kiadókban erre vannak szakemberek, akik figyelik a nyelvterületeket, ügynökségekkel tartják a kapcsolatot. 

A közelmúltban, olyan, számomra is fontos szerzőket fordítottál, mint Lydia Davis, Marilynne Robinson vagy Ali Smith. 

Őket mind nagyon hálás dolog fordítani, közel állnak hozzám. Lydia Davis volt közülük az, akit jó és könnyű is fordítani – meglehetősen ritka kategória. Davis eléggé minimalista, nem kell utánanézni bonyolult utalásoknak, kevés a kulturális különbség. Esetleg idézet lehet benne, de inkább nyelviek a feladatok. A történet végében azok a mondatok voltak nehezek, amelyekben fél oldalon keresztül írja le, hogy ha erre megy, és arra néz, akkor mit lát. De én ezeket a típusú szövegkihívásokat szeretem. Az veszi ki a lendületet a fordításból, amikor nagyon sok mindennek utána kell nézni. Ezt előre érdemes megtenni. Például Valeria Luiselli Elveszett gyerekek archívuma című könyvét nagyon szerettem fordítani, nagyszerű könyv a Mexikóból menekülő gyerekekről – de ebből a szempontból nehéz volt. Ali Smith meg azért kihívás, mert tele van szójátékokkal, amelyeket gondosan belesző a szövegbe. Nem nagyon lehet másikra cserélni, vagy lábjegyzetbe írni, hogy lefordíthatatlan szójáték, hanem ki kell találni valamit. Marilynne Robinsont fordítani pedig olyan, mintha hirtelen kinyitnák az ablakot. Egyszerűen másfajta levegő árad be. 

A kötetedben megrendítő gyászverseket lehet olvasni. Azzal indítottuk a beszélgetést, hogy a versolvasás mit adhat hozzá az életünkhöz. Mire lehet képes a költészet a halállal szemben?

Annak, aki írja, terápiás célt is betölt, mert le tud tenni valamit abból az állapotból, amiben van. Aki meg olvassa, hát nem tudom… Olvasunk gyászverseket, néha jó érzés megrendülni. A vers segítségével le lehet menni egy mélyebb szintre, ahova különben nem menne az ember. Utána pedig vissza lehet jönni, mint egy film végén, a valóságba. 

Gondolom, az emlékállítás is egy funkciója lehet. 

Igen, ez így van. Bár ebben a kötetben vannak gyászversek és vannak különálló versek, amelyekre inkább jellemző az emlékállítás. A nagymamám, Zsómama, például nagyon régen, ’93-ban halt meg. Az ő édesanyját, akit a családi becenevén, Manyuci néven emlegetek, alig ismertem. Már 2018 előtt, amikor ennek a kötetnek az előzményét elkezdtem, éreztem, hogy szeretném megtalálni őket, és egy kicsit el is határolódni tőlük, azt hiszem. Így került be a családom három nőalakja, akik mind fontosak voltak, személyükben vagy legendaként. 

2018-ban vesztetted el édesanyádat. Az erről szóló versek az Elmozdított tanúm című ciklusban szerepelnek. Azon gondolkodtam, hogy noha nyilván nem a mindennapok szintjén, de mennyire válhatnak az olvasók a költő tanújává.    

Az anya-gyerek viszony különleges. De valószínűleg oda-vissza működik ez, ahogy az életben is egymás tanúi vagyunk. Tehát a szövegek is tanúskodhatnak olyan dolgokról, amelyeket mások is átéltek. És akkor jól jön nekik, hogy ez le van írva. 

Végül arról szeretnélek kérdezni, ki volt Márványi Judit, akinek a kötetet ajánlottad. 

Egyrészt az én életemnek nagyon fontos szereplője volt. Őt szerettem a legjobban a világon, azt hiszem. Másrészt irodalmi szerkesztő volt. Először a Magvetőnél a ’60-as években, aztán a ’70-es évektől a ’90-es évek elejéig a Szépirodalmi Kiadónál. Tiszta, szenvedélyes, nyitott ember. Nagyon fontosnak tartotta a pontos fogalmazást. Amikor kéziratot mutattam neki, volt, hogy azt mondta, ezt nem értem – főleg eleinte. De ez nem azt jelentette, hogy ő nem érti, hanem hogy valami maszatot érzett a szövegben. Állandóan reflektáló, a tisztázás igényével élő ember. Ami még nagyon fontos, és amiért sokan emlékeznek rá: hihetetlen képessége volt a szeretetre. Nagyon erős örömkészsége is volt. Még öregkorában is, amikorra az emberek többsége elfásul. Bár hajlamos volt a melankóliára, mégis maximálisan oda tudott figyelni másokra, mindig megpróbált valahogy segíteni. A szerzői oldalára szoktam róla szóló szövegeket feltenni. Fennmaradtak a lektori jelentései is, ezekből készülök írni valamit. Ebben vagyok éppen.