Cs. Melissa nyelvtanár, annak a felnőtt örökbefogadottakból álló sorstársi közösségnek a tagja, akik felkerestek, hogy szívesen megosztanák történeteiket és a közelmúltbeli törvénymódosítási javaslattal kapcsolatos véleményüket.
A Varga Judit által november elején benyújtott előterjesztés, amely szerint a jövőben – a rokonok és a szülő házastársa kivételével – kizárólag házastársak fogadhatnának örökbe, és ez alól csak a mindenkori családügyi miniszter adhatna felmentést, egy csapásra rengeteg ember álmát zúzza össze. Élettársi kapcsolatban élő heterókét, azonos nemű párokét vagy bármilyen szexuális irányultságú egyedülálló szülőkét, akik, ha egyéb szempontok mentén alkalmasnak találtatnak, minden kétséget kizáróan szeretetteljes otthont tudnának biztosítani egy gyerek számára. Már csak személyes érintettségem okán is mélyen osztom a kirekesztés miatti felháborodásukat, elkeseredésüket.
Mit szólnak a fejleményekhez azok, akik egy másik oldalról tapasztalták meg ezeket a folyamatokat? Háromrészes sorozatunkban felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúkat olvashattok. Melissával bulinak felfogott gyerekkori veszteségekről, rejtett párválasztási mintázatokról és a sorstársakkal való találkozás erejéről beszélgettünk.
Korábban azt írtad nekem, bizonyos szempontból rendhagyó volt, ahogyan téged örökbe fogadtak.
Igen, az én esetem fordított eset. Szoktam vele tréfálkozni, hogy én voltam az, aki a ’80-as években Magyarországra disszidált. Egyébként is elsősorban a jóléti társadalmakra jellemző, hogy külföldről, Afrikából, Indonéziából, Indiából fogadnak örökbe azok, akiknek nem adatott meg saját gyerek. Az én életemben viszont a sors úgy alakította, hogy Belgiumból Magyarországra kerültem. Apa nélkül nevelkedtem második generációs emigráns anyámmal, aki hatéves koromban öngyilkos lett. Engem egy csak oda szóló jeggyel nyaralni küldött a magyarországi rokonokhoz, úgyhogy nem kellett végignéznem. Eleinte izgalmat jelentett az új környezet, bulinak fogtam fel az egészet, minden héten másnál laktam (21 unokatestvérem van!), mire meglett a végleges otthonom. Valahogy nem éreztem át ennek a súlyosságát, hogy e mögött van egy trauma. Ráadásul többszörös veszteség volt ez, mert nemcsak a vér szerinti anyámat vesztettem el, hanem az országomat és a megszokott dolgaimat is.
Az örökbefogadást megélni önmagában nehéz, hát még ha közben egy új országba is be kell illeszkedni. Milyen volt neked kezdetben Magyarországon?
Csak egyszer jártam itt korábban, nem sok mindenkit ismertem. Egyedül ültem fel a repülőre egy nagy paksamétával a nyakamban. Miután megárvultam, Belgiumban összeült egy hivatalos kupaktanács, ahol a szociális munkások a rokonokkal, ismerősökkel közösen döntöttek arról, mi lenne a legjobb nekem. Másfél év bürokráciát követően a vér szerinti anyám unokatestvére és a felesége fogadtak örökbe. Anyukám pici babát szeretett volna, erre kapott egy kialakulófélben lévő kisiskolást. Később kevés szó esett az örökbefogadásomról, ha nem is volt kifejezetten tabusítva a téma, eléggé egyedül éreztem magam a rengeteg kérdéssel a fejemben. Akkor még tanfolyam sem volt, ami talán segített volna jobban tudatosítani ezeket a helyzeteket. Mindezek ellenére remekül felneveltek a szüleim, nagyon bátorító közeget biztosítottak, szerintem magam sem tudnám ezt jobban csinálni.
Azonban más szempontból is nehéz időszak volt ez: iskolakezdéskor kerültem Magyarországra. S bár a magyar volt az anyanyelvem, utoljára a nagyszüleim éltek itt, így nem beszéltem tökéletesen a magyart. Szóval küzdöttem az elemekkel, a nyelvvel, az új iskolával, az új arcokkal, de annyi haszna volt ennek, hogy közben nem éreztem fájdalmat. 20 éves koromig ment ez így, egészen jól elfunkcionáltam, mikor ráeszméltem, hogy azt sem tudom, ki vagyok. Felnőtt koromra ért utol a feldolgozatlanság. Természetszerűleg jöttek az élet adta veszteségek, egy szakítás, a munkahely elvesztése, és ez mindig rárakódott a korábbi élményeimre.
Ezért kezdtél el tudatosabban foglalkozni a saját történeteddel?
Ez az egész fokozatosan zajlott, fázisok voltak benne. Nálam eléggé kitolódott a kamaszkor, már huszonéves voltam, amikor meglátogatott a vér szerinti nagynéném, aki a keresztanyám is volt, ez jelentette az egyik első impulzust. De máskor is volt olyan, hogy megrohamoztak kérdések, ez ilyenkor teljesen felbolygatta az agyam kémiáját. Párt is úgy választottam, hogy teljesen visszanyúltam a gyerekkoromhoz. Ez persze akkor még nem volt világos előttem, csak később állt össze. A férjem súlyos depresszióban szenvedett, és ez megint egy olyan állapot volt, amit anyám mellett is átéltem: én voltam a gyerek, mégis én gondoskodtam a másikról. Valaki, aki tényleg jól ismert, meg is jegyezte ezt a hasonlóságot, és mondtam neki, hogy igen, most már én is látom, csak még nem tudok ellene tenni. Aztán mégis sikerült véget vetni ennek a helyzetnek, és utána kezdtem el tudatosabban feldolgozni a történteket, bár ez a folyamat egy életen át tart.
Téged is várnak, ha felnőtt örökbefogadott vagy
2017 januárjában indult el a Felnőtt örökbefogadottak csoportja, ahol te is otthon érzed magad :) nevű zárt Facebook-csoport, amelyben kizárólag örökbefogadottak – főként felnőttek, ritkább esetben kamaszok – vehetnek részt. Itt olyan érintetteknek is lehetősége van az információ- és tapasztalatcserére, akiknek a lakóhelyén egyáltalán nem, vagy csak alig érhető el az örökbefogadottakat megszólító kezdeményezés. A jelenleg 55 tagot számláló sorstárs közösségben bárki segítséget kaphat a vér szerinti gyökerei felkutatásához vagy a lelki egyensúlya megőrzéséhez. A csoport a koronavírust megelőzően rendszeresen tartott személyes találkozókat Budapesten, ezek az alkalmak most online valósulnak meg. A közösség LMBTQ-barát, fontos alapelvének tekinti az elfogadást.
Az örökbefogadottak az adminnak írt üzenettel jelentkezhetnek az alábbi linken. Az örökbe fogadó szülők, a téma iránt érdeklődők pedig Kozák Mónikát, a csoport vezetőjét kereshetik ezen az e-mail-címen: kozakmonika03@gmail.com.
Mi az, amiben úgy érzed, hogy a csoport akár neked, akár másoknak segíteni tud?
Az a tapasztalatom, hogy már egy egyszeri személyes találkozás is meg tudja azt adni, hogy kevésbé érzem magam egyedül, megértek dolgokat, és sok minden tudatosodik bennem. Persze olyanok is vannak a tagok között, akik nem tudják megoldani a fizikai értelemben vett találkozást, mert vidéken élnek, vagy más okokból. De így legalább ők is találnak egy olyan csatornát, ahol kapcsolatba léphetnek a többiekkel, velünk, és praktikus tanácsokat is kaphatnak, akár a vér szerinti családjuk felkutatásához.
Mit szólsz az örökbefogadás körüli fejleményekhez: a felkészítő tanfolyam fakultatívvá tételéhez és a Varga Judit által benyújtott törvénymódosítási javaslathoz?
Bár a szüleim példájából kiindulva nem feltétlenül gondolom, hogy körömszakadtáig kellene ragaszkodni egy tanfolyamhoz, azért nehezen tudom elképzelni, hogy anélkül flottul menne az örökbefogadás. Tanfolyam elvégzésével sem megy könnyen, viszont ott számos olyan témáról beszélnek, amelyeket egyszerűen nem lehet elégszer hangsúlyozni. Így a bizonytalan várakozók is változtathatnak elképzelésükön, illetve csökkenthető a fiaskók száma, esélye. Amikor a képzést elvégzettekkel készült interjúkat olvasom, az mindig megerősít abban, hogy ez egy nagyon jó dolog, amit kár lenne kihagyni az örökbefogadásra váróknak. A törvénymódosítási javaslat benyújtását nagyon sunyi lépésnek tartom, ami sokakat hidegzuhanyként ért, és minden álmukat szertefoszlatja.
Szerintem nem kellene sem a házaspárokra, sem a heteroszexuális szülőkre korlátozni az örökbefogadást. Szakemberek bevonásával igenis megállapítható, hogy kik képesek egészséges és biztonságos környezetet nyújtani egy gyerek számára. Úgy kellene feloldani az örökbefogadást övező előítéleteket és félelmeket, hogy közben ne bagatellizáljuk el azt, hogy ez egy igenis nehéz folyamat. Pláne azoknak a gyerekeknek, akik most várhatóan bennragadnak a rendszerben, egyre idősebbek lesznek, és talán majd külföldön kell helytállniuk.
Felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúsorozatunk első részében Kozák Mónikával, második részében pedig Vágnerné Andreával beszélgettünk.
