che guevara

Ernesto Guevara Argentínában, Rosario városában született 1928. június 14-én, szüleinek legidősebb gyermekeként. Felmenői főleg Spanyolországból származtak, de voltak közöttük írek is. (Édesapja, fia lázadó hajlamaira utalva úgy fogalmazott, hogy „a fiam ereiben az ír lázadók vére folyik”.) A kis Ernesto kétéves korától kezdve asztmában szenvedett, ezért családja a szárazabb klímájú Alta Graciába költözött. Betegsége dacára több sportban is kipróbálta magát: atletizált, úszott, rögbizett, focizott és golfozott is.

Szülei felső középosztálybeli, baloldali meggyőződésű, Perón-ellenes argentinok voltak, házukban gyakran láttak vendégül a spanyol polgárháborúból Argentínába emigrált köztársaságpárti veteránokat. Nagy hangsúlyt fektettek gyerekeik taníttatására, 3000 kötetes könyvtárral rendelkeztek. A könyvespolcon jól megfért egymás mellett Jules Verne, Karl Marx és Albert Camus, de Ernesto leginkább a költészetet kedvelte: Pablo Neruda, Federico García Lorca és Walt Whitman verseit. Érdekelte a filozófia és a pszichológia is: Nietzsche és Freud tanai lenyűgözték.

Sorsfordító utazások 

1948-ban beiratkozott a Buenos Aires-i Egyetem orvosi karára. Egyetemistaként két sorsformáló utazáson vett rész: 1950-ben egy maga eszkábálta motorral bejárta Észak-Argentínát, majd egy évvel később évet halasztott az egyetemen, hogy barátjával, Alberto Granadóval még hosszabb túrára induljon: egy öreg Norton 500-as motorkerékpáron 8000 km-t tettek meg, és közben szembesültek a Dél-Amerikát jellemző nyomorral és kilátástalansággal. Utukat Peruban, egy lepratelepen önkénteskedve zárták. Ennek történetét Egy motoros naplója című írásában meséli el, amely, némileg romantizálva, az azonos című film alapjául is szolgált 2004-ben. Miután visszatért Argentínába, befejezte orvosi tanulmányait, bőrgyógyászként szakvizsgázott, de már más terveket kovácsolt. Talán a politikailag radikális Granado hatására Guevarában kezdett megfogalmazódni későbbi ideológiai meggyőződésének alapja: az, hogy a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység ellen nem orvosként, hanem politikai úton kell harcolnia – mégpedig fegyveres forradalommal.

Száműzöttek között

1953-ban Guatemalába utazott, ahol megismerkedett egy jómódú perui közgazdásznővel, Hilda Gadea Acostával. Hildának jó kapcsolatai voltak baloldali politikusokkal és a kubai száműzöttekkel, Guevara hamarosan a baloldali körökben talált szellemi és ideológiai társakra. Itt ragadt rá beceneve, a Che is: az argentinok lépten-nyomon használt töltelékszava körülbelül annyit tesz, „hé”, „figyelj”. 1954-ben az Egyesült Államok támogatásával jobboldali államcsíny történt a közép-amerikai országban, a megváltozott politikai klíma miatt Che Guevarának sürgősen el kellett hagynia Guatemalát. Meggyőződésévé vált, hogy az amerikai imperialisták érdeke, hogy szegénységben tartsák egész Dél- és Közép-Amerikát, és a megoldást a szocializmusban látta.

Orvosi köpeny helyett katonai kiképzés

De a forradalom még váratott magára. Ernesto Guevara és Hilda Gadea Mexikóvárosban telepedtek le, Guevara a városi kórházban dolgozott orvosként, közben tanított a helyi orvosi egyetemen is, valamint fotózott egy hírügynökség számára. A szegénység problémája továbbra is mélyen aggasztotta. Hilda Gadea (akit 1955-ben feleségül is vett, de állítólag csak azért, mert a nő gyermeket várt) visszaemlékezése szerint a férfi egy ideig azt fontolgatta, hogy Afrikában fog gyógyítani. Ez azonban nem következett be: kubai száműzöttek bemutatták Raúl Castrónak, aki viszont a bátyjával, Fidellel ismertette össze a szociálisan érzékeny orvost. Csatlakozott a Fulgencio Batista kubai diktátor megdöntésére szervezkedő csoporthoz, és hamarosan a csoport többi tagjával együtt titkos katonai kiképzésen vett részt. A mexikói rendőrség, amikor a fülébe jutott a hír, letartóztatta a gerillákat. Letartóztatása alatt született meg első gyermeke, Hilda Beatriz Guevara.

A kubai gerilla

Miután kiengedték őket, a forradalmárok egy öreg motoros hajón Kubába utaztak. Batista emberei megneszelték az érkezésüket, tűzpárbaj alakult ki, és a 82 lázadóból mindössze 22 maradt életben. 

A harcok több mint két évig tartottak, 1959. január 1-jén Batista elmenekült, Castróék pedig örülhettek: Kubában győzött a forradalom.

Guevara természetének ellentmondásossága már a gerillaharcok idején kiütközött. A nyomorban élő, iskolázatlan, egészségügyi ellátás nélkül élő kubai vidéki lakosság számára Guevara kemencéket építtetett, hogy legyen miben kenyeret sütni, iskolákat hozott létre, hogy az analfabéta parasztokat olvasni és írni tanítsa. Szervezni kezdte az egészségügyi ellátást is, és – felismerve a média szerepét – újságot, valamint egy kalózrádiót alapított. Ugyanakkor fegyveres oktatásban részesítette a csatlakozó gerillákat, lőszergyárat építtetett, és akiről azt gyanította, hogy áruló vagy dezertőr, kegyetlenül kivégezte. Ő maga ezt úgy élte meg, hogy két fronton harcolt: egyfelől fegyverekkel a kizsákmányolás, másfelől pedig költészettel a tudatlanság ellen. Mindeközben gyakran napokon át étlen-szomjan gyalogolt, küszködött a szúnyogok csípéseivel és az asztmájával, és megismerkedett egy kubai nővel, Aleida March Torresszel, aki élete hátralévő részében társa volt, és további négy gyermeket szült neki.

Ellenfeleit kivégezte

A forradalom győzelme után a havannai La Cabaña börtönerőd parancsnokaként számos ember elítélését és kivégzését irányította (a kivégzettek számát 179 és 2000 közé teszik. Ő volt a kubai munkatáborok szellemi atyja és megvalósítója, az első kényszermunkatábort 1960-ban hozta létre. Fidel Castro „született kubainak” nyilvánította, majd rábízta a Nemzeti Földreform Intézet, később a Kubai Nemzeti Bank vezetését. 1961-ben ipari miniszterré nevezte ki. Egyfajta „utazó nagykövet” lett: sorra látogatta a harmadik világ legfontosabb vezetőit és a szocialista blokk országait: találkozott Hruscsovval, Mao Ce-Tunggal, sőt 1960 decemberében Kádár Jánossal is.

A forradalmat szerette volna exportálni

Che Guevara kezdetben a sztálinizmus híve volt ideológiailag, de a hruscsovi fordulat után inkább a kínaiakhoz került közel. Ezzel lassacskán elszigetelődött a kubai politikai életben. Gyanakodva nézte, ahogy a forradalom „szelídül”, ellenérzései voltak a bürokráciával kapcsolatban, és maga sem szeretett a hivatalban üldögélni. Ezért Castróval egyetértésben arra jutott, hogy az ő feladata lesz a forradalom „exportja” afrikai és dél-amerikai fejlődő országokba. 1965-ben Kongóban próbálkozott, de tevékenységét teljes kudarc kísérte. Fidelhez írt levelében így fakadt ki: „…nem lehet felszabadítani egy országot, ha az nem hajlandó ezért küzdeni”.

A próbálkozás azonban nem szegte kedvét: egy év múlva, 1966-ban Bolíviába utazott, hogy ott sikerre vigye a szocialista forradalmat, ami a tervek szerint Dél-Amerika többi országába is eljutott volna idővel. A dél-amerikai baloldali pártok ellenezték a gerillaforradalmat, így hamar fény derült Che Guevara ténykedésére. A harcok megkezdődtek, de szinte semmilyen támogatást nem kaptak: a lakosság közömbös volt, és a helyi kommunistáktól sem számíthatott támogatásra. 1967. október 8-án a bolíviai La Higuera falu közelében a kormányerők különleges egységei bekerítették, majd elfogták a sebesült és halálosan kimerült Guevarát. Másnap a bolíviai elnök parancsára kivégezték, majd titokban elhantolták. Földi maradványai 1997-ben kerültek vissza Kubába, ahol a Santa Clara-i mauzóleumban helyezték végső nyugalomra.

Hasta siempre, comandante

Che Guevara legendává válása gyakorlatilag azonnal megkezdődött. Portréja, amelyet Alberto Korda kubai fényképész készített róla, korunk legismertebb ikonjai közé tartozik. A comandante – aki puritán életet élt, egyenruhát és baszk sapkát hordott, nem ivott se alkoholt, se kávét, csak a szivarozásnak hódolt – emlékét versek és dalok őrzik, halálának helyszínén turizmus épül a kultuszára. A havannai belügyminisztérium épületén, amelyben egykor Che dolgozott, ma is látható hatalmas, tízemeletnyi portréja. Dél-Amerikában egyes helyeken szentként tisztelik, szülővárosában háromtonnás emlékművet állítottak neki, életét megfilmesítették, arca pedig a forradalom és a lázadás szimbólumává vált. A képmásával ellátott bögrék és pólók pedig töretlenül népszerűek – éppen azt a fogyasztói társadalmat támogatva, amelyet Guevara maga mélyen megvetett, és ami ellen küzdött egész életében, tollal és fegyverrel egyaránt.