A mai kórházak elődeinek tekinthető első intézmények Európában a római korban létrehozott valetudinariumok voltak, amelyek azonban nem voltak mindenki számára elérhetők. Betegek meghatározott csoportjainak ápolására jöttek létre, így sérült katonák, gladiátorok vagy beteg rabszolgák kezelésére szolgáltak.
A későbbi közkórházak létrehozása csak a kereszténység térhódításával párhuzamosan, a Kr. u. 4. században kezdődött a bizánci területeken, és valószínűleg innen terjedt el Európa nyugati felében is. Az egyik első, a betegek és szegények megsegítésére, valamint az orvosok és ápolók lakhatására és képzésére szolgáló komplexumot Nagy Szent Vazul (görögösen Baszileiosz) alapította Kaiszareia (latinul Caesarea, ma Kayseri Törökországban) külvárosában.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Többfunkciós egyházi szociális létesítmények
A nyugati keresztény területeken kezdetben kolostorok, egyházi központ mellé telepítettek kórházakként is funkcionáló épületegyütteseket. A bencés rendi Monte Cassino kolostorához tartozó, 543 körül épített kórház volt az első ilyen európai intézmény.
A kezdetekben ezek általános jótékonysági intézmények, és nem a mai értelemben vett kórházak voltak, amelyek alkalmazkodni tudtak koruk ápolási és társadalmi funkcióihoz. Koldusok, árvák, hajlék nélküliek, zarándokok, fogyatékosok és haldoklók gondozására szolgáltak elsősorban, de szülhettek itt megesett egyedülálló nők is. A járványok idején jelentősen megnőtt a szerepük, és itt rakták le a járványkezelés alapjait is, amelyekből a mai napig sokat alkalmaznak.
A világ legrégebben működő kórháza
A francia területeken Hôtel-Dieu-nek, vagyis Isten szállásának nevezett intézményeket az egyház tartotta fenn. Gyakran királyok, királynők, püspökök vagy nemesek alapították, a gyógyítást és ápolást papok és szerzetesek végezték. A szegények gondozása volt a fő szerepük, hiszen a tehetős nemesi családokhoz házhoz ment az orvos, őket nem szállították közkórházakba.
Párizs Cité nevű szigetének déli peremén a régi Hôtel-Dieu-t állítólag Szent Landry templomos szerzetes alapította 651-ben, de az írásos források 829-ben említik először. Ez az intézmény Párizs és a világ legrégebben alapított, ma is működő kórháza.
A kórtermek mellett kápolna, konyha, mosoda, gyógyszertár és botanikus kertek is tartoztak az intézményekhez. Egy ilyen intézmény a párizsi Hôtel-Dieu épületében a következőképp nézett ki. Jobb oldalon a nővérek étkezést biztosítottak a betegeknek. Balra, az előtérben két nővér varrta a halottak lepleit, a haldoklók ágyai előtt. A termek két oldalán 15-15, egymástól külön álló, elfüggönyözött fülkék voltak ággyal, az ágy mellett kis asztallal, ahová a beteg szükséges tárgyait tették. A szegények nagy kórterméből nyílt általában a kápolna. A kórház saját konyháján is a nővérek főztek.
A konyha szerepe kiemelt fontosságú volt, hiszen az ételeket úgy készítették el, hogy az gyógyító hatással legyen az ápoltakra. A nővérek az egyes betegségekhez főzték meg az ételeket, olyanokat, amikről azt gondolták, segítik a betegek gyógyulását. Az ápoló személyzet, amely leginkább szerzetes nővérekből állt, más-más színű ruhát hordott az egyes termekben, hogy meg lehessen őket különböztetni, különösen azokat, akik járványos fertőző betegeket ápoltak.
A férfiakat és a nőket egy térben ápolták, és csak XIV. Lajos rendeletére kezdték meg a szétválasztásukat, és azt is, hogy a járványos betegeket külön teremben helyezzék el. Az ő nevéhez fűződik még, hogy a Hôtel-Dieu valóban egészségügyi „központ” legyen, továbbá ő szorgalmazta az orvosok felvételét is ezekbe az intézményekbe.
Hosszú küzdelem a pestis és a lepra ellen
A járványos betegségek védőszentje Szent Rókus, csodatévő ferences rendi szerzetes. Általánosan a pestisből gyógyulók védőszentjeként tisztelik. A legenda szerint mellén piros, kereszt alakú jel volt, ebből édesanyja – aki rendkívül mély vallásos nevelésben részesítette – különleges sorsot jósolt neki. Kultusza Magyarországon a mai napig számos helyen megjelenik. A Szent Rókus-szobrok országszerte elterjedtek, különösen falvakban, reménykedve, hogy a települést a szobor megóvja a járványoktól. Nevét viselik továbbá a budapesti Szent Rókus-kápolnával egyetemben a budapesti és a bajai Szent Rókus kórházak.
Szent Lázár a sírásók, koldusok és bélpoklosok védőszentje volt. A róla elnevezett gyógyító lovagrend, a jeruzsálemi Szent Lázár lovagjai (akik az addigra túlságosan harciassá vált Johannita lovagrendből váltak ki) a szentföldi (bélpoklosnak is nevezett) leprások ápolására alakultak 1142-ben, és alázatból eleinte leprában szenvedőket választottak nagymesterüknek is. A leprások házait, később általában a járványkórházakat, róluk nevezték el lazaretumnak, lazaretnek.
A járványos betegségek megfékezésére a nehezen megközelíthető szárazföldi épületekben ápolták a betegeket, amit lazaretumnak hívtak. Cél a járványos betegek teljes izolációja volt. Egyes lazaretekben a postai küldeményeket is fertőtlenítették, általában füstöléssel. Ezt a gyakorlatot egyébként egészen 1936-ig megtartották. A keresztény vallási rend által kezelt leprás helyszíneket gyakran lázárháznak nevezték, a koldus Lázár példázata után.
A lazaretto vagy lazaret karanténállomást jelentett a tengeri hajósok számára, az ún. lazarethajókat a szárazföldtől jól elzárt szigeteken horgonyozták le. A Lazaretto-sziget (korábban Aghios Dimitrios néven ismert) például két tengeri mérföldnyire található Korfu városától, a 16. század elején, amikor Korfu velencei fennhatóság alatt állt, a szigeten kolostort létesítettek a leprás betegségek megelőzésére.
Egyezményes jelképek
A kórházak, egészségügyi ellátóhelyek mindegyikének a világon mindenhol ugyanaz a jele: a piros (vörös) színű kereszt. A vöröskereszt-jelképet a genfi döntések értelmében orvosi és humanitárius járművekre és épületekre lehet festeni, hogy megvédjék őket a katonai támadástól. A vörös színű kereszt a Nemzetközi Vöröskereszttől függetlenül vált az orvosi ellátás szimbólumává.
Jean Henri Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója is látta a Lombardiában lezajló solferinói csatát, és látta azt is, amikor a csata végén, napnyugta után a rendjük jelét, a vörös keresztet viselő kamilliánus szerzetesek ellátják a sebesülteket és eltemetik az elhunytakat. Innen ered a világon mindenütt használt és mindenki számára egyértelmű jelzés, ez a jel található számtalan ország kórházainak épületén is. Hasonló nemzetközi szimbólum a kórházak H betűvel való megjelölése is.
