Elértem a munkahelyemre, a főnökasszonnyal azonnal közöltem, hogy meg fogom dugni

A kliensek jelentős része alkoholproblémái miatt fordul hozzám. Többnyire még jól funkcionáló alkoholfogyasztókról beszélek. Az ő számukra az alkoholizmus tényének beismerése nagyon nehéz, különösen azoknak, akik nem mindennap isznak, és akiknek nincsenek komolyabb fizikai elvonási tüneteik, nem reszkető kézzel indítanak a sarki kocsmába vagy dohányboltba egy felesért. A klienseim jelentős részének még van munkája, van családja, és többnyire a család nyomására keresnek meg, de igazi belátásuk a problémára nincsen.

Ők saját megfogalmazásuk szerint nem alkoholisták, azok „a mások”, hanem csak olyanok, akinek vannak „kisebb problémáik, baleseteik”. A céljuk általában az, hogy szeretnének „szociális ivóvá” visszavedleni, de annak, aki egyszer már alkoholistává vált, ez a vonat már elment. A nem teljesen padlót fogott kliensek nehezebben vagy sehogy sem fogadják el, hogy ez egy betegség, és akaraterővel, fifikával, intelligenciával, egészséges táplálkozással nem kezelhető. Főleg akkor, ha nem napi szinten isznak, hanem olyan módon, ahogyan az alábbiakban részletezem.

Sokfajta ivó van, most a gépszíjas vagy más szóval periodikus-kontrollvesztett ivással foglalkozom, személyes megosztások segítségével, remélve, így könnyebben ráismernek az olvasók erre az ivásmódra.

Mi jellemző erre a fajta ivási módra?

Ez az ivó rendszertelenül iszik ugyan, de ha elkezdi, nem bírja abbahagyni, vagyis ez többnyire a teljes kiütésig, sok esetben ájulásig tart. Ilyenkor mindent napok-hetek alatt szétrombol maga körül, méltatlan helyzetek sorozatába keveredik, úgy szedik össze imitt-amott, nem emlékszik, kivel volt, mit és miért csinált. Ezután kezdődhet újra a fogadkozás, az építkezés. Ő tehát hosszabb-rövidebb ivásszüneteket képes tartani. Ezek a periódusok lehetnek pár napi, heti, havi, de akár éves (!) szintűek is, ettől azonban ez még alkoholizmus. Csak pont azért nehéz ilyenkor beismerni a függőséget, mert az illető képes tartani kisebb-nagyobb szüneteket, a köznyelv viszont csak azt tartja alkoholistának, aki napi szinten iszik és minden esetben konkrét fizikai elvonása van. Sajnos az évek során a betegség progresszivitása miatt ez az állapot csak egyre romlik, és komoly testi, lelki, valamint anyagi következményekkel jár.

Ki az alkoholista?

Alkoholbetegségről a többi szenvedélybetegséghez hasonlóan akkor beszélünk, ha az egyén képtelen kontrollálni az adott szer használatát, a szerfogyasztás károsítja az illető testi-lelki egészségét, akadályozza a munkavégzését, és negatívan befolyásolja a családi, illetve egyéb társas kapcsolatait.

Az alkoholt általában nem szokták a kemény drogok közé sorolni. Szerintem viszont ez az egyik, ha nem a legkeményebb drog, csak éppen legális.

Sőt, nem pusztán legális, de az állam által reklámozott, támogatott is. Az alkoholelvonás nagyjából öt százaléka delirium tremenshez vezet, ami olyan akut krízishelyzet, mely a hirtelen alkoholmegvonáskor jelentkezik és potenciálisan akár halálos kimenetelű is lehet.

Dávid (579 napja józan)

Mint sok más társam, én is nagyon sokáig nyugtattam magamat, hogy nincs is akkora baj velem. Amikor egyetemista korom első éveiben felfedeztem magamnak az alkoholt, sokszor mondtam, hogy én nem lehetek alkoholista, hiszen minden rendben van az életemmel, egyetemre járok, jó tanuló vagyok, vannak céljaim. Alkoholisták azok, akik az aluljáróban fetrengenek. Pedig az első jelek már akkor jöttek, például a barátaim figyelmeztetése, hogy az előző buliban megint szétcsaptam magam – de ezt akkor még egyáltalán nem tartottam gáznak. Ilyen az egyetemi élet. Majd ha dolgozni kezdek, minden megváltozik.

Persze semmi nem változott. Már az első munkahelyemen, pár hónap után kaptam diszkrét figyelmeztetést, hogy elég gyakran vagyok másnapos. Aztán persze hamarosan eljött az első elbocsátás is. Amikor gázba kerültem, utána igyekeztem meghúzni magam, napokig egyáltalán nem ittam, aztán gondolván, hogy már minden rendben van „egy sör nem fog ártani”, kezdődött minden újra. Természetesen mindig egyre mélyebben lettek a mélypontok, egyre gázabb dolgokba keveredtem.

Abban az időben kezdtem nyugtatni magam, hogy biztosan nem vagyok alkoholista, hiszen fizikai elvonási tüneteket sosem tapasztaltam. Ma már tudom, hogy csak szerencsém volt. Egy idő után biztosan kialakultak volna. Már együtt voltam a feleségemmel, amikor neki is kezdett feltűnni, hogy sokat és kontrollvesztetten tudok inni. Az egyik ellenérvem mindig a laborleletem volt: az én Gamma GT-m mindig alacsonyabb volt, mint az övé (ő nagyon ritkán és keveset iszik).

További önnyugtatás volt, hogy napokat, akár 1-2 hetet is ki tudok hagyni alkohol nélkül, ha olyan a szitu, hogy nem ihatok. Büszke voltam rá, hogy munkaidő előtt sosem ittam. Más kérdés, hogy fél 5-kor már alig vártam, hogy leléphessek és megihassam a napi kis adagomat.

Ezek az adagok az esetek 90 százalékban magamhoz képest tényleg nem voltak nagyok. A probléma a többi 10 százaléknál volt, amikor átléptem a piros vonalamat és nem volt megállás. Napokig tartó ámokfutás lett a vége. Mint sok társamnál, nálam is kiszámíthatatlan volt az alkoholfogyasztásom következménye. Onnantól, hogy megittam az első kortyot, már nem én irányítottam. Otthon egy idő után már nem ihattam, ezért ilyenkor napokra eltűntem, általában egy panzióba, ahol aztán ami a csövön kifér, egész nap vedeltem.

Amikor teljesen leamortizálódva hazakeveredtem és túl voltunk a bocsánatkérő körökön, mindig megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz, és pár napig tényleg nem is ittam semmit. Aztán elölről kezdődött.

Az intellektusom mindig hatalmas akadálya volt a belátásomnak, megadásomnak. Az utolsó időben rendszeresen eljártam addiktológushoz, néha még AA-ba is, de sajnos akkor semmi nem jött át az egészből. Pusztán tudományosan igyekeztem megoldani a helyzetemet. Hogy a szponzorom szavaival éljek:

Ma már tudom, hogy senki nem tudja „józanra gondolkodni” magát.

Nagyon hálás vagyok, hogy végül, külső nyomásra eljutottam egy komlói intézetbe, ahol megkaptam a kegyelmet, hogy szabad nekem nem inni.

Sándor (3 és fél hónapja józan)

Stimmel, gépszíjas. Periodikus, már a pályám elején képes voltam hosszabb absztinenciára, ezek később rövidültek, illetve rapszodikusak voltak (11 hónap – pár hét – 6 hónap – 3 hónap stb.). Kontrollvesztő, mint előttem írták: könnyebb volt nem innom, mint kontrolláltan innom. Utóbbi egy darabig ment, pár nap, hét, hónap, de a vége mindig kontrollvesztés (ivás reggeltől estig, munkahelyi „szabadságolás”, kifordulás önmagamból).

Jellemző, hogy absztinencia után képes voltam pár nap alatt hazavágni magam anyagilag/idegileg, aztán jött a „soha többet” (pár hónapig). 

Mikor rájöttem, hogy nekem a mennyiséggel van a gond (sok) és nem a gyakorisággal (ritkán), direkt szintezni kezdtem: sűrűbben ittam, de kevesebbet. Persze nem működött, mert egyrészt a toleranciám hamar emelkedett, másrészt ha ittam, sőt már a tudat, hogy nem vagyok absztinens, piedesztálra emelte nálam az alkoholt, és teljesen lekötötte a gondolataimat/szabadidőmet. A szintezéstől „kielégületlen” voltam. A periodikusság miatt később kapcsoltam, később ismertem be, hogy alkoholista vagyok, mert „nekem csak vircsaftjaim voltak”, aztán hosszabb szüneteim. Fura, hogy kilenc év ivás alatt több volt az absztinencia, mint az abúzus. Azért kezdtem csoportba járni, mert az abúzusok után teljesen hiteltelen lettem önmagam/családom/munkahelyem előtt, legalábbis így éreztem, főleg önmagammal szemben. Absztinensen egész jól megvagyok, pörögnek a hetek, hónapok. Abúzusban brutális(nak érzett) elvonási tüneteim vannak, ha abbahagyom, akár néhány órára is, az alkoholfogyasztást. 

Nem is a remegés/izzadás az, ami kikészít, hanem a paranoia. Mintha darabokban lennének az idegeim szétszórva, a hangok, a képek, az ingerek stresszelnek, extrém feszültség. Fizikailag meg a gyomorsav a legkellemetlenebb, nem tudok enni, aludni, mintha szögesdrótót húznának ki a gyomromból a nyelőcsövemen át a nyelvemig. 

Sosem kezeltek kórházban, mindig otthon bekkeltem ki az elvonás kb. 3 napját, utána kutyabajom, megyek vissza dolgozni (ezért sem akartam befeküdni sosem). Gyógyszert sem szedtem, mert absztinensen nincs rá szükségem, amikor elvonásom volt, akkor meg az utcára sem mertem kimenni, nemhogy felíratni az orvossal egy olyan gyógyszert, amit korábban sosem szedtem, de hallottam, hogy azzal valamivel könnyebb átvészelni azt a kritikus néhány napot. A gépszíjas a tipikus Dr. Jekyll/Mr. Hyde, aki absztinensen megismer, rám sem ismer abúzusban.

Balázs (9 éve józan)

Balázs vagyok, mindennap épülő függő. Az első ivászatomkor, 13 évesen, egyből totálisan berúgtam, kontrollt vesztettem, nem bírtam abbahagyni az ivást. Nagyon megtetszett ez az érzés, életem élménye volt, mintha hazatértem volna. Mindig erről a felszabadultságérzésről álmodtam. Mindig elterveztem, hogy körülbelül mennyit fogok inni, de a kivitelezés soha nem valósult meg. Mindig többet ittam, kontrollt vesztettem és nem tudtam magamról. Rengetegszer volt filmszakadásom. Voltak évek, amik egyszerűen kiestek az életemből, és csak naptárbejegyzésekből dereng valami. Minden egyes alkalommal pontosan tudtam, hol kéne megállni, de sosem tudtam megvalósítani. Mintha elragadott volna belülről valami nálam nagyobb erő, amely nem engedett el a hatalmából. Most már tudom, hogy ez a megszállottság. Az első időkben sok mindent adott: felszabadultságot, lazaságot, magabiztosságot. Teljesen felszabadított, pedig nem voltam egy görcsös, magába forduló, sikertelen ember, de mégis adott valami pluszt.

Azt gondoltam, hogy ez az élet így normális, és az értékrendem is ehhez igazodott. Nem gondoltam magam alkoholistának, úgy gondoltam, bármikor abba tudom hagyni. Egyszer például fogadásból egy évig nem ittam. Ez az egy év maga volt az unalom éve, nem tudtam magammal mit kezdeni, nem nagyon tudtam beilleszkedni a társaságba és az emberek közé, kívülállónak éreztem magam. Valami hiányt éreztem és azt, hogy nem vagyok teljes ember. Fizikai elvonásom nem volt soha, csak a lelkemből hiányzott egy darab és üresség volt. Tartalmatlan és lelassult volt a világ.

Alig vártam, hogy elteljen az az egy év és újra a pohár után nyúlhassak. A hatása az volt, hogy körülbelül 8-10 nap után sokkal mélyebbre kerültem, mint valaha bármikor. Rendkívül jól manővereztem a kapcsolataimban és a munkahelyeimen. Soha nem lett hátrányom, sőt olyan kivételezett helyzetekbe is kerültem, hogy taxit küldtek értem, mert ugye reggel nem tudtam felkelni egy-egy átmulatott éjszaka után.

Gyakorlatilag mások vállalták helyettem a felelősséget, illetve takargatták az ivászataimat.

Szinte minden évben volt leállási kísérletem, hellyel-közzel hetekre sikerült is. De egyedül képtelen voltam tartósan letenni a poharat. Minden első korty után megszállottságot éreztem, mintha nekem elő lenne írva, hogy igyál, igyál, igyál...  Jó fejnek tartottam magam, rengeteg haverom volt. A társaság középpontja voltam és népszerű, pörgött a rock’n’roll... Visszagondolva, 90 százalékban csak az ital kötött minket össze. Én nem gondoltam soha, hogy ebből az életvitelből komolyabb probléma lesz. 1987-től 2011-ig ittam kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az utolsó másfél év szörnyű volt. 48 kilósan egy sötét szobában tengettem a napjaimat, vegetáltam. 

Utólag tudom, hogy soha nem én irányítottam. Isten kegyelméből egy rehabon kötöttem ki, és azóta, 2011. december 22. óta nem ittam. Azóta – vagyis közel kilenc éve – tiszta vagyok és visszakaptam az életem, a gépszíj eltűnt a tárcsámról!

Norbi (1126 napja józan)

Szóval az első, 4 hónapig tartó rehabos leállási kísérletem után – amit teljesen az intézménybe zárva töltöttem – kb. 4 hónapig tudtam száraz maradni. Volt bennem lendület és akarás meg remény, de csak ennyi ideig tartott ki a „tudom én ezt irányítani, egy joe-t elszívhatok meg ihatok néha egy-két sört” függő-egós gondolkodásom.

Azonnal visszaestem, úgy, hogy amit addig felépítettem (lakás, kocsi, párkapcsolat, barátság) 1 hónap alatt összeomlott, mindent elveszítettem. Amikor kicsit magamhoz tértem az utolsó ámokfutás után, megpróbáltam újra nem inni. Két hétig tartott elhitetnem magammal és a környezetemmel, hogy megy ez, csak meggondolatlan voltam. Felelevenítettem a külföldi munkakapcsolataimat, és rögtön találtam állást 600 km-re a hegyekben.

Összepakoltam, a családom kivitt az állomásra, reménykedve, könnyes szemmel integettek, én meg már azon gondolkodtam, hogy remélem, van büfékocsi a szerelvényen. Persze volt. De mindenesetre ahogy kitették az „őrzőim” a lábukat az állomásról, azonnal leugrottam, és biztos, ami biztos, vettem egy 0,5-ös töményet. Az első az volt, hogy a nálam lévő rivóból (Rivotril – klonazepám hatóanyag-tartalmú, szorongásoldó gyógyszer – a szerk.) bedobtam vagy ötöt. Majd a 300 km múlva esedékes átszállásnál megbontom az üveget és elleszek a célig – gondoltam. Aztán 30 km után kitekertem a nyakát az üvegnek és elindultam „játszópajtások” után nézni, mert nagyon beszélgethetnékem támadt a korábbi 4 hónapos szorongás után azonnal.

Megtaláltam a büfékocsit, mindenkit meghívtam, a félliteres is rég lecsúszott, és szorgalmasan ropogtattam a rivót – hiszen a doki írta fel. Az átszállásnál már öt bőröndből csak kettőt vittem tovább, rossz vonatra szálltam. Aztán valahogy mégis eljutottam a leendő munkahelyemre, ahol a főnökasszonnyal azonnal közöltem, hogy meg fogom dugni. Lefektettek, pihentem pár órát, aztán kiraktak.

Azt sem tudtam, hol vagyok, összevissza szálltam fel-le a különböző vonatokra, jegy és csomagok, pénz, iratok nélkül, mert ekkorra már mindenemet elhagytam valahol. Halvány emlékképek voltak csak, hogy boltokban piát lopok – azt folyamatosan pótoltam –, és a vasutasok már megismertek. 3 napi ilyen ámokfutás után egy németországi kórházban tértem magamhoz, pedig 4 nappal azelőtt Ausztriába indultam, és jártam is ott. Az orvos megkérdezte a laborpapíromat nézve, hogy ezt mégis hogy éltem túl, már halottnak kéne lennem az eredmények alapján, mert azok egy hulla leletei. Ezután valahogy – arra nem emlékszem, hogyan – visszakerültem Budapestre, és kezdetét vette a még 6 évig tartó rehab-kórház-rendőrség roadshow, kisebb (1-2 hét) és nagyobb (10 hónap) száraz szenvedős időszakokkal tarkítva.

A gépszíjas ivás esetében, ahogy általában is, a fő probléma tehát az, ha az illető 

• nem ismeri be a függőségét.
• a rövidebb-hosszabb kihagyás után már azt gondolja, képes szociálisan inni.
• nem foglalkozik a betegségével.

Pedig ez egy gyógyíthatatlan, ugyanakkor kezelhető betegség. Ugyanúgy kell vele foglalkozni, mint bármilyen más krónikus betegséggel, pl. a cukorbetegséggel. Ha az illető szedi rendszeresen az inzulint, és betartja az étrendre vonatkozó előírásokat, tartósan tud tünetmentesen élni.

Arról, hogy egy gépszíjas ivónál mik ezek az irányok, hamarosan részletesen írok még.