Hogyan nem lettem zero waste? – Szigorúan szubjektív beszámoló egy fél sikerről

Átlagos fővárosi értelmiségi házaspár vagyunk, két gyerekkel. Férjem szabadúszó informatikus, én szociológus végzettséggel piacelemzőként dolgoztam egy multinál még a gyerekek előtt, most pedig itthon vagyok a kicsikkel. Időm tehát van, lenne, hiszen dolgoznom még nem kell, „csak” a háztartást fenntartani és a gyerekeket ellátni.

(A két évvel ezelőtti cikkeket megtalálod itt és itt.)

Zsákok, dobozok, szatyrok

A bevásárlás eszközeinek megváltoztatása tűnik a legkézenfekvőbbnek és legegyszerűbbnek, én is itt kezdtem el. Összehajthatós szatyrom korábban is volt, de a műanyag dobozos bevásárlást és kajaelvitelt jobban felpörgettem, valamint kis összehúzható szütyőket is beszereztem a pékárunak, zöldség-gyümölcsnek. Ez utóbbi kettő eléggé kikopott, de az összehajtható bevásárlószatyrok megmaradtak, mivel azok kis helyen is elférnek.

A pékárus textilzsákok nekem nem igazán váltak be, mert nagyon könnyen összekoszolódnak, mosáskor összemennek a felükre, valamint az összehúzó szalagjuk is kijön a mosógépben. Visszaimádkozni ezeket a zsinórokat szinte lehetetlen, így aztán sokszor a zsák használhatatlanná válik. A dobozokkal pedig az volt a gondom, hogy gyakran elfelejtettem bevinni őket az autóból az étterembe. Ha az ember messze parkol, és főleg gyerekekkel van, akkor inkább vesz egy elviteles dobozt helyben, mást nem nagyon tehet. A táskában nem lehet állandóan üres dobozokat hordani az űrtartalmuk miatt, így lassanként ez is kikopott. De a járvány most úgyis elsöpörte az étterem-látogatásokat, így egy zero waste problémával kevesebb.

Bevásárlási szokások és a hulladékmentes boltok

Ahogyan azt a két évvel korábbi interjúkban szereplő családoknál is láttuk, a nullahulladék-életmód egyik kulcskérdése, hogy sikerül-e a bevásárlási szokásainkat átalakítanunk. Nos, mi, vagyis főleg én, itt elbuktam. Még mindig járunk vásárolni, ahol persze minden agyon van csomagolva, így egy lépésben letudható az egész nagybevásárlás. Ki szeret sok helyre szaladgálni, ha mindent megvehet egy helyen is? További nehezítő tényező, hogy én nem vagyok nagy piacra járó, nem ragad magával sem a hangulat, sem az árusok. A hagyományos piacokon kapható zöldséget-gyümölcsöt sem tartom jobbnak, sem olcsóbbnak, mint akármelyik diszkontban kaphatót. Viszont sokkal több macerával jár itt a vásárlás, esetleg becsaphatnak, akár a mérésnél, akár a pénzvisszaadásnál. Így már sok hulladékmentes megoldás eleve kiesik számomra. Hozzá kell tennem, a férjem lelkes piacra járó, ezért ő többet dobozol is.

A kosárszerű – azaz a hetente közvetlenül a termelőtől történő – beszerzés már jelenthet valódi minőségemelkedést – de ehhez meg az kell, hogy az ember rendszeresen és változatosan főzzön, hogy mindig fel tudja használni az éppen kapott árut.

Pár szó a hulladékmentes boltokról, mert ezekkel is szereztem némi tapasztalatot. Kezdetben nem volt a környéken ilyen lehetőség, így kényelmetlen lett volna onnan rendszeresen vásárolni. Emiatt egyszerre nagyobb mennyiséget vettem például samponból és hajkondicionálóból, de sajnos ez utóbbi megromlott, mire használni kezdtem volna. A saját flakonba adagolással nekem mindig gondom volt, állandóan melléfolyt, amit éppen vettem volna, vagy a csap volt rossz – így túl sok kényelmetlenséget okozott. De a fő elrettentő tényező számomra ezeknél a boltoknál az árképzés. Én megértem, hogy fenn kell tartaniuk magukat kis forgalom esetén is, és a bérleti díjak is magasak, de nekem ez így nem tűnik rentábilisnak. A kimért mosószerek, ecet, sampon, mosogatószer és a hasonló termékek tapasztalataim szerint nem valami olcsók, viszont sajnos elég gyenge minőségűek. Azért nem mindegy, mit tesznek azokba a tartályokba – és erről nincs, vagy én legalábbis nem láttam pontos információt.

Ez a kritika egyébként már korábban megfogalmazódott a csomagolásmentesség kapcsán: nincs jelölve az áru eredete és főbb tulajdonságai sem. Az ecetnél ez mondjuk nem számít, de egy samponnál vagy mosogatószernél már igen. A többi prémium termék, amiket ezek a boltok forgalmaznak, számomra megfizethetetlenül drága – talán az ember egy évben egyszer megengedheti magának, hogy vegyen egy 2000 forintos kis üveges „házi-bio” paradicsompürét, de azért egy átlagos jövedelmű háztartás számára ez nem válhat általános gyakorlattá. Ráadásul még kiemelkedően finom sem volt, amiért esetleg többet is fizetnék.

A műanyag flakonok kiváltása

Ez többé-kevésbé működik nálunk, de inkább a férjemnek köszönhetően. Ő ugyanis vállalja a szóda és a házi tej vásárlásával kapcsolatos macerákat – ezért aztán nincs tejesdoboz és ásványvizes flakon sem, vagy legalábbis sokkal kevesebb van. A friss tejért én biztos nem mennék el kétnaponta a piacra bringával, ahogy a férjem teszi, és az újratölthető szódásüvegeket sem cipelném – pedig tényleg sokkal finomabb a házi tej, mint a bolti. A szűk szájú tejesüvegek kimosása sem olyan vidám, ha napi gyakorisággal kell csinálni. Sajnos a szörpösüveg esetében is kapituláltam egy idő után, mert csak egy helyen lehet visszaváltani őket. És nehezek is ezek az üvegek.

Az üvegvisszaváltó automatával mindig volt valami gond – amellett, hogy a környezete is dögletes: piszkos, szemetes és büdös. A kulaccsal már jobban állok: ez egy régóta működő dolog nálam. Mivel édesszájú vagyok, a víz nálam nem jön szóba, egyszerűen nem iszom meg – pedig tudom, hogy az lenne az egészséges. Szörpöt szoktam kulacsban magammal vinni – olcsó, egyszerű és nagyszerű megoldás, a félliteres üdítők ugyanis horroráron vannak a boltban. Sokféle kulaccsal kísérleteztem már, de csak egy olyan fajta van, amelynek a tartalma tapasztalataim szerint semmilyen helyzetben nem folyik bele a táskámba – mert ez alapkövetelmény. Tudom, tudom, nem jó a műanyag, mert beleoldódnak a mikroműanyagok az italba, de nálam az üveg nem jön szóba: már rég ripityára tört volna, ráadásul nehéz is. A műanyag kulacs esetében a tisztítás a szűk keresztmetszet – nyugodtan utána lehet nézni zero waste csoportokban, hányszor merül fel problémaként, hogy bepenészedik, nem tisztítható – főleg az, amelyiknek barázdásabb a fala. Nekem bevált a domestosos vízben áztatás utána alapos öblítéssel.

Tisztítószerek – mosószóda és a mindentudó ecet

Egyik barátnőmmel ma már folyamatos vidámság tárgya nálunk, hogy milyen sokak vannak azon a nézeten, hogy az ecet mindenre jó. Legyen szó háztartási gép vagy bármi más szagtalanításáról, ablak- vagy szőnyegpucolásról, folttisztításról, öblítésről – ez egy varázsszer! Még jó, hogy az eddig nem került elő, hogy belsőleg alkalmazva is hasznos lehet...

Nekem öblítőszerként nagyon nem vált be a kétszeresére hígított 20 százalékos ecet: a százezres új mosógép műanyag öblítőcsövét marta szét kevesebb mint egy év alatt – szerencse, hogy még élt a garancia és kicserélték. Azóta mumus-e, vagy sem, de a hagyományos, olcsó öblítőszereket preferálom – bár a mosógépszerelő szerint ez sem túl jó, de ha sok magas hőfokú mosást végez az ember, talán nem okoz olyan nagy bajt, vagyis nyálkás lerakódást.

Ablakmosásra jó lehet az ecet, bár én olyan nagy különbséget nem látok az ecetes és a sima vizes lemosás között. Szőnyeg sikálására viszont tényleg jó, és a fürdőszoba, vécé tisztítására is alkalmas. A mosószóda mosószappannal dúsítva a mosópor kiváltására bejött. A fehér és világos ruhákat mosom velük, a sötétekre nem ezt használom, hanem egy visszaváltható flakonos magyar márkát, mert azokat fakíthatja a szóda. Persze itt is van sok pluszmacera, például a mosószert mindig ki kell keverni – szappanreszeléssel egybekötve – a nagy 25 kilós zsákból, itt garantált a koszolás, prüszkölés, meg a mosószóda mindenfelé szétszórása. A dobba feloldva szoktam beleönteni egy kis edényből, de ha nagyon tele van pakolva a gép, akkor imád az egész lötty az elöltöltős gépből kifolyni a kőre. Ilyenkor sokszor gondolok arra, mennyivel egyszerűbb lenne egy mosókapszulát behajítani a dobba – itt a zöldmegoldás szerencséje, hogy lényegesen olcsóbb a márkás mosószereknél: egy 25 kilós szódászsák nagyjából 6000 forintba kerül, és hosszú évekig elegendő.

Tisztálkodás és intim higiénia

Próbálkoztam a darabos házi szappanokkal, de aztán csak visszakúszott az a fránya tusfürdő is – persze, mert edzőteremben sokkal kényelmesebb a használata. Itthon azért ma már többet használok darabos szappant, mint régebben, ez mindenképpen eredmény. A samponszappanig nem jutottam el, és a kimérős samponok sem jöttek be, így itt maradtak a hagyományos flakonos megoldások – cserébe nem használok olyan sokat belőlük.

Ami sajnos nagy csalódás, az a textil arctisztító korong. Ezeket nekem még nem sikerült normálisan kimosnom, és gusztustalan szürkés színűek lettek. Férjemet ez valamiért nem zavarja, és a gyerekek száját törölgeti velük előszeretettel – engem elborzasztva ezzel. A kis korongok a mosógépben mindig fennakadnak a dob és az ajtó közé, és a mosózsákból is kimásznak valahogy – így piszkosak és vizesek maradnak.

Nagyon hamar leszoktam a textilzsepikről is, pedig jó pár csinos darabot beszereztem belőlük, még a nagyim is varrt nekem több darabot. Itt nem tudnám pontosan definiálni, hogy a lustaságom melyik típusa a ludas – valószínűleg az egyik nagyobb megfázáskor hullottak ki a kényelem és a gusztus rostáján, mert azért mosni őket nem annyira szívderítő dolog.

Az intim területeken viszont meglepő módon a mosható tisztasági betét és az intimkehely nálam megmaradt. A menstruációs bugyikhoz nem voltam elég bátor, és bár a textil tisztasági betétek nem olyan vékonyak és láthatatlanok, mint eldobható társaik, elmozdulnak, és a szagokat se zárják olyan jól magukba, itt mégsem estem vissza a régi praxisomba. Az intimkehelynél a felhelyezéssel nem, de a használattal volt némi macerám. Például az ürítése, ami lássuk be, nem túl higiénikus. Sokan írják, hogy ez a munkahelyen se okoz gondot számukra, azért én ezt elég nehezen tudom elképzelni: például ha a közös kézmosóban ki akarjuk mosni, mert nem elégszünk meg az áttörlésével. Vagy csak elég a használat utáni kézmosásra gondolni...

Hulladékkezelés

Talán ez megy a legjobban nálunk – mondjuk a zero waste mozgalom célja épp az, hogy ne is legyen hulladék, amit kezelni kell. Minden szerves anyagot komposztálunk, a csontokat egy ismerős kutyának visszük el, a műanyag és a papír külön kukákba megy, így aztán alig keletkezik kommunális hulladék. A hulladékudvart is rendszeresen látogatom, ha valami nagyobb méretű kidobni valónk van, a használt ruhákat vagy a hajléktalanoknak, vagy adományboltba viszem, az egyebeket felajánlom az ingyenes csoportokban – mondhatom, hogy példás szemetelők vagyunk.

Sajnos a heti két közepes szatyor szemetünk egyike eldobható pelenkával van tele – a mosható pelenka sem tért vissza az életembe egyelőre. Itt túl nagy macerának látom a pluszmosást, bár van szárítógép, ami nagyon sokat könnyít az életünkön, mégsem tudom egyelőre bevállalni, pedig csak két gyerekem van.

Járvány kontra hulladékmentesség

Érdekes megfigyelni, hogy mennyire háttérbe szorult tavasz óta a hulladékmentesség témája, bár ez nem túl meglepő. Mindenki mindent házhoz szállíttat – nyilván jól becsomagolva. Most nem a szemét, hanem a higiénia a fő kérdés, tehát mindenből az eldobható lett a menő – gondoljunk csak a mindenfelé elhajigált papírmaszkokra. A csúcs viszont az volt számomra, amikor tavasszal a helyben sütött kakaós csigákat és túrós táskákat is elkezdték az áruházak egyesével lenejlonozni. Nesze neked környezettudatosság! Persze azért a kimérős magadagolókat kihelyezték ugyanezekben a boltokban.

Értékelés – az elmaradt prémium?

Természetesen ezt a bevallottan szubjektív beszámolót nem lehet általánosítani. Én elég lusta típus vagyok ebből a szempontból, nem szeretek se főzni, se bevásárolni, se a háztartás dolgaival bíbelődni, inkább a társasági események kötnek le. Itt nyilván a fogékonyság is kulcskérdés, ki milyen tevékenységekre vevő, milyen áldozatokat tud meghozni a meggyőződése érdekében. És nem is az anyagiakra gondolok elsősorban, bár a zw-mozgalom sokszor elég drágán kínál többletfogyasztásra sarkalló termékeket – például üvegedényeket, kulacsokat, üvegtisztító keféket, biomosószereket.

Inkább a pluszidő és -energia, továbbá az energiafogyasztás – víz és áram – kérdései merülnek fel. Hiszen a mosható dolgok felszaporítása több időt kíván tőlünk, a több vízről és áramról nem is beszélve. Nem világos, mi is itt az ember jutalma, hiszen a hulladékszállítást például nem lehet teljesen lemondani – kötelező közszolgáltatásnak minősül. Sőt, nálunk két fő feletti háztartásoknak minimum 110 vagy 120 literes kuka rendelhető, kisebb nem, ezt egy fővárosi rendelet szabályozza. A társasházban élőknek még rosszabb érzés lehet ez, hiszen ott a többi lakó úgyis telepakolja a szemetest, az egyéni törekvésektől függetlenül.

Nálam azok a megoldások maradtak meg tartósan, amelyek valóban olcsóbbak, valamit egyszerűsítenek, vagy legalábbis nem jelentenek többletterheket. Itt van egy morális szempont is, melyet az egyik hulladékmentes bolt tulajdonosa mondott nekem, és elgondolkodtatott: mivel ez egy „jó” ügy, nem túl etikus bármi rosszat is mondani róla, mindenképpen támogatni kell. Az biztos, hogy egy nálam elkötelezettebb ember valószínűleg könnyebben szemet hunyna a hiányosságok felett – neki elég jutalom, hogy tett a környezetéért valamit. Én ennél földhözragadtabb, vagyis árérzékenyebb fogyasztó vagyok. Az sem könnyíti meg a tenni akaró ember dolgát, hogy egyéni szinten küzd a kihívásokkal, miközben felülről, az állami szabályozás felől egyelőre nem igazán jönnek a valós és főleg költségcsökkentő hulladékmenetes alternatívák. Így az is könnyen lehet, hogy ha kiforrja magát, és kinövi a gyermekbetegségeit, akkor hosszabb távon a csomagolásmentességé lesz a jövő.