Leginkább a cserkészethez hasonló az a tevékenység, amelyet Regőczinek titokban kellett végeznie: a szovjet típusú rendszerben nem nézték jó szemmel azt, ha az egyház az ifjúság nevelésével foglalkozik, épp ezért a hadiárváknak létrehozott otthonokban a papnak újra meg újra meg kellett szerveznie saját tevékenységét.
Belgiumban döntött arról, minek szentelné életét
Látrány községben 1915 októberében született Regőczi István: apja egy budapesti malomgyár ügyvivője volt, édesanyja pedig az öt gyermeket nevelte. Nem sokkal a legkisebb, István születése után
az apát elvitték az olasz frontra, s ekkor a nagycsaládos anyára hárultak a családfenntartás gondjai is, a mindennapok megszervezése mellett.
Bár az apa hazatérhetett, a Regőczi-család így is sötét éveket élt meg. A férfi súlyos sebesüléseket szerzett a háborúban, két lánygyermekét pedig az 1918-as spanyolnátha vitte el.
A család a fővárosba költözött a jobb élet reményében, s itt ministrálhatott a kisgyermek egy kanonoki misén. A szertartást egy olyan belga kanonok vezette, aki szegény gyermekeket juttatott ki hazájába, helyi családokhoz – 1925-ben pedig István és bátyja, Imre is útra keltek a messzi országba.
Regőczi István egy év múlva tért haza Magyarországra, az esztergomi Don Bosco Intézetben tanult tovább, itt szerzett élményei pedig meghatározónak bizonyultak élete későbbi folyásának szempontjából.
Egyre közelebb érezte magához a papi hivatást, és 1933-ban immár tíz évre költözött ki Belgiumba.
Itt szemináriumba járt, valamint megtanult flamandul és franciául. Az itt gyűjtött benyomások hatására kezdett el árva gyerekekkel foglalkozni.
A háborúban tért haza
1942-ben aztán rossz híreket kapott otthonról. Elhunyt édesapja, majd a külföldi életét irányító Richard Vervacke kanonok is, amikor pedig 1943-ban lehetőség nyílt arra, hogy egy különvonattal hazatérjen, élt a lehetőséggel. Előtte még pappá szenteltette magát.
Hazájában Pestszenterzsébetre helyezték hitoktató-káplánnak.
A feladatot elfogadta, de közben azt is hozzátette, amit Belgiumból hozott el magával: feladatának tekintette, hogy az elárvult gyerekekkel foglalkozzon.
Prohászka Ottokár egy elmélkedése hatására nevezte el kis csapatát sasfiókáknak, a kis csapat számára a Dezső utcában kezdett el a romokból házat építeni. A környékbeliek segítségével 15 árváról gondoskodott, és zsidó gyermekek életét is megmentette ebben az időszakban.
A háború után aztán Kisvácott szervezett otthont az árva gyerekeknek, egy elhagyott óvodaépületben. Egyik oldalra kápolnát, a másikra kétszintes otthont terveztek, majd önkéntesekkel kezdték meg a működést.
Ennek költségeit meglehetősen nehézkesen tudta fedezni Regőczi, de meghallva azt, milyen munkát is végez, egész Vác összefogott annak érdekében, hogy segédkezet nyújtson számára.
A polgármestertől élelmiszerjegyekhez jutott, a rendőrség a feketézőktől lefoglalt árukat juttatta el számára, lassan 200 gyerekről gondoskodott, ezzel kinőtte a lehetőségeket. 1947 szeptemberére vált beköltözhetővé az általa megálmodott árvaotthon új épülete, ahol lányokat és fiúkat egyaránt neveltek. Az anyagiakkal továbbra is hadilábon álltak, Regőczi többször elutazott Belgiumba is azért, hogy forrásokat szerezzen. A belga nagykövet is járt vendégségben nála, biztosította arról Regőczit, hogy ha államosításra kerülne sor, érdekében közben jár. Ismét nagyobb épületbe való költözésre készült, ám ekkor csapásként jött a már várt államosítás.
Sokat kellett börtönben ülnie
A gyermekotthont államosították, majd megszüntették, Regőczi Istvánt pedig letartóztatták. A belga adományok miatt azzal gyanúsították, hogy az országnak kémkedik. Emiatt az Andrássy út 60. pincebörtönében tartották fogva. „Sokakkal megismerkedtem, akik kiöntötték előttem szívük minden búját, panaszát. Többeket meg is gyóntattam. Jóleső érzés volt itt a börtön mélyén lelkipásztori munkát végezni” – emlékezett később vissza. Végül a kistarcsai internálótáborba hurcolták, ahol bírósági ítélet nélkül négy évig raboskodott.
A következő években újra és újra letartóztatták, raboskodott a Markó utcai fegyházban, a Fő utcai fogházban és a gyűjtőfogházban is. Eltiltották az építkezéstől, a sasfiókáitól, kitiltották Budapestről.
Jegyzeteit eljuttatta egy flandriai paptársához, aki Mi nem hallgathatunk címmel megjelentette Belgiumban. Emiatt 1970-ben újra letartóztatták, és 22 hónap fegyházra ítélték. Végül 1972 decemberében szabadult.
Bárhol is szolgált papként, folyamatosan templomokat, kápolnákat épített vagy újított fel a hívek segítségével, édesanyja egykori házát pedig idősotthonná alakította át. A börtönök világába papként is visszatért, Vácott 87 éves koráig végzett szolgálatot. 97 évesen, 2013-ban hunyt el, nevét ugyanakkor a róla elnevezett alapítvány is őrzi: a Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért 1300 olyan gyermeknek segít jelenleg is, akik a koronavírus miatt részben vagy teljesen elárvultak.
Ebben a cikkünkben egy másik jelentős árvaházról olvashatsz, mely a világháború után segítette a gyerekeket.
Borítókép forrás: ÁBTL – I. – 3.1.9. – V-147432
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
