Az emberiség fejlődésében kulcsszerepet játszó tudományos felfedezéseket és találmányokat leggyakrabban az ókorhoz, illetve az újkorhoz, a reneszánsz és a felvilágosodás szellemi irányzataihoz kötjük, azonban a kettő között eltelt ezer évben, a sokszor lesajnált, sötétnek titulált középkorban is számos olyan dolog született, ami máig meghatározza az életünket. A legfontosabb, máig közismert középkori találmányokat mutatjuk be mai cikkünkben.
Szemüveg
Egyesek szerint a szemüveg minden idők ötödik legfontosabb találmánya, hiszen emberek millióinak adja vissza a látását és segít a mindennapok során. Nem véletlen, hogy már az ókorban kísérleteztek látásjavító eszközökkel, a rövidlátó Nero császár például közismerten smaragdkristályokon keresztül nézte a gladiátorküzdelmeket és egyéb ünnepségeket, eseményeket. A ma ismert szemüveg kifejlődése azonban hosszú időt vett igénybe, és pontos ötlete csak a középkorban kristályosodott ki.
A neves arab csillagász, Ibn al-Heitam feltételezte először a 10. század végén, hogy egy csiszolt lencse segíthet a látásproblémákkal küzdő embereknek, lefordított írásai azonban csak két és fél évszázaddal később jutottak el Európába, ahol a szerzetesek szívesen olvasgatták őket. Nem véletlen, hogy az első európai, aki felfedezte a lencsék látásjavító eszközként való felhasználásának ötletét, egy angol ferences rendi barát, Roger Bacon volt, 1268-ban.
Az első, szövegre helyezhető olvasólencsét Bacon írásai nyomán egy itáliai mesterember, Alessandro di Spina készítette, az első olyan lencsét pedig, melyet keretbe helyeztek és a szem elé tartottak, a Velencéhez tartozó Murano szigetén (ami ma is az üveggyártás fellegvára) alkotta meg a helyi üveggyártó céh. Hamarosan más itáliai városok is csatlakoztak a fellendülő iparhoz – Pisa például szívesen verseng Velencével a „szemüveg szülővárosa” címért –, és alig fél évszázaddal Bacon írása után már Európa-szerte elterjedt találmánynak számított a pápaszem.
A 14. században még előkelő dolognak számított a szemüveg, amit csak a gazdagok és kiváltságosok, például az egyház képviselői engedhettek meg maguknak – egyébként is inkább csak az írástudóknak volt szüksége rá, a közemberek elboldogultak nélküle. A szemüveg a művészetben először Tommaso da Modena itáliai festő Hugues de Saint-Cher (Saint-Cher-i Hugó) francia bíborosról készített portréján jelent meg először 1352-ben. Egy másik festményen, Domenico Ghirlandaio 1480-ban készült alkotásán Szent Jeromos tanulmányaiba mélyed, mellette az asztalon pedig egy szemüveg is feltűnik, ezért az 5. században élt, késő ókori egyháztanítót a szemüvegkészítők védőszentjévé választották.
Egyetemek
Ugyan már az ókori világban léteztek magas fokú tudást biztosító oktatási intézmények – gondoljunk csak Platón híres Akadémiájára –, a modern értelemben vett egyetem a középkor szülötte. A világ első egyetemét Bolognában alapították 1088-ban. Az intézmény közvetlen elődjei a városban működő, az egyháztól és a világi hatóságoktól is független jogi magániskolák voltak, melyek legnevezetesebbjét a „jog lámpásának” is nevezett Irnerius vezette. Az itáliai példát hamarosan Anglia, Franciaország és Spanyolország követte: 1096-ban létrejött az Oxfordi, 1134-ben a Salamancai, 1160-ban pedig a Párizsi Egyetem. Magyarország legrégebbi egyetemei az 1367-ben alapított Pécsi és az 1395-ben létrehozott Óbudai Egyetem voltak.
Az egyetemek kiváltságos státuszt élveztek a középkorban, ugyanis legfőbb pártfogójuk maga a pápa volt, aki kivette az intézményeket a helyi egyházi és világi törvényszékek ellenőrzése alól és közvetlenül a Szentszék alá rendelte őket: az egyetemek független szellemben működhettek és megvolt a tanítási szabadságuk, ugyanakkor továbbra is egyházi testületnek számítottak, bár a tanárok közül nem mindenki volt pappá szentelve, sőt, idővel egyre több világi személy taníthatott. A tanítás szigorúan az egyház nyelvén, latinul folyt – ami megkönnyítette a különböző nemzetekből származó tanulók közös munkáját –, egyedül az egyetem falain kívül, például közös iszogatás közben használták a nebulók világi anyanyelvüket.
A középkori egyetem négy karból állt: az alapképzést a szabad művészetek (artes) kara jelentette, melynek elvégzése után a diákok három irányba szakosodhattak, a jogi (ahol főleg kánonjogot oktattak), az orvosi vagy a teológiai karon tanulhattak tovább, a különböző karok pedig egymástól önállóan, különálló épületben működtek. Egyetemi tanulmányaikat a maihoz képest jóval fiatalabb korban kezdték meg a hallgatók, a hatéves képzést nyújtó artes általában 14 éves koruktól várta az ifjakat, de létezett olyan collegium, ahová már nyolcévesen be lehetett iratkozni. A jogi és az orvosi fakultás további öt évet jelentett, a teológia elsajátítása azonban még ennél is hosszabb, nyolcéves képzést vett igénybe, és a teológia doktora címet csak 35 évesnél idősebb férfiak szerezhették meg.
Mechanikus óra
Az emberek a történelem kezdete óta próbálták mérni az idő múlását, melynek céljára számos megoldás született: az ókorban jól ismert eszköznek számított a napóra, az antik görögöknél pedig léteztek már olyan vízórák, melyeket bonyolult fogaskerekek működtettek, ezek gyakorlati alkalmazása azonban igen nehézkesnek bizonyult. A ténylegesen működő mechanikus óra csak a középkorban vált valóssággá: felfedezését egyesek a 10. században élt Gerbertus magdeburgi püspök (a későbbi II. Szilveszter pápa) nevéhez kötik, írott formában azonban csak egy francia építész 1240 körül született vázlatában találkozhatunk az ötlettel. A vázlat szerzője egy hengerek köré csavart kötéllel kísérletezett, melyen fellógatott súlyok szabályozzák a mutatók mozgását.
Nagyjából száz évvel később kezdtek el terjedni Európa-szerte az első mechanikus órák, melyeket nagy tömegük miatt templomtornyokra szereltek, és kizárólag az órák múlását mérték (a perceket ekkor még nem jegyezték), és fontos segítséget jelentettek az apátságokban élőknek: jelezték számukra, mikor kell imára kulcsolni a kezüket. A legrégebbi, ma is működő toronyóra az angliai Salisbury katedrálisában áll, és 1386 óta mutatja az időt. Az újkor kezdetén, 1500 körül jelentek meg az első hordozható zsebórák, és szintén ekkor osztották fel a napot 24 órára, az órákat pedig 60 percre: a városiasodással, az ipar, az üzleti élet és az igazságszolgáltatás fejlődésével ekkora már elengedhetetlenné vált, hogy minél pontosabban lehessen az időt mérni.
Könyvnyomtatás
A könyvnyomtatást először Kínában találták fel a 9. században, ahol kezdetleges táblanyomásos technikával dolgoztak, melynek során a papírlapokat egyedileg faragott fatáblák segítségével nyomtatták, később ezt továbbfejlesztve már mozgatható elemekkel dolgoztak. Európában a kolostorok lakói, illetve a hivatásos írnokok a 15. századig kézzel másolták a könyveket, kódexeket, melyek előállítása akár évekbe is telhetett, ezért ritkaságnak és igen drága portékának számítottak – nem csoda, hogy egy német mérnök találmánya az egész európai kultúrát forradalmasította.
A mainzi születésű, polihisztorként ismert, ötvösművészettel is foglalkozó Johannes Gutenberg az 1420-as évek elején egy vita miatt elhagyta szülővárosát és Strasbourgba költözött. Valószínűleg itt született meg a fejében a könyvnyomtatás ötlete, majd amikor a háborúk miatt 1447-ben visszatért Mainzba, egy helyi ügyvédtől kölcsönt vett fel, hogy létrehozza önálló nyomdáját. Első kísérlete az Utolsó ítélet című vers kinyomtatása volt, ehhez készítette és metszette első betűit. Később Donatus latin nyelvkönyvét nyomtatta ki, illetve bűnbocsánat-cédulákat készített az egyház megrendelésére. Fő műve, a latin nyelvű Szentírás (Vulgata) nyomtatott változata 1452-ben készült el: a legendás Gutenberg Biblia 1282 kéthasábos oldalt tartalmaz és valószínűleg 180 példány készült belőle, melyekből 48 még ma is teljes egészében fellelhető.
Habár eleinte sokan szkeptikusan fogadták a hagyományos, kézzel írott kódexek riválisának számító nyomtatott könyvet, Gutenberg eljárása olyan mértékben lerövidítette a könyvek elkészültét és megkönnyítette azok terjesztését, hogy néhány évtizeden belül egész Európában elterjedt. A nyomtatás forradalmat hozott az információ és a kultúra tömegekhez való eljutásában: ettől kezdve már a latinul nem beszélő, laikus nép előtt is kinyílt a tudás tárháza. Nem véletlen, hogy a reformáció elterjedésében is fontos szerepe volt a nyomtatott könyvnek, mely egészen a 20. század végéig, az internet megjelenéséig az elsődleges információszerzési formát jelentette világszerte.
Puskapor
A lőpor, más néven puskapor – amely forradalmasította a hadviselést – kálium-nitrát (salétrom), faszén és kén keveréke: amikor meggyújtják, elegendő erővel robban fel ahhoz, hogy egy csőből lövedéket lehessen a levegőbe röpíteni és célirányosan ellőni. Kínában már az 1. században ismerték a feketelőpor titkát, a 9. századtól vallási ceremóniákon használták tűzijáték gyanánt, később pedig hadászati céllal is bevetették. A kínaiaktól idővel más ázsiai népekhez, például a mongolokhoz (akik egyesek szerint be is vetettek hasonló fegyvereket a magyarok ellen a muhi csatában), illetve a türk eredetű muszlimokhoz is eljutott a találmány, Európába pedig valószínűleg arab közvetítéssel, a Selyemúton érkezett.
A puskapor európai feltalálását a legendák egy német alkimistának, Berthold Schwartznak tulajdonítják, a rejtélyes mester létezésére azonban nincsen konkrét bizonyíték. Írásban először a már említett tudós szerzetes, Roger Bacon közölte először a puskapor összetételét 1244-ben, a következő század elején pedig az Oszmán Birodalom hadserege rendszeresítette szervezett módon a feketelőport hadászati céllal. A keresztény Európa nem maradt le sokkal: a franciaországi Bordeaux-ban 1326-ban, a németországi Augsburgban pedig 1340-ben állítottak fel lőporgyárat, hadszíntéren pedig elsőként az angolok vetettek be lőporos ágyúkat az 1346-os crécyi csata során, amely az ellenséges franciák katasztrofális vereségét okozta. Magyarországon Luxemburgi Zsigmond lövette először a törökök által elfoglalt Galambóc várát ágyúkkal 1428-ban.
Az ágyúk elterjedésével mindenestül megváltozott a középkori hadviselés: a várak magas falai és tornyai már nem jelentettek akadályt, ezért a mérnökök újfajta megoldásokkal kezdtek kísérletezni, magas sáncokat és mély várárkokat vetettek be a támadás kivédésére. A 15. századtól a lőfegyverek is rohamos fejlődésen mentek keresztül, az ágyúk kisebbek és könnyebbek lettek, a szállíthatóság érdekében kerekekre szerelték őket, a hadikovácsok bronz- és vasötvözetből a robbanásnak ellenálló csöveket készítettek. Szintén az 1400-as években jelentek meg az első kézi lőfegyverek, melyeket még kanóccal gyújtottak meg, kezelésük és cipelésük pedig igen nehézkes volt.
Bankrendszer
A modern értelemben vett pénzügyi intézmény, a bank szintén a középkorban honosodott meg Európában, amikor a hódítások, a technológiai újítások és a földrajzi felfedezések addig sohasem látott mértékű pénzmozgáshoz és vagyonfelhalmozódáshoz vezettek. A bankok megjelenése a 12. századi Itáliához köthető, kialakulásukat azonban évszázadokon át tartó fejlődés előzte meg: az itáliai városok régóta a nemzetközi kereskedelmi hálózat központjaiként működtek, az utazók gyakran hiteleket vettek fel, hogy finanszírozzák vállalkozásaikat, váltókat raktak le, illetve átváltották a különböző valutákat.
Ennek intézését a pénzváltók végezték, akik kis padokat állítottak fel a köztereken – ezeket nevezték bancónak –, ott figyelték a külföldi pénzmozgásokat, váltották át a valutákat, illetve szúrták ki a hamis pénzt. Tevékenységüket a városi hatóság ellenőrizte, gyakran esküvel kellett kötelezniük magukat, hogy nem hágják át a törvényt. A legkiválóbb pénzváltók idővel gyarapították, fejlesztették üzletüket, kialakultak a nagy európai bankárdinasztiák. Az első családi bankot 1397-ben Giovanni Medici alapította Firenzében, ez már a mai értelemben vett tényleges bank volt, és számos olyan szolgáltatást nyújtott, melyek ma is megtalálhatók egy bankfiókban.
A középkori bankárdinasztiák legnagyobbikának azonban a dél-német Fugger család számított: a dinasztiát alapító Hans Fugger egyszerű falusi takácsmesterként költözött Augsburgba az 1300-as évek végén, az általa alapított szövőházból azonban fiának, Jakob Fuggernek köszönhetően Európa legbefolyásosabb bankvállalkozása vált. A 15. századra már a Német-római Birodalom vagyonának egytizede a Fuggerek kezében volt, akárcsak Európa bányászatának és érckereskedelmének jelentős része. A család vagyona és befolyása révén háborúkat volt képes kirobbantani, nélkülük sem pápa-, sem császárválasztás nem történhetett: V. (Habsburg) Károly például az általuk biztosított kölcsönnek köszönhetően foglalhatta el a birodalom trónját 1530-ban, kiszorítva riválisát, I. Ferenc francia királyt.
