Így néz ki egy gépészmérnök: Gyerekeknek fejleszt robotkarokat Vas Alexa Zsófia – interjú

„A mérnöknek tanuló lányok 32 százaléka még azelőtt elhagyja a pályát, mielőtt befejezné a képzést. További egyharmaduk utána morzsolódik le” – idézte egy 2018-as EU-s kutatás aggasztó eredményeit a TEDxLibertyBridgeWomen rendezvényén Vas Alexa Zsófia. A 22 éves gépészmérnök-hallgatót még 2018-ban az Év Emberének választotta a Qubit, miután Alexa középiskolásként fejlesztett egy 3D nyomtatással készült, könnyített, színes robotkart végtaghiányos kisgyerekeknek. Vállalkozásával, a Low-Cost Roboticsszal azóta díjat nyertek az ELTE innovációs pályázatán, és megkapták a Social Impact Awardot is. 

A stratupozás és a tanulás mellett Alexa dolgozik, duális hallgatóként az Audi szerszámgyárának robotszimulációs részlegén. Közben pedig a Nők a Tudományban Egyesület diáknagyköveteként biztatja a pályaválasztás előtt álló lányokat, hogy merjenek nagyot álmodni: nyugodtan legyenek informatikusok, fizikusok, űrkutatók vagy éppen mérnökök, ha azt szeretnék. Barbie babákról, mikroszkópokról, láthatatlan nőkről és vasemberekről kérdeztem Alexát, aki azt is elárulta, mit szólnak az emberek, amikor megtudják, mivel foglalkozik.

Születésedtől kezdve műszaki emberekkel, mérnökökkel vagy körülvéve. Milyen gyerek voltál? Hogyan képzeljük el a kis Alexát?

Olyan voltam, mint egy átlagos gyerek. Annyi különbséggel, hogy ADHD-s vagyok, folyamatosan ugráltam, izegtem-mozogtam. Megengedő szüleim voltak, akik nem kapták ki a kezemből a matchboxokat, hogy tessék, itt van helyettük egy Barbie. Mondjuk egyszer kaptam egy babakocsit, de rögtön beleültem és rodeóztam vele, szóval nem rendeltetésszerűen használtam. Apuval nagyon sokat jártam ki szerelni, meg a Papával is. Ha valami gond volt az autóval, vagy a mosógép romlott el, ők nekiálltak javítani, én meg ott ültem mellettük, és néztem, mit csinálnak. Tartottam a fényt, csavarokat válogattam. Egész fiatalon tudtam már féktárcsát cserélni, és az autóból sem nagyon lehetett kiszedni. 

Vannak testvéreid? Ők is hasonló érdeklődésűek?

Az öcsém nem, a húgom viszont igen. Legalábbis egyelőre úgy tűnik. Az öcsém szívesen lenne állatorvos, a múltkor például azt mondta, hogy biológus lesz, és pókokkal fog foglalkozni. A húgom pedig – aki babázik, szereti a csillámport, a rózsaszínt, a hercegnőket – kapott egy mikroszkópot karácsonyra, és imádja! Lelkesen nézi Morgan Freeman vagy Stephen Hawking sorozatait, tudós akar lenni. 

Annak ellenére, hogy a családod ilyen támogató, soha nem hatottak rád a társadalmi nemiszerep-elvárások? Nem érezted azt, hogy nőként a tudomány vagy a mérnöki pálya mégsem neked való terep? 

Nem, engem ez soha nem érdekelt. Szerencsére a családban mindig arra biztattak, hogy ha valamit csinálni akarok, azt csináljam. Én abban nőttem fel, hogy ha valamiben jó az ember, az nem attól függ, hogy fiú vagy lány. Szülőképes korban vagyok, ha a női princípiumot vesszük. Anyukám pont annyi idős volt, mint most én, amikor megszülettem. Mondjuk neki addigra már volt egy diplomája, nekem meg még nincs. De ő mindig megnyugtat, hogy ha nem akarok gyereket, akkor nem kell vállalnom. Nem kötelező. Nem mindenkiből lenne jó anya. Szóval ha én úgy érzem, hogy ezt nem tudom vagy nem akarom, akkor nem kell, senki sem erőlteti. 

Elsőre nem tűnsz prototipikus gépészmérnök-hallgatónak, aki nyilván csak a sztereotípiákban létezik. Hogyan reagálnak az emberek, amikor elmondod, mit tanulsz?

A családban védett környezetben élek… na, ez a külvilágra abszolút nem igaz. Amikor például a duális képzés indult az egyetemen, az alapképzésen volt karosszérialakatosság, elektrotechnika, autóvillamosság, CNC meg hagyományos esztergálás. A karosszérialakatosság-órát emlékszem, úgy kezdte az oktató, hogy én még biztos soha életemben nem fogtam csavarhúzót a kezemben, de nem baj, nekem majd több idő lesz rá. Hiába mondtam neki, hogy én ezen már túl vagyok, szerintem itt nem lesz gond. Később, amikor már a szakterületen voltam, akkor is többen kérdezték, hogy engem ugye igazából a projektmenedzsment érdekel? Mondtam, hogy nem, engem a gépészetből a konstrukció és a szimuláció érdekel, meg gyakorlatilag bármi, ami nem a projektmenedzsment. Azzal is gyakran találkozom, hogy az emberek azt feltételezik, ezt az egészet biztos csak a szüleim erőltetik rám. Nem tudják elhinni, hogy én magamtól akarok gépészmérnök lenni. 

Nem csoda, hogy sok nő nem tart ki ebben az ellenszélben. A TEDxLibertyBridgeWomen-es előadásodon is elhangzott, mekkora a nők lemorzsolódása a területen. Miért lenne fontos, hogy minél többen a tervezőasztalhoz üljenek? 

Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvében adatokra támaszkodva írja le, hogy mennyire férfiakra van szabva a világ. Nagyon jó könyv, először nem is akartam elhinni a benne szereplő állításokat. Aztán rácsodálkoztam, hogy jé, tényleg. Én például nagyon szeretek vezetni. De a testmagasságommal esélyem sincs, hogy nagy autóm, városi terepjáróm legyen. Persze nemcsak az a baj, hogy a nők nem használhatnak bizonyos típusú járműveket, hanem hogy 17 százalékkal nagyobb eséllyel halnak meg a volánnál, mint a férfiak. Ez egyrészt azért van, mert ahhoz, hogy elérjük a pedálokat, közelebb ülünk a kormányhoz, szinte a műszerfalon, és egy esetleges ütközésnél megfojt minket a légzsák. Másrészt eltérő a csontsűrűségünk. Csak 2022-től lesz kötelező az EU-ban, hogy antropometriailag megfelelő, női töréstesztbábukat is használjanak a sofőrülésen. Eddig mit csináltak? Fogták a férfibábut, tettek rá melleket, berakták az anyósülésre. Ott az asszony helye, ne vezessen, úgyse tud. 

Az is elég árulkodó, hogy még mindig anyósülésként emlegetjük azt a helyet a kocsiban, ahol a legnagyobb esély van meghalni. Ahelyett, hogy jobb első ülést mondanánk. 

Igen, abszolút. Amúgy vannak olyan példák is szép számmal, amelyek hagyományosan kevésbé maszkulin területeket érintenek. Ilyenek a szupermarketek polcai. Pedig általában kik járnak bevásárolni? A nők. Mégis állandóan nyújtózkodni kell, vagy férfiaktól segítséget kérni, ha a felső polcokról akarunk levenni valamit. Érthetetlen, hogy miért 170 centi pluszra tervezik ezeket a szerkezeteket, amivel sok nő igényeit figyelmen kívül hagyják. De hozhatnánk példákat a gyógyszeriparból is. Miért nincs még mindig férfi-fogamzásgátló? Miért kaszálnak el fájdalomcsillapítókat, amik kiválóan csökkentik a menstruációs fájdalmakat csak azért, mert férfiaknak nem jók? Rengeteg nő megvásárolná, mégsem dobják piacra ezeket a termékeket. Vagy ott vannak a különböző védőfelszerelések. Én általában gyerekmaszkot hordok, mert a legtöbb felnőtt maszk férfiarcra van tervezve. A kesztyű ugyanez. Hetes kesztyűt nehéz vadászni a műhelyekben, többször hallottam, hogy akinek nyolcasnál kisebb a keze, az „vagy nő, vagy buzi”. Ez hihetetlenül káros mentalitás. 

Az Audiban dolgozol duális hallgatóként, emellett hoztad létre társaiddal a Low-cost Robotics nevű startupot, amelynek célja, hogy megfizethető áron gyártsatok robotkarokat végtaghiányos gyerekeknek. Mennyire nehezíti a munkátokat a koronavírus? 

Sajnos a protézisgyártást átmenetileg félre kellett tennünk. A járványhelyzetben nem akarjuk ezzel terhelni az orvosokat, gyógytornászokat, a tervezés folyamán is számos zsákutcába beleszaladtunk. Ez egy olyan robotkar lesz, amihez nem kell majd izommozgás. Szenzorokkal, motorokkal működik, alapvetően fogni és elengedni lehet vele. Azért is jó, mert közben szokja a protézis viselését, hogy ne akkor kelljen elkezdeni, amikor már drága eszközt vásárol. Ráadásul a gyerekek gyorsan nőnek, nem mindegy, hogy a szüleiknek félévente százezreket kell kifizetni, vagy olcsóbban is protézishez juthatnak. 

Az egész modellt mi fogjuk felépíteni, mi csináljuk hozzá az elektronikát, a vezérlést, mindent. Egyelőre úgy néz ki, hogy 3D nyomtatással készítenénk őket, de mivel egy robotkar nyomtatása kb. 10 órát vesz igénybe, ezért lehet, hogy eljön az a darabszám, amikor gazdaságosabb lesz fröccsönteni. Bárhogy is lesz, remélem, 2 év múlva ki tudunk jönni a termékkel. Anyagi befektetésünk nincs a vállalkozásban, szerencsére ilyen típusú nyomás nem nehezedik ránk. 

A vállalkozás egyik tervezett pillére, hogy játékokat is gyártotok, az eladásukból befolyt összeget pedig visszaforgatjátok a protézisek készítésébe. Tehát ha valaki vesz majd egy játék robotkart, azzal azt is támogatja, hogy egy végtaghiányos gyerek olcsóbban juthasson protézishez.  

Igen, most épp a DIY (do it yourself, azaz csináld magad) készleten dolgozunk. Kis túlzással olyasmi lesz, mint egy kesztyű, csak műanyagból. Körbeveszi a kezedet, ha behajlítod vagy ökölbe szorítod, akkor villog, sípol, meg mindenféléket csinál. Sajnos vasembereset nem tudunk belőle gyártani, akármennyire is szeretnénk, mert borsos licencdíja van. Úgyhogy saját dizájnnal fogunk kijönni, hamarosan el is készül a csomag, nagyon jó lesz. 

Én 22 évesen az egyetem mellett főleg a bulizással voltam elfoglalva. Te viszont nagyon aktív vagy, rengeteg mindent csinálsz. 

Az első félévben mi is buliztunk, aztán hamar rájöttünk, hogy a legnagyobb partiarc gépészek már 15 éve az egyetemen vannak. Ha úgy élsz, ahogy ők, akkor soha nem fogsz végezni. Kivéve, ha zseni vagy, de erről még nem hallottam. Szóval ráfeküdtünk a tanulásra és a startupra. Én magam az első félévtől kezdve az Audinál dolgozom – azok, akik hozzám hasonlóan duális képzésben tanulnak, elég hamar megérzik, hogy most van itt a lehetőség, hogy igazán odategyék magukat. Ha most belehúzunk, akkor 40–50 évesen olyan pozíciókba kerülhetünk, ahol nem kell állandóan túlóráznunk, hanem izgalmas projektekben vehetünk részt, amelyekben szabadabban megélhetjük a kreativitásukat. 

Megosztható, hogy hogyan képzeled el magad 20 év múlva?

20 év múlva 42 éves leszek, és a Galaxis útikalauz stopposoknak óta tudjuk, hogy a 42 az élet értelme. Nagyon jó a könyv is meg a film is. Szóval ez nagyon menő szám, úgyhogy bizakodó vagyok. Mesterképzésre Bécsbe szeretnék menni, a doktorimat pedig Svájcban szeretném csinálni – úgy tervezem, hogy 30 éves koromig be is fejezem. Egyszer már jártam Zürichben, egy hét alatt teljesen beleszerettem a városba, el is döntöttem, hogy ott szeretnék élni. Már néztem helyeket, ahol dolgozhatnék, Lichtenstein is csak másfél óra kocsival. Svájcból a Low-cost Roboticsszal is könnyebb lenne a nemzetközi piacra betörni. Remélem, addigra sikerül jól működő céggé fejleszteni a startupunkat.