gálya rab

A középkorban a büntetés egyik gyakran alkalmazott módja a gályarabság volt. Az uralkodók, ha olcsó tengeri munkaerőre volt szükség, sokszor nyomást gyakoroltak a bíróságokra, hogy minél többször, minél hosszabb ideig ítéljék a gonosztevőket gályarabságra. A gályarabok kegyetlen munkát végeztek, megalázó és brutális körülmények között. Nem csak azok, akik jelentős tengeri hatalommal bíró országok lakói voltak: 1674-ben magyarokat is sújtottak ezzel az ítélettel – méghozzá protestáns lelkészeket.

Felmerülhet rögtön a kérdés: miért kellett annyi ember a hajókra, ha ott voltak a tengerészek? Azért, mert a hajók mozgatásának egyetlen módja a gőzgép feltalálása előtt a szél vagy az emberi erő, azaz az evezés volt. A gyarmatosítás korában a nagyhatalmi szerepre törekvő országoknak kulcsfontosságú volt, hogy hajóikkal minél gyorsabban, minél több helyre eljussanak, és minél több tengeri ütközetet nyerjenek meg.

Esélyük sem volt a szabadulásra

A gályákon erőszaktevők, gyilkosok éppúgy szolgáltak, mint rabszolgák, hadifoglyok vagy renitens tengerészek. Egy ízben a spanyol irodalom nagyja, Cervantes is gályarabságra ítéltetett – és túlélte a valaha volt legnagyobb tengeri ütközetet, az 1541-ben a spanyol és az Oszmán Birodalom között vívott lepantói csatát. A gályarabok esélye a szabadulásra minimális volt, megszökni szinte lehetetlennek bizonyult: legfeljebb akkor távozhattak, ha csatát nyertek. Ellenben gyakran előfordult, hogy bár határozott idejű gályarabságra ítéltek valakit, a büntetése letelte után sem engedték szabadon, és még gyakrabban, hogy nyomorúságos élete után a gályarab a tenger fenekén végezte.

Tengernyi szenvedés

A rabok mezítláb, az üléshez bilincselve töltötték mindennapjaikat. Mielőtt a gályára küldték volna őket, szakállukat, bajuszukat és hajukat leborotválták, a vállukra pedig a GAL (galérien, azaz gályarab) betűket sütötték, hogy ha a csodával határos módon meg is szöknének, könnyen felismerhetők legyenek.

Szájukat kipeckelték, hogy ne jajgassanak evezés közben, a pecket csak akkor távolították el, amikor megették nyomorúságos ebédjüket: egy darabka kétszersültet, egy adag babot és némi poshadt vizet.

Ha mindez nem lenne elegendő szenvedés, gyakran meg is korbácsolták őket. A higiéniai körülmények katasztrofálisak voltak, a rabok gyakran betegedtek meg skorbutban, és sokuk számára a halál valóban megváltás volt.

Politikai és vallási üldözöttek is lehettek gályarabok

A 17. századtól kezdve nem csak súlyos bűncselekmények elkövetői kerülhettek a gályára: egyre gyakrabban esett meg, hogy politikai vagy vallási üldözötteket is a büntetés eme szörnyű módjával sújtottak – kivéve, ha nők, öregek vagy túlságosan gyengék voltak. A pozsonyi vértörvényszékként elhíresült bíróság a 17. század végétől kezdve tűzzel-vassal üldözte a protestánsokat: azzal vádolták őket, hogy a katolikus papokat öldösik, a szenteket gyalázzák, a katolikus vallást pedig kigúnyolják. A bécsújhelyi püspök, Kollonich Lipót ki is mondta, mi a célja: „Magyarországot előbb rabbá, aztán koldussá, végül katolikussá teszem”.

A pozsonyi vértörvényszék ítélete

1674-ben 700 protestáns papot és tanítót idéztek Pozsonyba, akiknek nagy többsége elmenekült az országból, háromszázan mégis megjelentek. Őket arra akarták kötelezni, hogy ismerjék be bűneiket, mondjanak le tisztségeikről, és esküdjenek hűséget az osztrákoknak és a katolikus egyháznak. Több mint kétszázan aláírták az ítéletet, akik viszont nem voltak rá hajlandóak, súlyos következményekkel számolhattak: vagy várfogságra, vagy gályarabságra ítélték őket.

A magyar gályarabok

A gályarabságra ítélt protestánsokat Nápolyba és Triesztbe gyalogoltatták – sokat elárul a velük való bánásmódról és szenvedéseikről, hogy tízen már útközben életüket vesztették. Egyikük, Otrokocsi Fóris Ferenc később megírta szenvedéseik történetét, ebben olvasható, hogy

a kimerültség, fáradtság, éhség és a legkegyetlenebb ütlegek súlya alatt, ellenségeink feltett céljához képest barmok módjára űztek, hajtottak bennünket naponként, miközben mezítelen lábainkból a köves durva úton, s az ütlegek nyomán patakként omlott a vér.

Nápolyba érve megfosztották őket szakálluktól, bajuszuktól és hajuktól, mindössze egy hosszabb vászoning maradhatott rajtuk, majd következett maga a gályarabság. Otrokocsi éhezésről, kegyetlenkedésről és szegénységről panaszkodott: mint írja, a többi rab munkája szüneteiben harisnyát köthetett, amelyből a kétszersültön és vízen kívül más élelemhez is juthattak, ők azonban nem tudtak kötni. Néhányukat Szicíliába vitték egy hadi gályára, a többiek Nápolyban maradtak, és sorra haltak bele az embertelen bánásmódba.

Ha éppen nem eveztek, a szárazföldön lévő dologházban kellett nehéz fizikai munkát végezniük: fatörzseket cipelni vagy hajót építeni. A legkisebb vétségért is durva verést kaptak, és éjjel-nappal megbilincselve tartották őket: éjszakai bilincseik nehezebbek és súlyosabbak voltak a nappaliaknál.

A legnehezebb azonban, Otrokocsi szerint, az volt, hogy rabtársaik folyamatosan káromkodtak, istentiszteletre pedig nem volt lehetőségük.

A magyar gályarabok sorsa Európa-szerte felháborodást váltott ki. Sokan próbáltak közbenjárni ügyükben, végül zürichi lelkészek segítségével a helyszínre érkezett Michiel de Ruyter holland tengernagy, aki a holland parlamentet képviselve levehette róluk a bilincseket, és saját hajójának fedélzetére vitte át a megmaradt 26 magyart. Többen évekig külföldön – Svájcban vagy Angliában – maradtak, és csak később tértek vissza Magyarországra, ahol megírták szenvedéseik történetét, létrehozva így a gályarab-irodalmat. A gályarabság eltörlésére viszont egészen a francia forradalomig, 1791-ig várni kellett.

Ha érdekel, milyen volt az élet egy rabszolgahajón, ezt a cikket ajánljuk a figyelmedbe.