Lópatkó, kiborult só és az ördög húsa - máig velünk élnek a középkori babonák

Korábban megemlékeztünk a nép ajkán elterjedt leghíresebb középkori legendákról, ezúttal pedig a legismertebb korabeli babonáknak járunk utána, melyek közül sok máig jelen van a mindennapjainkban. Miért nem szabad kiborítani a sót, és miért hoz szerencsét a lópatkó?

Az elcserélt gyerekek

A középkori Írországból és Skóciából terjedt el Európa-szerte a hiedelem, miszerint a tündérek vagy koboldok előszeretettel rabolnak el emberi csecsemőket, kicserélve őket fajtájuk egyik tagjára, akit a gyanútlan szülők – az ál-kisdedre mért varázslat miatt – képtelenek megkülönböztetni valódi gyermeküktől. A mesebeli lények több okból is elragadhatják a szerencsétlen babát: szolgálójukká akarják tenni, esetleg szeretnék megtudni, milyen az embergyerekek által nyújtott szeretet, de olyan is előfordult, hogy a szülők elleni bosszúból ragadták magukhoz a kicsiket. A babona egyes változataiban ennél kegyetlenebb sorsot jut az elrabolt babáknak: ezek azt állítják, hogy a tündérek ajándék gyanánt odaadják őket az ördögnek.

A sztori szerint leggyakrabban idős, kiszolgált tündérekre cserélik a gyerekeket, akik így, létezésük zárásaként leélhetnek egy emberi életet, majd (remélhetőleg) békében, annak rendje és módja szerint örök álomra hajthatják a fejüket. Szintén köztudott volt, hogy a tündérek a szép csecsemőkre fenik leginkább a fogukat. Több különös jel is utalhat rá, hogy valóban csere történt: a tündérgyerekek gyakran elmaradnak a növésben, fejlődésben emberi társaikhoz képest, ágynak esnek, egyes végtagjaik lebénulnak, bőrük furcsa színekben játszik, netán szakálluk nő vagy más furcsa testi adottságokkal bírnak. A valódi magyarázat természetesen a középkori parasztok körében jelentkező súlyos, gyakran halálos kimenetelű gyerekbetegségekben keresendő, erről azonban a korabeli köznépnek természetesen fogalma sem volt.

Szintén árulkodó jel, ha a gyerek, amikor azt hiszi, senki sem látja, furcsa viselkedést mutat: ugrándozik, táncra perdül, énekel magában, vagy valamilyen hangszeren játszik (nem lehetett könnyű a korabeli ADHD-s gyerekek sorsa...). A nép száján forgó egyik legismertebb történet szerint egy kovácsmester, amikor gyanítani kezdte, hogy már kamaszkorba lépett fiát annak idején kicserélték a tündérek, a falu bölcsének tanácsára különös mutatványt hajtott végre: a fiú szeme láttára vízzel töltött tojáshéjakat cipelt a szobába, úgy csinálva, mintha roppant nehezek lennének, majd sorban letette őket a padlóra. A gyerek – vagyis a tündér – erre hangos nevetésben tört ki: „800 éve élek, és ilyen furcsa dolgot még sohasem láttam!”, mire az apa fogta és behajította az imposztort a tűzbe, a leleplezett varázslény pedig a kéményen át távozott.

A feldühödött férfi nem elégedett meg ennyivel: a bölcs tanácsára felment a dombra, ahonnét átjáró nyílik a tündérek birodalmába: kezében Bibliát cipelve, ami megvédi őt a gonosz varázslattól, átlépett a másik oldalra, és sikeresen kimenekítette szolgasorba kényszerített fiát a tündérek karmai közül. Írországban sokan még a 19-20. század fordulóján is hittek a babonában: 1895-ben például egy szabómester meggyilkolta a feleségét, miután azt gyanította róla, hogy gyerekként elcserélték a tündérek.

A cseregyerek-babona Európa más vidékein gyakran eltérő formákban volt jelen: Lengyelországban egy Mamuna vagy Boginki névre hallgató női démon cserélte ki a gyanútlan kisdedeket, míg a skandináv területeken a trollok követtek el hasonló bűnöket. Mivel utóbbi lényekről úgy tartották, félnek a vastól, védelem gyanánt a svédek, norvégok, dánok, finnek gyakran helyeztek ollókat, késeket vagy más vasból készült tárgyat a bölcsőbe.

Gonosz szellemek a kelbimbóban

Az egyik furcsa középkori babona szerint a kelbimbó, a káposzta, a saláta és hasonló zöldségek ideális búvóhelyet jelentenek a gonosz lelkek számára, akik a levelek közé elrejtőzve arra várnak, hogy egy gyanútlan személy megegye a növényt, és így megszállhassák a testét. Természetesen ezúttal is több jelzés árulkodhat róla, ha megtörtént a sátáni behatolás: ha egy kiadós kelkáposzta-lakoma után gyomorfájdalmak kínoznak valakit, csillapíthatatlan görcsökkel küszködik, biztos lehet benne, hogy beleköltözött egy démon.

Szerencsére a korabeli népek leleményesek voltak és kitaláltak egy bombabiztos megoldást, amivel elkerülhetik a hasonló szörnyűségeket: sütés, főzés előtt minden egyes kelbimbó torzsáján egy-egy kereszt alakú bemetszést végeztek, így Krisztus jelével kiűzték a növényben rejtőző gonosz szellemeket. Az eljárást ma is sok szakács elvégzi, pedig fogalmuk sincs eredeti céljáról – a legtöbben úgy hiszik, azért kell bemetszeni a kelt, mert így jobban átsül.

Az ördög húsa

A lóhús fogyasztását a nyugati kultúrában heves viták övezik: egyesek a fanyalgás ellenére szívesen fogyasztják, a legtöbben viszont sohasem ennék meg – demkevesen tudják, hogy ennek főként egy középkori hiedelem az oka. A pogány népek évezredeken át szívesen fogyasztották lovaik húsát – amelynek tápértéke egyébként magasabb, mint a marhahúsé –, a viking hagyományban például Odin imádásával kapcsolódott össze a lóhús-evés. Ennyi elég is volt a középkori egyháznak, hogy istentelennek kiáltsa ki ezt a régi szokást és keményen felvegye a kesztyűt vele szemben.

732-ben III. Gergely pápa egy bullában betiltotta a lóhús fogyasztását, és magyarázatként annyit fűzött hozzá, hogy az az ördög húsa, és aki megeszi, az a gonoszt szolgálja. Az egyszerű nép fiai-lányai természetesen nem olvasták a pápai bullát, az abban foglalt intelem azonban hamar közkeletűvé vált, így kialakult a babona, miszerint a lóhús súlyos betegségeket okoz, vagy valamiféle szörnyűség sújt le arra, aki falatozni mer belőle. A szükség olykor mégis törvényt bontott, és háborúk idején gyakran előfordult (a 20. században is), hogy az éhező katonák vagy civil lakosság kényszermegoldásként a lovakat falta fel.

A kiborult só

Máig félelem fog el egyeseket, ha étkezés közben véletlenül fellökik a sótartót és az asztalra borul a só: igazi rossz ómenről van szó, ami balszerencsét, különösen az illető anyagi helyzetével kapcsolatos negatív változást jelez, egy másik hiedelem szerint veszekedést hoz a közeljövőben. A kiömlött sóval kapcsolatos babona még Leonardo da Vinci híres freskóján, Az utolsó vacsorán is megjelenik, ahol Júdás jobb kezénél található a felborult sótartó, az árulást és a becstelenséget jelképezvén.

A só az ókor óta értékes portékának számított, a római katonák például fizetésük egy részét is sóban kapták meg – innen ered az angol salary (bér, fizetés) szó. Ez később sem változott, sőt a középkorban úgy tartották, a só nemcsak az ételeket teszi ízletesebbé, de gyógyító tulajdonságokkal bír és hasznos az egészségre. A kiborult só azonban már nem használható orvosi célra és – mivel drága árucikknek számít – a felesleges pazarlást szimbolizálja, így hamar az anyagi veszteséggel, a viszálykodással és egyéb szerencsétlenségekkel hozták összefüggésbe. A dolog azonban ellenkező módon is működhet: az általános hiedelem úgy tartja, a kiömlött sót a bal vállunkon át érdemes a hátunk mögé szórni, és az így távol tartja a gonosz szellemeket.

Tüsszentéskor távozik a lélek

A magyar nyelvben használatos „egészségedre” helyett az angol anyanyelvű emberek „bless you” vagy „God bless you”, vagyis „Isten áldjon” felkiáltással nyugtázzák, ha valaki tüsszentett. Ennek eredete szintén egy középkori hiedelemre vezethető vissza, amely szerint tüsszentéskor egy pillanatra kiszáll a lélek a testből, rosszabb esetben pedig a Sátán vagy valamely szolgája kihasználja a kínálkozó alkalmat és behatol a szerencsétlen áldozatba. Az „Isten áldjon” felkiáltás arra szolgált, hogy a gonosz lelkeket távol tartsa a tüsszentő személytől. De ugyanezért tették szájuk elé a kendőjüket, ruhájukat vagy a kezüket az emberek, blokkolva a szabad bejárást a megszálló ördögi erők előtt.

Eredetileg azonban teljesen más célból terjedt el ezt a két szokás: a középkorban tomboló pestisjárványok egyik első tünete a tüsszentés volt, ezért különösen figyelni kellett azokra, akik egy kiadósat hapciztak. A 6. században I. (Nagy Szent) Gergely pápa terjesztette el az „Isten áldjon” szokását, azt kérve az emberektől, hosszabb jókívánság helyett inkább az Úr segítségét kérjék a tüsszentő (vagyis potenciálisan halálos beteg) személyre, a száj eltakarásának pedig természetesen ennél jóval gyakorlatibb indoka volt.

A szerencsehozó patkó

Máig a szerencse szimbólumának, jótékony talizmánnak tartják a lópatkót – a babonás emberek és a szerencsejátékosok gyakran hordanak miniatűr patkót a tárcájukban, kulcscsomójukon –, mely társítás szintén egy középkori babonából ered: a korabeli emberek úgy gondolták, a vasból készült lópatkó távol tartja a gonoszt. A 10. században élt angol püspök és egyházreformátor, Szent Dunstan legendája szerint ugyanis a neves egyházfi egy alkalommal tőrbe csalta és megpatkolta a Sátánt, és csak azután volt hajlandó levenni az ördög patáiról a súlyos vasakat, miután az megígérte neki, hogy sohasem lép be olyan helyekre, ahol patkó van felfüggesztve.

Nem volt mindegy azonban, hogyan függesztették ki a gonoszt távol tartó patkót: kizárólag vasból készült patkót lehetett használni, ami magától esett le a ló patájáról és nem leszedték, és vasszögekkel kellett az ajtó fölé aggatni (lásd a hiedelmet, miszerint a gonosz lényeket riasztja a vas). Egyesek úgy tartották, a patkót szárával felfelé kell kitenni, így nem csurog ki belőle a jó szerencse, mások viszont épp ellenkezőleg, azt gondolták, ha szárával lefelé helyezik ki az ajtó felé, a szerencse ráömlik azokra, akik átlépnek a küszöbön. Érdekesség, hogy a középkori hiedelem szerint a boszorkányok azért repülnek seprűn, mert félnek lóra ülni, ugyanis elriasztja őket az állat vaspatkója.