„Minden leejtett vajas kenyér valaminek a folytatása csak, minden idegesség már eleve valami nagyobb egész közepe. Vége nem akkor van a dolgoknak, amikor kimondják. Az ember nem ott kezdődik, ahol az anyja véget ér. A halál surrogva búgócsigázik minden életben körbe-körbe, és közben leveri a dolgokat. Mindenkinek megvan a maga vajas kenyere és a maga búgócsigája. A nehézségek nem akkor kezdődnek, amikor Juli leejt egy vajas kenyeret a vajas oldalával a konyhakőre, és Gyuri ettől ideges lesz. A nehézségek sunyi okok és sunyi okozatok egyszerre.”
Nehéz dolga van a cikkírónak, ha egyetlen idézetet választhat Szaniszló Judit második kötetéből (nem hiába csempésztem bele máris kettőt). A Leli élete olyan rövid, önmagukban is kerek szövegekből épül fel, amelyek ötletesek, erőteljesek, szépek. Ezeken a mozaikokon keresztül ismerjük meg Ica mama, Sükösdi papa, Juli, Gyuri, Leli, Kisgyuri és a többiek egymástól elválaszthatatlan történetét, s bár a könyvben ott vannak a családtagok szorongásai, megküzdött és elfojtott traumái, testi-lelki betegségei, konfliktusai, valahogy mégis kedvünk lenne beállni a „Miskolc–Falustyán-tengelyen” létrejövő rajongási láncba, amelyben „oda-vissza, keresztül-kasul” szeretik egymást a szereplők (ez majdnem egy harmadik idézet).
Hogyan lehet lezárni egy regényt, amelyben a múlt ennyire eleven és közös? Mi volt a cél a kötet egyetlen párbeszédével? Egyáltalán ki az a Leli, és ki ír kicsodát ebben a könyvben? Egyensúlyozásról, nyelviskolai feladatokról és Nick Hornbyról beszélgettünk a szerzővel.
Képzeld, a 81 éves nagymamám rákapott a Beenged című könyvedre. Látogatóba jött a szüleimmel, az én szobámban aludt. Reggel elújságolta, hogy már a 30. oldalnál tart. Értettem a célzást, de mondtam, hogy bocs, Mami, ezt most még nem tudom neked odaadni, mert interjúra készülök, ezért is volt elöl az asztalomon.
De jó, ez most komoly? Pedig pont az idősebb korosztálytól szoktam hallani, hogy nem mindig tudnak mit kezdeni a szövegeimmel. Szóval nagyon örülök, köszönöm, és puszilom!
Átadom. Ha már szóba került az első köteted – és nem túl kényelmetlen erre válaszolni –, mekkora a nyomás egy írón, hogy 4 év után előjöjjön egy új könyvvel?
Szerintem ez alkati kérdés. Én úgy éreztem, hogy van nyomás, de ez inkább belső nyomás volt. A Beengeddel minden olyan szerencsésen alakult: váratlanul megkeresett Kornis Mihály, ő ajánlotta a szöveget a Holminak, aztán a Magvető csont nélkül bevette, utána jött a Petri-díj, aminél azt sem tudtam, hogy nevezve vagyok, de megkaptam. Ezek persze nagyon-nagyon jó dolgok, de azzal az adag szorongással, ami nekem van, azért egyfajta imposztor szindrómát is előhozott bennem. Szóval úgy voltam vele, hogy oké, most már elhiszem, hogy vannak emberek, akik komolyan vesznek íróként, de szeretnék egy tudatosabb könyvet, miközben nem veszítem el az első kötet erényeit és szabadságát.
Az akkori megszólalásaid alapján úgy tűnt, foglalkoztat, hogy tudsz-e magadon kívül másról is írni. A Leli élete választ adott erre a kérdésre?
Ez nagyon furcsa, hogy mennyire kell a komfortzónánkon kívülre menni, akár íróként. Ha megtalálni vélsz egy hangot, ami az olvasók egy részének szimpatikus, vagy tudnak vele azonosulni, akkor azt keresni fogják, míg legalább ugyanennyien lesznek azok, akik inkább arra kíváncsiak, mit tudsz még. Ez az egyensúlyozás ott van ebben a könyvben is: nem akartam elhagyni azt a hangot, amit a magaménak éreztem, viszont szerettem volna egy kicsit mást csinálni. Az engem érő írói hatásokat pedig igyekeztem kreatívan felhasználni, úgy, hogy mások stílusa ne nyomja agyon a sajátomat.
Amikor az első könyvedet olvastam, másokhoz hasonlóan az volt az érzésem, hogy te tulajdonképpen költő vagy, aki prózát ír. A Leli életénél pedig az, hogy egy ízig-vérig novellista a regény szerzője.
Ez szerintem helytálló, én alapvetően novellistának gondolom magam. A regény egységeinek terjedelme, zártsága nekem fekszik, valahogy kézre, fejre, szívre áll. Szeretem, ha egy rövid szöveg önmagában is értékelhető és értelmezhető, de ha berakod az egészbe, akkor is. Ebben lehet egyfajta blogszerűség, hiszen onnan indultam, bár én a blogot nem műfajként vagy esztétikai kategóriaként kezelem, hanem csak egy felületként.
Leli, az alteregód, jó pár éve fel-felbukkan az írásaidban. Milyen előnyei, nehézségei, kihívásai vannak, amikor vele dolgozol?
Ha az ember csak magáról ír, az önmagában még nem irodalom. Ehhez az kell, hogy el tudjam emelni a szöveget a saját életemtől. Tehát mindig kell egy ilyen kettős tudatállapot, hogy magamról is írok, meg nem is magamról írok, illetve hogy többről akarok írni, mint ami én vagyok, valami olyanról, amihez más is tud kapcsolódni. A könyvben E/3-ban írok Leliről, de vannak E/1-es részek is, illetve azt is elárulom, hogy Leli sok mindent nem tud a családjáról, ezért kitalálja. Gyakorlatilag én írok Leliről, aki ír egy könyvet, ami a tulajdonképpeni regény. Van benne egy csomó játék, hogy akkor most ki ír kicsodát, elsőre bonyolultnak tűnhet, de az olvasók eddig azt jelezték, hogy ez nem okozott nekik fennforgást.
A regény egyetlen párbeszéde szerintem fantasztikusra sikerült a maga nemében, gondoltam is, mekkora pimaszság ezt pont a kötet közepére betenni. Volt valami célod azzal, hogy ennyire hangsúlyos helyre került?
Ebben a párbeszédben egy esetleges megcsalásról van szó, tehát egy olyan helyzetet sűrít össze, ami önmagában elég suta tud lenni – ennek az abszurditását akartam megmutatni. A leírtak teljesen életszerűtlenek, a valóságban biztosan nem hangozhatnának el. Magamat nem tartom ügyes párbeszédírónak, de próbáltam a hiányosságomból erényt kovácsolni, innen a parodisztikus jelleg. Egyébként nagyon szeretem a jó dialógusokat: most épp Nick Hornbyt olvasok, és imádom. Nekem ez kevésbé megy, és noha nyilván tanulható lenne, nem feltétlenül akarom erőltetni, mert akkor érezni lehetne rajta a görcsösséget. Olyan persze most is előfordul a szövegeimben, hogy valaki mond valamit, és akkor abból kibomlik egy helyzet. De ezekben a történésekben, amikor három generáció egymáshoz kapcsolódása áll össze, sosem a konkrétan elhangzott mondatok a fontosak, hanem hogy mi történt korábban.
A három generáció pedig annyi szállal kapcsolódik egymáshoz, hogy csak nagyon önkényesen lehetne a történetüket beszuszakolni egy lineáris narratívába. Ehelyett mozaikokból épül fel a kötet, gyakran váltakoznak az idősíkok és az, hogy épp ki van a fókuszban. Mit gondolsz, ha – az elejét és a végét leszámítva – a fejezetek mentén felvagdosnánk, és újrarendeznénk a regényt, nagyon más könyvet kapnánk?
Igen, valószínűleg egészen más lenne a regény íze, végeredménye. Miután elkészültek a szövegek, a szerkesztővel, Turi Tímeával nagyon sokat sakkoztunk, hogy mi legyen a sorrend. Próbáltuk úgy összerakni az egészet, hogy fenntartsa a figyelmet, de ne okozzon frusztrációt az olvasóban. Szerettük volna, ha a közelmúltbeli és a régi dolgok váltakoznak, hogy lehessen izgulni, mi fog majd történni azzal a szereplővel, akivel épp elengedtük a fonalat. Ugyanakkor arra is akadt példa, hogy muszáj volt egymás mellé kerülniük azoknak a részeknek, amelyek körülbelül ugyanabban az időben ugyanazokkal az emberekkel foglalkoznak, különben megbicsaklott volna az értelmezhetőség. Az viszont teljesen intuitív volt, hogy én mikor miről írtam. Prágában például tényleg egy panelszerű házban laktunk, ott dübörögtek a gyerekek fölöttünk, ez sok emléket visszahozott bennem.
A szövegben van egy izgalmas jelenidejűség, mintha a múlt is most történne, állandóan ott munkálna bennünk.
A könyvben használt jelen idő eléggé stilizált. Olyan ez, mint amikor a nyelviskolában eléd raknak egy képet, hogy írd le, mit látsz rajta. Azt mondod, a fiú ül az asztalnál, hoznak neki egy pohár vizet, stb. Egy ilyen feladatnál igazából mindegy, hogy 50 vagy 20 évvel ezelőtt készült a fotó, hiszen minden jelen időbe kerül.
Viszont ha a múlt és a jelen megszűnik két külön kategória lenni, akkor a lezárás is sokkal nehezebb. Ennek megfelelően úgy éreztem, hogy a könyv végében is van egy jó értelemben vett esetlegesség, mintha ez a családtörténet a regénytől függetlenül is létezne, illetve végtelen számú epizódját fel lehetne még tárni.
Valóban van egy esetlegessége annak, hogy itt és így lett vége. De ez kicsit az életnek az esetlegessége is, meg annak, hogy valaki mit ragad ki belőle. Minden elmondott történet – akkor is, ha valóságon alapul – fikció, mert annak a szemén keresztül látjuk, aki elmondja, és ez óhatatlanul torzít. A regényt bármelyik ponton lehetne folytatni, mindegyik karakter tovább írható, gondolható – talán én magam is meg fogom tenni a jövőben. És hogy ennek az egésznek hol van igazán a vége? Hát egy életnek sem akkor van vége, amikor ott már minden el van rendezve. Esetleges lehet a halál, de a születés vagy egy betegség is. Persze létezhet valami halvány ok-okozati összefüggés, de sokszor nem következik egyik dolog a másikból. Van, ami egyszerűen csak megtörténik. Ennek a könyvnek meg egyszer csak vége lett.
Esetleges lehet a gyermektelenség is, hogy ki születik nyitott hátgerinccel, vagy kinek lesz krónikus betegsége – fontos témák a könyvben, amikről még mindig nem beszélünk eleget.
Az ember egyszerre nő, egyszerre negyvenéves, egyszerre cukorbeteg, egyszerre szorong, egyszerre BKV-utas, és még sorolhatnám. Ezek a szerepek mindig keverednek, sokszor egymásba csúsznak. A regényben azért is fontos helyszínek a kórházak, az egészségügyi intézmények, mert nekem is egészen konkrét élményeim vannak róluk. A furcsaságuk és lehetetlenségük ellenére mégis működő voltuk hozzátartozik a mindennapokhoz, nem tudom leválasztani vagy kihagyni ezeket a történéseket a szövegeimből.
Leli gyermektelen negyvenessége kapcsán pedig nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy nagyjából én magam voltam a minta. Nem valamilyen egészségügyi-nőgyógyászati probléma áll a háttérben, hanem csak így alakult. Ezek nagyon finom dolgok, hogy mit akarsz te, és mit akar az élet. Én sosem zárkóztam el attól, hogy gyerekem legyen, meg mindig úgy képzeltem, hogy majd lesz, de nem lett, és nem is tettem meg bármit azért, hogy legyen. Nem titkolom, nem csinálok belőle tabut. Nem okoz problémát beszélni erről, még ha általában egy másik karakter szájába vagy életébe adom is ezeket a dolgokat. Mindez talán segíthet egy kicsit azoknak a negyvenes nőknek, akiknek hozzám hasonlóan néha – bármekkora hülyeség is – lelkiismeret-furdalása van azért, mert nem teljesítette ezt a „feladatot”, ami ki volt tűzve elé, de ő mégsem csinálta meg, és emiatt, mondjuk, több ideje van. Nemrég néztük meg az Egy nap című filmet, és annyira nyomasztóan jó volt, egy csomó dolgot elindított bennem. Azon gondolkodtam, mennyire más életem van nekem és Lelinek is, mint amilyen lehetne, vagy mint amilyet szánt magának. Szerintem ezen is van mit feldolgozni.
