Középkor illemtan asztali etikett

Az olyan filmek, mint a Jöttünk, láttunk, visszamennénk... szívesen viccelődnek a középkori asztali etikett hiányán. A leggyakrabban látott mozis klisé, amikor az uraságok és a lovagok gátlás és mérték nélkül, kézzel-lábbal tömik magukba az ételt, rágják a húst a csontokról, öntik magukba a bort, böfögnek, sőt kisdolgukat végzik a vacsoraasztalnál. A valóságban azonban szigorú illemtani előírások szabályozták a megjelentek viselkedését az előkelő lakomákon, és bizony a mai asztali etikett alapjai a középkorból származnak.

A szabályok szerint az érkező vendégek a házba való belépéskor kötelesek voltak hálásan megköszönni vendéglátójuknak (a földesúrnak vagy más előkelő nemesnek, polgárnak) a meghívást, ezt követően a szolgák egy várószobába kísérték őket. A vendégek itt várakoztak, míg sorban a vacsoraasztalhoz nem szólították és a számukra kijelölt helyre nem ültették mindnyájukat. Természetesen nem volt mindegy, ki hol ül, az étkezőket szigorúan a rangjuknak megfelelően helyezték el az asztal körül. A házigazda felülírhatta ezt a szabályt: például ha azért rendezte a vacsorát, hogy egy gazdag cimborájával pénzügyi megállapodást kössön, úgy rendelkezhetett, hogy az illetőt, rangjától függetlenül, ültessék közvetlenül őmellé.

Az asztalnál egy-egy tál hideg víz várta a leülőket, melyben kötelesek voltak megmosni a kezüket – a legdurvább illetlenségnek számított, ha valaki elmulasztott kezet mosni étkezés előtt. Ajánlott volt még vacsora előtt elvégezni folyó ügyeiket, szintén hatalmas sértésnek vették ugyanis, ha valaki az étkezés vége előtt felállt, hogy kimenjen a latrinára. Az ételt leggyakrabban svédasztalszerűen tálalták, a filmekben látottakkal ellentétben azonban nem álltak felpúpozott hegyekben a fogások az asztal közepén, sem a vendégek tányérján: mindenki annyit vett, amennyire éppen szüksége volt. A vacsorát tálaló szolgáló az étel behozatalakor imát mondott, melyhez minden megjelentnek kötelessége volt csatlakozni. A vendégek egymást biztatták, hogy vegyenek az ételből, és szívesen segítettek a másiknak, adogatták egymásnak a kaját.

Evőeszközöket – kanál kivételével – nem használtak az étkezők, helyette saját késükkel (melyet kötelesek voltak magukkal hozni) szeletelték, aprították és ették a fogásokat, de a szószba is így mártogatták őket. A húst és más ételeket csak a késsel lehetett elvenni, ujjaikkal már csak a saját tányérjukon lévő falatokat foghatták meg a vendégek. Szigorúan tilos volt a kést egyéb célokra, például fogpiszkálásra használni, de a félig megrágott étel padlóra köpése és a teli szájjal való beszéd is súlyos vétségnek számított. Abban az esetben, ha rosszul lett valaki, gyorsan távozott a teremből, ugyanis tilos volt a vacsoraasztalnál elhánynia magát.

Külön illemszabályok vonatkoztak azokra a férfiakra, akik nők mellett foglaltak helyet: nem mesélhettek disznó vicceket, nem vághattak pofákat és nem nevethettek túlságosan hangosan. Az asztal alatt gyakran a vendéglátó kutyái foglaltak helyet, a filmekben látottakkal ellentétben azonban tilos volt vacsora közben, a felszolgált ételből megetetni őket. A fogásokat borral öblítették le, amit a szolgálók a vendégek válla felett áthajolva öntöttek a poharukba. Nagyon nem nézték jó szemmel, ha valaki teli szájjal ivott, a falatokat le kellett nyelni, mielőtt valaki a borospohár után nyúlt volna. A jóízű falatozás után mindenki köteles volt megtörölni a száját és a kezét az e célra előkészített törlőrongyokban. Gyakran látni a filmekben, hogy a középkori étkezők állat módjára marcangolják a húst a csontokról, valójában azonban ez is sértőnek számított.

A vendéglátó döntése volt, hogy evés után várt-e bármilyen más program a megjelentekre, de a vacsora végén, illetve távozáskor a vendégek kötelesek voltak szíves köszönetet mondani házigazdájuknak – feltéve, ha nem ütötte ki őket teljesen a bor.