„Megadta azt a bársonyos, kéjes érzést, amit az anyaméhben érezhettem utoljára”

Egy krónikus szerhasználó függő életében a drognak helye, szerepe van. Más helye és szerepe van, mint a nem függő, alkalmi használó esetében. Azt gondolom, néha inni egy-egy pohár italt vagy használni ezt-azt nem az ördögtől elrugaszkodott dolog. A kérdés inkább az, hogy ez kinek milyen szerepet tölt be az életében, ki mire használja a szert.

Úgy látom, hogy akinek rendben van az élete, akinek van egészséges anya-apa mintája, elég jól nevelték (tökéletes nevelés nincs ugyanis), kapott elég törődést, elfogadást, szeretetet, volt intimitás a családban, megvoltak a korának megfelelő feladatai, elvárásai, és vannak céljai, hobbija, barátai, netán sportol is, az több lábon áll. Akinek helyén van az önértékelése (nem a béka feneke alatt), annak egy tudatmódosító, mondjuk egy spangli nem azt a különleges, semmivel sem pótolható érzést adja, mint aki már valami szerzett hiánnyal próbál ki valamit, legyen az alkohol, drog vagy éppen gyógyszer. 

Aki rendben van magával, aki érzelmileg is kiegyensúlyozott, annak az alkalmi használat nem jelent annyi pluszt, annál nem azt a funkciót tölti be, mint akinek a szer a mindent jelenti. Mert annyira fáj neki az élet.  

Szóval ha az „elégedettség-szeretet tank” majdnem tele van, annak az adott szer használata nyilván nem üt akkorát, mint akinek üres az a bizonyos tankja. Akinek rendben van az élete, az megy tovább, annak számára ez csak alkalmi örömforrás, nem több, várják másnap a feladatai, a párkapcsolata, az edzés vagy a vizsga, vagy bármilyen más, egyéb örömforrás. 

Akinek nincsen valami óriási lelki fájdalma, nincs meg az a bizonyos űr, annak a szer mást jelent. Kis kikapcsolódást, nem többet.

A nem függő néha iszik egy-egy pohárral, évente esetleg két-három alkalommal berúg, urambocsá’ néha elszív egy spanglit, de ettől az élete nem áll meg. Várják az egyéb életfeladatai. Nincs bűntudata utána, nem indul be a nála a henger, nem iszik-szív egyből többet a kelleténél, megelégszik kevesebbel, és nem akarja azt azonnal ismételni, hiszen köszöni szépen, előtte is képes volt, és utána is képes lesz nem csak drogok vagy alkohol által jól érezni magát.

Én azt tapasztaltam, hogy az lesz nagy eséllyel függő, akinél valami nagyon komoly hozott hiány, fájdalom van. Ekkor a használatnak öngyógyító funkciója van. 

Senki se lesz „csak úgy, jókedvéből” függő. Kényszeres boldogságkeresésről, öngyógyításról van szó, ami az idő folyamán rögzül. Minden függőben ott lapul az üresség, a hiány, esetleges betegség (pl. ADHD), amire használ. Ez az én esetemben is így volt. A drog töltötte be azt a lelki ürességet, magányt, fájdalmat, alkalmatlanságot, amit éreztem. Megadta azt a fajta bársonyos, kéjes érzést, amit talán csak az anyaméhben érezhettem utoljára, és amiről azonnal tudtam, ez kell, ezt akarom, lehetőleg mindig! 

A szer kitölti azt a tátongó űrt, azt az őshiányt, csillapítja azt a fájdalmat, amit a függő magában hordoz, gyakran kisgyerekkora óta, esetleg egy későbbi olyan traumát, melyet képtelen feldolgozni. Mert nem voltak meg az ehhez szükséges eszközei, mert nem volt erre családi minta, vagy éppen rossz minta volt, így csak tudatmódosítókkal képes azt elviselni.

Itt egy sor determináló tényezőre gondolok:

Az én esetemben a szüleim több mint zűrös válására, benne gyermekelhelyezési perrel (ide-oda rángattak, 2-től 5 éves koromig nem láthattam az édesanyámat, stb…). 

• a legtöbb esetben ott van a szülő szenvedélybetegsége (alkohol, drog, gyógyszer, szerencsejáték, nyugtató)
• rengeteg függőt bántalmaztak gyerekkorában, amitől kialakult bennük a „nem vagyok elég jó” érzés, és saját magukat okolják a szülők viselkedése miatt
• a szülő el nem gyászolt halála
• a gyerek érzelmi és/vagy fizikai elhanyagolása, amiből megtanulja, hogy nem elég fontos másoknak, így magának se lesz az (vagyis rizikós életet élek, nem számít, mi lesz velem, a kutyát se érdeklem) 
• abúzus (a hozzám forduló szerhasználó nők többségét érte korábban szexuális abúzus, bántalmazás)
• családon kívül nevelkedés, örökbefogadás (meglepően sok az örökbe fogadott kliensem)
• túlóvás, szimbiotikus szülő-gyerek viszony, ami gátolja a felnövést/leválást 
• a szülő pszichiátriai betegsége

Mi van utána, hogyan töltöm ki azt az űrt, amit addig a szerek töltöttek be? 

Sokan azt gondolják, ahogy abbahagyják a használatot, gyorsan minden rendben lesz. Akkor jön azonban még csak a java!

A fentebb felsorolt determináló tényezőkből következően a szerhasználat abbahagyása után sem lesz minden azonnal jó. Sok esetben sok minden sosem lesz már jó. Nem mindegy, hány év használat után, hány évesen hagyja abba az illető. Minél később, annál rosszabbak a felépülési esélyei, annál kevesebb ideje marad kialakítani egy relatíve boldog életet. Minél idősebb, annál nehezebb váltani, új szakmát találni, új kapcsolatokat kialakítani. Annál kevesebb reális perspektívája marad egy józan élet kialakítására, tanulásra, fejlődésre. Minél idősebb az ember, annál nehezebben változtat.

Én 36 évesen jöttem ki a rehabról, így nehezebb volt újrakezdeni, mint 25 évesen, ám könnyebb, mint 52 évesen kezdeni elölről mindent.

Emiatt nem elég „csak” abbahagyni a szerhasználatot. Mert utána mi van? Ott van továbbra is a tátongó űr, amit most valahogy másképp kell betölteni. Igen ám, de hogy és mi képes azt helyettesíteni, orvosolni?

A felépülés során ezt az űrt kell megtanulni kitölteni mással.

Lehetőleg nem egyvalamivel, mert az csak újabb függőséget okoz. Én egy mérleggel tudom legjobban ezt szemléltetni. A drog kezdetben sokat ad, majd később, a használat előrehaladtával legalább annyit elvesz. Amennyi ideig a használattal visszatartom magam a fejlődéstől, megvédve magam az igazi érzésektől, kudarcoktól, nehézségektől, amikkel megküzdve fejlődhetnék, legalább annyi ideig tart az abból való felépülés. Ezt pedig úgy látom, siettetni sajnos nem lehet, megvan ennek a maga ideje. Azaz ahogy korábban azt már írtam is: nincsen ingyenebéd. 

Rám is, és azt tapasztalom, más függőkre is igen jellemző a hirtelen mindent akarás, azonnal, lehetőleg befektetett munka nélkül! „Mindent akarok, de azt most rögtön!” A drog azonnali örömöt, megnyugvást, oldottságot, esetleg felpörgetettséget, gátlásoldást ad. Ezeknek az érzéseknek az elérése józanul sok-sok befektetett munka eredményeképpen lehetséges. És (sajnos) lassan.

A drogozás nekem egyfajta látszatönállóságot adott. Vagyis önállónak tűntem általa, de igazából még kiszolgáltatottabb lettem a világnak, sok esetben pont a szüleim gondoskodásának is. Gyerekszerep. A drogok megvédtek olyan nehézségektől, amikből éppen azokat megoldva fejlődhettem volna. Így voltam 33 évesen sok tekintetben egy gyerek szintjén, sok tekintetben viszont túl tapasztalt.

A felépülés kezdeti szakaszában én is elkezdtem kompenzálni más, helyettesítő függőségekkel, jórészt sporttal és szexszel. Ha pedig csak egy dologba fordítom át a használat okozta űrt (például szer helyett csak sport vagy csak szex, vagy csak munka) újabb függőség alakul ki.

Sokan képesek szublimálni a szenvedélyt valami alkotótevékenységbe. Most hogyan is van ez nálam? Igyekszem több lábon állni, az életem minden területén fejlődni, így lehetek képes magamat és az életemet nemcsak elviselni, de kielégítően élni. Mi van tehát most a droghasználat helyett az életemben?

• Drogterjesztés helyett dolgozom. Van munkám. Olyan munkám, amit szeretek, ami egyben a hobbim is. 
• Van elég jövedelmem, nem fenyeget a létbizonytalanság, nincsen csengőfrász, nem kell attól félnem, mikor jönnek megint a rendőrök házkutatásra.
• Már tudok kötődni, évek óta van egy jó, működőképes házasságom.
• Sportolok hetente ötször, figyelmet fordítok az egészségemre. Ez sokat segített abban, hogy megtanultam elfogadni magam testileg. Szerintem a sport nagyon fontos, mert a szerhasználat alatt elhanyagoltam magam, bántottam magam úgy lelkileg, mint fizikailag az intravénás használattal, az önvagdosásokkal.
• Nagyon fontosnak tartom, hogy járok önsegítő csoportba, így már van közösségem, megvan a hovatartozás érzése, amit korábban a droghasználók közössége adott meg. Van felépülési programom, és ez sokat segített abban, hogy egyre ritkábban és egyre rövidebb időre érzem már magányosnak és elszigeteltnek magam. 
• Az önismereti munkában is igyekszem fejlődni, így sok év józanság után is járok évek óta pszichológushoz olyan dolgaim miatt, amikre az önsegítő csoport már nem volt elegendő. Nekem a csoport és az egyéni terápia együttese a leginkább kielégítő.
• Nagymértékben javultak a családi kapcsolataim, úgy a szüleimmel, mint a nagylányommal. A kislányomnak meg úgy érzem, éppen elég jó apja vagyok, ebben maximálisan felülírom a hozott apai szülői mintát. Igyekszem a családi működés terén is felülírni a rossz, hozott, örökölt családi mintákat.
• Öngondoskodom. Nem csak a mának élek, ahogyan azt tettem szerhasználó koromban. Fizetek nyugdíjat, tb-t, magánbiztosítást, figyelek az egészségemre. Ebben hála istennek voltak követendő, pozitív családi mintáim.
• Azt hiszem, amennyire lehetett, feldolgoztam a múltam, amit tudtam, jóvátettem, amit nem, azt igyekszem elfogadni, megbocsátani magamnak.
• Sokat ad nekem a kultúra. Régen, még a drogozás előtt rengeteget olvastam, ez most kezd lassacskán visszatérni, és az újévi tervem szerinti havi minimum egy könyves átlagot eddig tartom.
• Újra szeretek járni, és tudok felszabadult lenni szórakozóhelyeken (ehhez korábban nagy mennyiségű drog vagy alkohol kellett).
• Egyre több a felelősségem, ami több sikerélményhez vezet, és ez jelentősen javítja a korábban nagyon alacsony önértékelésem.
• A hitetlenség helyett van spiritualitás az életemben, amit napi szinten igyekszem ápolni is.

Ahogy fejlődöm, úgy csökken az a bizonyos űr.

A növekvő önértékelés miatt egyre kevesebb külső megerősítésre van (lesz) szükség. Ez sok évig tartó folyamat, nem szabad azonnal várni a sikereket. Persze eleinte jön a rózsaszín köd, de az később hamar szertefoszlik, ahogyan jönnek a józan, szürke, dolgos hétköznapok.

A pozitív kapcsolatok hiánya, a munkanélküliség, a tartós pénztelenség, a relatív sikertelenség hamar megboríthatja a kezdő felépülő függőt. A szermentesség önmagában nem jelent ígéretet egy gond nélküli, stresszmentes, boldog életre. Nem mentesít a hétköznapi élet minden nyűgétől. Teremt azonban számtalan lehetőséget, olyanokat, amik a használat idején kevésbé vagy egyáltalán nem adottak. Vagyis ahogy egy felépülő társam fogalmaz:

A drogokkal olyan emberré akartam válni, aki sose voltam. A felépüléssel pedig azzá sikerült, aki mindig is bennem volt.