Szürreális, mégis itt tocsogunk benne – Interjú Kiss Tibor Noéval új regényéről

„A kőpadlóra pereg a háncs a föld a föld a föld. 
Fekete a kőpadló fehér. 
Hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. 
Nagyapám az ölébe vesz megcsiklandoz hogy ne aludjak. 
Nagyanyám csiklandozva ébreszt nem tudok felkelni. 
Anyával írom a matekleckét apa nem szeret szorozni. 
Apa fejben számol a száján kicsusszannak a hangok. 
Nyolcszor három huszonnégy hat meg öt az tizenegy. 
Valaki sziszeg valaki beszél valaki felnevet.
A mikrohullámú sütő csilingel. 
Valami búg valami rezonál rázkódik az ablakkeret. 
Apa a földrajzleckében segít és a történelemben. 
A történelem régen volt amikor még nem éltem. 
Mi lesz akkor ha meghalok. 
Ha meghalok ha meghalok ha meghalok ha meghalok. [...]”

Kiss Tibor Noé nemrég megjelent, Beláthatatlan táj című könyve radikális olvasmány. Ahogy az író fogalmaz, kicsit olyan, mintha egy külön verseskötet is helyet kapott volna a regényben a prózaszövegek mellett. A szerző többek között arra tesz kísérletet, hogy egy öntudatlan állapotba kerülő karakter bőrébe bújva fogalmazza meg annak belső történéseit. Hogyan hat a cselekmény kiindulópontját képező autóbaleset a húszas éveiben járó Dorka, az édesapja, egy kallódó alsó osztálybeli srác és különc nővére életére? Miközben a sorsukat követjük, nemcsak a város, hanem az emberi tudat határvidékeire is eljutunk, ahol minden szürreális, mégis furcsán ismerős. Hol is vagyunk pontosan? Kikről ír valójában a szerző, aki belefáradt mindabba, amivel egészen idáig azonosították? Erről kérdeztem Kiss Tibor Noét.

Amikor kinyitottam a könyvet, rögtön két szokatlan dolgot is láttam. Egyrészt azt, hogy a szerkesztők a kötet elején vannak feltüntetve, másrészt hogy Szegő János mellett Szvoren Edina neve is szerepel. 

Edinával barátok vagyunk, régebben sokszor a vendégszobájukban aludtam, amikor Pesten töltöttem pár napot. Az egyik ilyen alkalommal, úgy 3-4 évvel ezelőtt, épp búcsúzkodtunk egymástól, amikor megemlítette, hogy sokat gondolkodott azon, hogy szeretne szerkeszteni, és szeretné elsőként az én következő könyvemet szerkeszteni. Ez olyan volt nekem, mintha kaptam volna egy díjat. Egyrészt nagyon szeretem mint embert, másrészt nagyon felnézek rá mint íróra. Jó érzés volt, hogy ő maga vetette fel ezt az ötletet. Annak, hogy ő is dolgozott szerkesztőként ezen a regényen, rengeteg következménye van, ez önmagában megérne egy külön interjút. Nyilván nem túl gyakori dolog, hogy valakit egy másik író szerkeszt. Ugyanakkor azt gondoltam, hogy ez nem kell, hogy háttérbe szorítsa János munkáját, nem éreztem volna igazságosnak, ha ő, aki ugyancsak rengeteget dolgozott a köteten, el lett volna dugva hátul a kiadói dobozban. 

A másik vizuálisan szembeszökő sajátossága a regénynek, hogy az oldalak alján képek rövid leírásai olvashatók, amelyek izgalmas asszociációkat keltenek a fő szöveggel.  

Ha erre a kérdésre őszintén válaszolok, azzal túl sokat mondanék el a regényről. De annyit elárulhatok, hogy az a szövegfolyam, ami a lapok alján olvasható, valójában a szöveg immanens része, egy ötödik szólam. Eredetileg be is volt építve a szövegbe, de ott nem működött. Aztán lett belőle egy lábléc, egy futó sáv, ami kiad egy újabb játékot, reflektál az egyes oldalakra és az egész könyvre is.   

Nagyon érdekes volt nekem, hogy a négy elbeszélő közül az egyik eszméletlen, egy autóbaleset után kómában fekszik. Mennyit kísérleteztél, mire rátaláltál arra a nyelvre, amelyen ő megszólal a könyvben? Volt-e olyan magyar vagy világirodalmi példa, tudományos munka, amit felhasználtál?  

Olyan szövegeket nyilván olvastam, amelyekben erős volt az álommotívum. De ezek könnyen szétesnek, ha úgy érzem, semmi sincs lerögzítve bennük. Könnyen bele lehet szaladni abba a csapdába, hogy csak úgy mennek, mennek, mennek a dolgok előre, de nem igazán tudod őket összekötni. Szóval inkább utánaolvastam a témának újságcikkekben, riportokban, interneten elérhető tanulmányokban, illetve felkerestem egy neurológust is, dr. Nagy Ferencet, a Kaposi Mór Kórház osztályvezető főorvosát, aki világéletében kómás betegekkel foglalkozott, egészen ritka esetei is voltak. Többször beszélgettünk, majd átküldtem neki a szövegfolyamot, ő elolvasta és továbbította kómából felépült embereknek is. Ők nagyjából azokat a pontokat erősítették meg, amelyekre én is gondoltam. 

Ez egy olyan állapot, amit nem igazán lát át jelenleg az orvostudomány, eléggé hozzáférhetetlen területről van szó. Visszatérő motívum ugyanakkor, hogy a különböző érzékletek átfolynak egymásba, miközben nagy szerepe van a fizikalitásnak, az érintéseknek, a beszűrődő hangoknak. Az egész regényre jellemző lett a hangokkal való játék: a felerősödésük nemcsak ezt a tudatállapotot, hanem a mindennapok őrületét is reprezentálni akarja. Fontos volt az is, hogy találjak könnyen egymásba játszható motívumokat, amelyek szépen végig tudnak lüktetni a szövegen. Mindez lehetőséget adott persze arra is, hogy ugrálhassunk az időben, a jelenetek között. Egy motívum bejön valahol, de máshol is megjelenik, és ott már mást jelent. Az természetesen egyből látszott, hogy erre sokkal inkább egy nem prózai nyelv lesz alkalmas. Néha úgy érzem, mintha egy verseskötet is lenne a könyvben vagy legalábbis egy hosszúvers. 

Bizonyos értelemben talán merész is volt ezzel a szövegrésszel indítani. Nem féltetek attól, hogy az olvasók egy része lemorzsolódik? 

Számomra az első pillanattól kezdve evidens volt, hogy ezzel kell indulnia a regénynek. Azt viszont csak néhány nappal ezelőtt, egy baráti beszélgetés során fogalmaztam meg, hogy mit is szerettem volna ezzel a könyvvel. Egy idő után egyre jobban zavartak az olyan címkék, amelyek szerint én realista vagyok, aki az úgynevezett valóságról ír. Ha a transztémát hozzák szóba, ott meg már egyenesen menekülőre fognám. Persze, én írtam ilyen könyveket, viselem a következményeit, de nem akarok belemerevedni ezekbe a szerepekbe. Szóval ezért akartam, hogy ez a könyv más legyen. Azért is kellett ennyi idő ahhoz, hogy mindez kiérlelődjön bennem. Azt az elejétől szerettem volna, hogy legyen benne valami nyelvi radikalitás, de úgy legyen szürreális, hogy mégis itt van, és két lábbal tocsogunk benne. Vagyis végeredményben most is ugyanaz érdekelt: az a világ, ami a mindennapokban körülvesz minket – ha úgy tetszik, a valóságaink. Olyan már-már primitív, zsigerekre és teljesen kommersz emberi érzésekre ható szöveget akartam, amely úgy tiporja meg az olvasót, hogy mégsem hatásvadász, nyálas vagy giccses. 

Nemcsak az eszméletlenség, de más módosult tudatállapotok (például szerhatás, pánikroham, félálom, demencia) is gyakran megjelennek a könyvben. Ez a téma összességében foglalkoztat téged íróként, vagy inkább a karaktereid kívánták meg, hogy kidolgozd ezeket a helyzeteket?  

Ez a könyv kicsit azzal játszik, ami az életben is körülvesz bennünket: egészen különböző tapasztalatokkal, valóságérzékeléssel, intelligenciával rendelkező emberek próbálnak kezdeni egymással valamit. A módosult tudatállapotok beemelésével ezt próbálom tovább erősíteni a szövegben. Bár nem teljesen ezt kérdezted, de tudod, nekem az volt óriási élmény ebben a könyvben, hogy mekkora szabadságot ad az, amikor végre nem magáról vagy hozzá közel álló tapasztalatokról ír az ember. És amikor már azt hinnéd, hogy eltávolodtál mindentől, ami belőled fakad, egyszer csak rájössz, hogy az általad alkotott karaktereid egy kicsit olyanok, mint te magad, csak egy másik szekrény belőled. Szerintem ez az igazi transz gesztus: hogy te magad nem azért vagy bonyolult, mert transznemű vagy! Sokkal bonyolultabban vagyunk bonyolultak annál, mint hogy milyen neműek vagyunk, annyi más képlet működik bennünk. És az számomra felkavaró volt, hogy az ember egyszerre lehet egy szorongó huszonéves lány, egy fiatal srác a kisvárosok alsó utcáiból meg egy ötvenéves töritanár. Ez mind lehet egy ember, akiben elég tapasztalat összegyűlt. 

A regényben sokszor nemcsak a tudat szintjén, hanem földrajzi értelemben is határterületeken vagyunk. Bennem valamiért az a benyomás alakult ki, hogy a könyv egyik helyszíne nagyon közel van a román határhoz. Ehhez képest egész mellbevágó volt ráeszmélni, hogy mindössze 15 km-re vagyunk a fővárostól. 

Az Aludnod kellene világa ennél sokkal nyomasztóbb és kilátástalanabb, de a regény mintájául szolgáló helyszín ott is csak 50 kilométerre van Budapesttől. Tehát nem Belső-Somogyban vagy Külső-Borsodban, hanem Pest megye határán belül. Az, hogy te miért kezdted el távolítani magadban, jó kérdés, amit igazából neked kell megválaszolni. Ami a koncepciót illeti, azt szerettem volna, ha továbbra sincsenek megnevezve a helyszínek. Nem akartam, hogy pontosan be lehessen lőni, hogy ez most akkor melyik település. Egyébként az egyik szereplő sokáig azt hiszi, hogy az autópálya melletti település egy falu, aztán a végén kiderül, hogy város. Hány ilyen van Magyarországon, ugye?

Amúgy meg, ha kimész Budapestről, és elindulsz az M5-ösön, az M4-esen vagy a 4-es úton, akkor szinte rögtön beérsz abba a zónába, ahol román kamionok zúgnak, és a hotelek is román nyelven hirdetik magukat. Nem kell messzire menni. Van egy olyan tulajdonságom, hogy ha valamit megismerek, akkor azt nagyon otthonosnak tudom érezni, még a legfurcsább dolgot is. Szóval nekem ezek a helyek tetszenek, tudok velük azonosulni. Az éttermekkel az autópálya mellett, ahol magyarul és románul is ki van írva a menü. Még román szöveget is becsempésztem a könyvbe, egy szerencsesüti feliratát, de vannak benne mondatok horvátul és hawaii nyelven is. Jólesett ezekkel a dolgokkal eljátszani. 

Az elbeszélők közül a nők neve említődik a szövegben, a férfiak azonban a társas kapcsolataik alapján válnak beazonosíthatóvá (mint Dorka apja és Zsófi öccse). Ez hagyományosan mintha pont fordítva szokott volna lenni az irodalmi szövegekben.  

Igen, ez egy finom jelzés arra, hogy most akkor egy olyan könyvet tartunk a kezünkben, ahol nincsenek megnevezve a férfiak, viszont meg vannak nevezve a nők. Igazad van, ez inkább fordítva szokott lenni. Vannak még ilyen finom utalások a regényben. A személyesség mostanában az egyik kulcsfogalom körülöttünk. Mindannyian elmondjuk a magunk személyes történetét – ezt tettem én is az Inkognitóval tíz évvel ezelőtt –, ezáltal megismerünk speciális látásmódokat, problémákat. Mindennek nagy jelentősége van, de úgy látom, hogy ezek a gesztusok egyre inkább önmagukba fulladnak. Ezt szerettem volna szélsőségesen eltolni, s ezért van, hogy ebben a könyvben mindenki csak a saját fejében, a saját maga által alkotott valóságban forog. Ha megfigyeled, ezek az emberek nem beszélnek egymással, hanem mindig csak elgondolnak valamit a másikról. Amikor beszélnek, akkor csak magukról beszélnek. Ez szerintem kortünet. 

Problémásnak érzem, hogy miközben rengeteg a személyesség, még sincs semmi, ami egybefogná ezeket a történeteket, hiányzik a valódi párbeszéd. Mindenki előhozakodik a traumáival, azzal a jogos elvárással, hogy értsék meg őt, de nem ez történik, mert nincsenek olyan társadalmi gyakorlatok, platformok vagy intézmények, amelyekben ez a megértési folyamat végbemehetne. Egyre több személyes élmény és frusztráció kerül elő, amelyek nincsenek kidolgozva, átbeszélve, elhelyezve, hanem csak lógnak a levegőben, mi pedig lépten-nyomon beleütközünk ezekbe, beleütközünk egymás fájdalmába. Valójában azt hiszem, az akarat hiányzik leginkább, az akarat, hogy leüljünk, és szembenézzünk mások traumáival is, ne csak a sajátunkkal. Pedig csak ez adhatna katarzist.

Címlap- és borítókép: Komjáthy Zsuzsanna.