Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy vajon milyen ízű egy oklevél – aminek a megválaszolása érdekes lehet a középkor iránt érdeklődők számára. Bár a válasz a honi középkorkutatás sorsát mélyrehatóan aligha befolyásolja, ám értékes adalékokkal szolgálhat a középkorban jogosnak vélt erőszak alkalmazásának és módozatainak megismeréséhez. Ebben két oklevél lesz a segítségünkre, amelyek önmagukban is figyelemre méltó történeteket őriztek meg az utókor számára.
Szerzőnkről
Horváth Richárd az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének kutatója. Vendégoktatóként tanított/tanít a Debreceni, a Pázmány Péter Katolikus és a Károli Gáspár Református Egyetemeken. Kutatási területe a késő középkori Magyarország politika- és társadalomtörténete, Magyarország várainak középkori szerepe, története.
A középkori postásokra leselkedő veszedelmek
Az első oklevél 1467-ben íródott, amikor Bálint, a garicsi Szűz Mária pálos kolostor elöljárója panaszt tett Körös megye bírósága előtt. Eszerint tizenkét évvel azelőtt, 1456 karácsonya táján elöljárójuk, Etelei Mihály egyik, egyházuk ügyében kelt levelüket Gergely nevű emberével néhai monoszlói Csupor Pál bán fia Györgyhöz küldte. A levél olvasása után azonban – ahogyan az oklevél előadja – „György úr megmérgesedvén nem átallotta távollétében Mihály elöljárót illetlen szavakkal szidalmazni és fenyegetni, sőt mi több, a jelen lévő Gergellyel a nevezett levelet megetette, majd egy pintnyi sózott ecettel itatta meg”, amibe emberünk annak rendje és módja szerint bele is halt.
Ennél valamivel jobban járt Szapolyai István két adószedője. Szapolyai ugyanis 1472-ben két emberét, nevezetesen (Bor)Szörcsöki Hany Antalt és Kisfaludi Lászlót Zala megyébe küldte ki a király által neki kiutalt adó beszedésére. Útközben azonban Szörcsökön – az iménti Antal birtokán – Garai Jób két Somló várbeli várnagya, Rádi Benedek és Osztopáni Zöld István kísérőikkel rájuk törtek. Túlerejüket és a meglepetés erejét kihasználva a két kiküldöttet elfogták, és Somló várába hurcolva arra kényszerítették, hogy a náluk lévő királyi oklevelet lenyeljék.
Aligha igényel hosszasabb magyarázatot egyik eset sem. Napnál is világosabb, még az 1456-os történetről tudósító irat általános fogalmazásának dacára is, hogy egyiknél sem jogérvényesítési szándékról volt szó. Még csak nem is arról a fajta erőszakról, ami a hatalmaskodásokról tudósító megannyi oklevélben burkoltan vagy kimondva megtalálható, s oly gyakran a „támadó” fél jogos érdekérvényesítésének útját jelenti. A Körös és a Veszprém megyei példák ezektől legalább egy elemükben eltérnek.
A birtokviszályokban minden eszköz megengedett
Egyértelmű, hogy Garai várnagyait és Csupor György embereit is egyazon cél vezérelhette, mégpedig az elszenvedő felek fizikai bántalmazása, megszégyenítése. Fel sem merül a forrásokban, hogy valamiféle perbeli elégtétel vagy nyereségvágy, netalán rablási szándék állt volna tetteik mögött. Alighanem a megfélemlítés – mármint a két levélvivő urának személyükön keresztül történő megfélemlítése – lehetett legfőbb céljuk. Csupor György tettével talán a pálosok kedvét kívánta elvenni egy, akkor már régóta húzódó birtokper folytatásától, míg Garai a gyorsan Veszprém megyei várbirtokossá váló Szapolyaiakat szerette volna meghátrálásra kényszeríteni. Tetteik ugyanakkor az ellenállás, az eltökéltség és a peres ellenfelek hatalmának szimbolikus semmibe vételeként is értelmezhetők, az első történetnél pedig a hirtelen felindulás esete sem zárható ki.
Fontos rögzíteni, hogy egyik „lenyeletőnek” sem lett komolyabb baja az eseményeket követően. Csupor György további sorsa kor- és társadalmi csoportbéli társaihoz hasonlóan alakult, ami arra enged következtetni, hogy tette miatt nem kellett elszenvednie különösebben súlyos büntetést. Ebben részben közrejátszhatott, hogy korábban Hunyadi János erdélyi alvajdájaként működött, ami egyfajta védettséget jelenthetett személye és családja számára, még Mátyás idején is. Igaz ugyan, hogy van épp ezzel ellentétes tartalmú oklevelünk is. Eszerint Csupor György 1460-ban számos birtokát és birtokrészét, melyek már régtől fogva a tulajdonában voltak, a garicsi pálosoknak adományozta. Hogy emögött épp egy esetleges birtokpert vagy az oklevél lenyeletéséért járó büntetést kikerülő szándék húzódhatott meg, nem tudjuk.
Talán nem meglepő, de hasonló volt a helyzet Garai Jób és várnagyai ügyében is. A Garaiak és a veszprémi térségben éppen a lábukat megvető Szapolyaiak között ekkor már esztendők óta komoly téttel bíró ellentét volt. A jelek szerint ez lehetett a motiváció, még ha azt a puszta tényt, hogy miért volt szükség a két zalai adószedő megtámadására és épp az adószedésről intézkedő királyi oklevél megsemmisítésére, nem lehet egyértelműen megmagyarázni. Esetleg a megoldást maga a kínzást elszenvedő személy, Kisfaludi László jelentheti, aki korábban tevőlegesen is részt vehetett a két fél közötti ellenségeskedésben, és ez esetben bosszúval állhatunk szemben.
Pergamen vagy papír?
Feltételezésünket a logikai lehetőségen kívül egy jogtörténeti megfigyelés is erősíti. Mindkét eset azt sugallhatná, hogy mivel a középkorban a jogi tartalom és az azt hordozó dokumentum külső megjelenése között a mainál szorosabb volt a kapcsolat, az oklevelek megetetése mögött az azokban foglalt jog megsemmisítésének szándéka állhatott. Ám ezek a dokumentumok nem voltak elég értékesek és fontosak jogi értelemben. Az első esetben a pálos elöljárótól a Csuporoknak küldött hétköznapi levélről, míg Veszprémben a királyi udvarban kiállított, Zala megyéhez címzett adókivetési parancsról van szó. Egyik okirat sem különösebben értékes jogi tekintetben, még akkor sem, ha a garicsi pálosok levele bizonyosan a vitás birtokok miatt kelt.
A fenti esetek arra inkább utalnak, hogy a 14–15. században bizony időről időre eszébe jutott perbéli ellenfeleknek a másik oldal valamely képviselőjével megétetni egy vagy több dokumentumot. Céljuk az erőszakkal elsősorban a halálokozás és az elrettentés lehetett. A Magyarországról eddig ismertté vált két példánkban tehát nem akadhatunk nyomára valamiféle jogászi szemléletnek e felettébb különös módszerek alkalmazásakor.
Zárásképpen kíséreljük meg annak meghatározását, hogy az esetek szenvedő alanyainak vajon milyen anyagú iratot kellett elfogyasztani: a korban elterjedt pergament vagy papírt? Emlékezzünk, egy levélről és egy adószedéssel kapcsolatos királyi mandátumról van szó. Ha tekintetbe vesszük tartalmukat és jogi „jelentéktelenségüket”, valamint a papír mint íróanyag rohamos előretörését a 14. század első harmadától a hivatali és a magánlevelezési gyakorlatban egyaránt, aligha tévedünk nagyot, ha mindkét alkalommal ún. rongypapírra gyanakszunk. Az oklevelek elfogyasztása tehát a korabeli magyar kulináris gyakorlat, azaz a nagyszámú és mennyiségű fűszer alkalmazása ellenére meglehetősen kellemetlen és veszélyes feladat lehetett, amin láthatólag a sózott ecet sem könnyített.
