állati rituálé szokás emberi

Ugyan a tudomány jelen állása szerint a vallásosság az emberi faj sajátossága, de ez nem azt jelenti, hogy csak nekünk vannak rituáléink az egész állatvilágban. Persze nekünk van a legtöbb és legkifinomultabb rituálénk, de meglepő módon az állatok is gyakran a miéinkhez kísértetiesen hasonló dolgokkal tudnak előrukkolni, legyen szó köszönésről, udvarlásról, önmegnyugtatásról, gyászról vagy a területük megjelöléséről.

Köszönés

Nem csak az emberek szociális lények, az állatvilágban sok faj él csoportosan. Náluk is ugyanúgy megfigyelhető, hogy üdvözlésképp valamilyen meghatározott gesztussal köszöntik egymást. A főemlősök között többeknél is megszokott a puszi, az ölelés, a kézfogás vagy egymás megsimítása. A csimpánzok ennél trükkösebbek: minden közösségnek megvan a saját titkos kézfogása (a tinifiúkból álló baráti csapatokhoz hasonlóan).

A hím páviánoknak bizarrabb üdvözlési rituáléjuk van, amelyet „herezacskófogásnak” neveznek, talán nem is kell ragozni, hogy milyen mozdulatokból áll. Noha nem üdvözlő gesztusként működve, de az ausztrál őslakos walbiri törzsnél hasonló rituálét dokumentált Mervyn Meggitt antropológus. Az összetűzéseket követően az egyik fél pénisztartó rituálét indítványozhat: meglátogatja azt, akivel összeveszett, és felajánlja a péniszét a másik számára, ezzel jelezve, hogy hajlandó túllépni a konfliktuson. Hatalmas sértésnek számít, ha a másik férfi nem fogja meg a felajánlott péniszt, ez akár vérontásba is torkollhat.

Udvarlás

Szeretsz táncolni? Akkor bizonyára nem fog meglepetésként érni, hogy a jó táncosokat a többiek vonzóbbnak ítélik meg. Hiszen aki ennyire ügyesen képes a testét tetszés szerint szép mozdulatokba olvasztani, az mi mindenre lehet még képes a testével? Ráadásul az egyenes tartástól magabiztosabbnak néznek ki, ami szintén pulzusnövelő tud lenni a többi ember számára. 

A legjobb táncos nem csak az emberek között örvend nagy megbecsülésnek. A flamingók párosodási tánca közben is jobban teszik a rózsaszín madarak, ha minél szélesebbre bővítik a mozdulatrepertoárjukat. Ugyanis a madarászok azt figyelték meg, hogy az udvarlási rituáléra összegyűlt több millió egyed közül azok lesznek a legsikeresebbek, akik a kisebb csoportokra szakadt körtáncokban a legváltozatosabb koreográfiát tudják bemutatni.

Önmegnyugtatás

Ha te is utálod az utcákat megszálló, szemtelen galambokat, szomorú hírt kell közölnünk: van hasonlóság az emberek és a galambok között, ha önmegnyugtatásról van szó. Furcsa kísérletet végeztek galambokon 1948-ban, amely során egy olyan ketrecbe helyeztek madarakat, ahova véletlenszerű időközönként ételt szórtak be hozzájuk. A kiszámíthatatlanság hatására a galambok rituálékat alakítottak ki maguknak: a fejüket forgatták, biccengették, himbálták, és bólogatgattak egy megkoreografált mintázatba gyűjtve.

A stresszes helyzetekben kutatók azt figyelték meg, hogy a gyerekek és a felnőttek is a galambokhoz hasonlóan reagáltak. Ritualisztikus mozdulatsorokhoz fordultak önmegnyugtatásért: sztereotipikusabb, ismétlődő és mintázatba rendeződő mozgásokat kezdtek végezni, hogy visszaszerezzék a rend és a kontroll érzetét. Egy Mauritiuson végzett terepvizsgálat során kiderült, hogy az ott élő hindu vallás gyakorlóinak megnőtt a szívfrekvencia-variabilitása, amelyből arra lehet következtetni, hogy jobban tudtak megküzdeni a stresszel is a templomban gyakorolt repetitív rituálék után.

Gyász

Szeretteink elvesztése mély fájdalmat hagy maga után szívünkben. Az elefántok rokon lelkeink a gyászfeldolgozásban, ugyanis hozzánk hasonlóan ők is megpróbálják eltemetni elhunyt szeretteiket földdel, levelekkel és virágokkal. Akár napokat is eltöltenek elhunyt társuk mellett virrasztva, egymással váltásban a tetemet megvizsgálva és megsimogatva. Van, hogy csendben ülnek együtt a megmaradt csordatagok, és van, hogy együtt trombitálva siratják az elhunytat. Sok esetben gyakran vissza is térnek a „sírhoz” időről időre, ahogyan mi is meglátogatjuk szeretteink sírját. 

A pszichológia szerint fontos szerepe van az embereknél a rítusoknak a gyász feldolgozásában, hiába kezdenek egyre inkább eltűnni modern kori életünkből ezek a hagyományok. Csökkentik a veszteség okozta fájdalmat, biztonságérzetet adnak, és segítenek formát adni a gyász hullámainak kordában tartásához.

A terület megjelölése

Különös viselkedést figyelt meg 2016-ban egy csapat antropológus több nyugat-afrikai területen élő csimpánzközösségnél is. Bizonyos fákhoz gyakran visszajártak, hogy két lábra állva ugráljanak, kiabáljanak és üreges törzsükön ritmust verjenek lázas izgalommal. A legkülönlegesebb az volt, hogy a csimpánzok köveket gyűjtöttek a fák törzséhez, mintha meg akarnák jelölni a helyüket. Sok emberi kultúrában is előbukkan a kövek gyűjtése, hogy szent helyeiket megjelöljék velük, így nem csoda, hogy néhány biológusban felmerült a kérdés, hogy nem a spiritualitás elemei bukkannak-e fel a csimpánzoknál.

Összességében, noha nekünk, embereknek, sikerült magasabb szintre emelnünk és kifinomultabbá varázsolnunk rituáléinkat evolúciónk során, amelyek követését a kulturáltság jelének tekintjük, valójában nem vagyunk egyedül az állatvilágban (amelyet alsóbbrendűnek tekintünk magunknál) ezekkel a szokásainkkal.