A 20. század tízes és húszas éveire Magyarországra, de különösen Budapestre megérkező újfajta szemléletmód kialakulása, amely a higiéniai kultúrát előtérbe helyezte, a polgári körökben egyre inkább dominánssá vált.
A higiénés szokások, ezen belül is a testi higiénia viszonylag kései megjelenése újfajta térfelfogást eredményezett, aminek egyik szembetűnő megnyilvánulása volt a fürdőszobák tömeges építésének kezdete a bérházakban. A fürdőszoba a legszembetűnőbb „presztízstárgy” volt, amelynek megléte sokáig státuszszimbólum volt, és nagyon lassan vált ténylegesen, funkcionálisan használt helyiséggé Magyarországon.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa.
Két könyve jelent meg a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, amelyet a Gólem Színház állított színpadra. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Fürdés a hálószobában
A polgári lakáskultúrában a 19. század végén a feltörekvő polgárság számára a fürdőszoba még ritkaságszámba ment, és a tisztálkodás helyét az intim szférának számító hálószoba bútoregyüttesébe beletervezett tisztálkodási blokk jelentette, amelyben fontos eszköz volt az úgynevezett mosdószekrény.
Az 1870-es évekig a kereskedő és tisztviselő polgárság által lakott pesti bérházak egyikében sem volt még fürdőszoba, és ezen a helyzeten csak az 1880-as évek nagy építkezései változtattak. Az első fürdőszobának mondható rajzot Jacques François Blondel francia építész rajzolta meg mappájában az 1700-as évek közepén. Ő még nem külön helyiségként képzelte el a fürdőszobát, hanem a hálószobába rajzolta bele a különféle tisztálkodásra alkalmas lehetőségeket.
Blondel tanácsát veszi át Wohl Janka, az első magyar zsidó származású írónő is, aki a 19. század végén a középosztály hölgyeinek címzett munkájában fürdőszoba helyett a hálószoba mellett elhelyezkedő öltözőszobáról beszél, amely „padlóba eresztett márvány-medencével” és „douch készülékkel” van ellátva. Az ilyen típusú intim helyiségek azonban ebben az időszakban (1882) csak a leggazdagabb arisztokrata családoknál voltak megtalálhatók Magyarországon. Sokkal inkább volt jellemző és általánosan megtalálható a mosdóasztal, amelynek felszereléséről Wohl Janka a következőket írja:
„A mosdóasztal áll egy öblös nagy mosdótálból, valamint egy kisebből. Az asztalon van egy spongyatartó, szappan és kefetartó. Valamint egy nagy és egy kis vizeskorsó és két pohár. A mosdóasztal alatt van a lábvíz-tál és „medence” a piszkos víznek. Mellette foglal helyet a törülközőtartó.”
Egy budapesti jómódú család a 19. század végén, a 20. század elején még gyakran mosdott mosdószekrénynél. A mosdóasztal általában fenyőfából volt, alsó részében kettős ajtóval záródó üreg, fölötte két fiók. A mosdószekrényt le lehetett csukni, felemelhető és kitámasztható fedéllel zárult, benne pedig fajansz mosdókészlet volt található: lavór, vizeskanna, szappantartó fedővel, szivacstál. A fedőlap belsejébe tükröt is építettek.
Luxus és presztízs: fürdőszoba a lakásban
Budapest igényesebb, elsősorban a belváros belső kerületeiben található bérházaiban az 1880-as évektől vált rendszeressé a fürdőszobaépítés, jelentősebb mértékű elterjedése azonban a vízvezeték és csatornázás nyomán, a századforduló utáni évekre esett. 1930-ban Budapesten még csak a háromszobás lakásokban volt fürdőszoba, és a 20. század első felében végig középosztályi privilégiumnak számított.
A fürdőszoba berendezését a következőképpen kell elképzelnünk: volt benne egy lábakon álló, zománcozott fehér vagy egy egyszerű vaskád és egy henger alakú, tömör vaskályha, amit szénnel lehetett fűteni. Ez melegítette fel a kályhacsövet és a tartályt, és így lett meleg víz. Volt ezenkívül a fürdőszobában egy hokedli és egy lavór is. A falon tükör, előtte polc, azon fogmosópohár és fogkefe, és mindig ott volt a kor egyik legismertebb szájvize, az Odol. Egy szappantartóban volt a pipereszappan, amit drogériákban árultak – ez fontos volt, mert abban az időben, főleg falun kizárólag állati csontokból főzött szappannal tisztálkodtak, de igazi úrinő házi főzött szappant nem használt. A legismertebb korabeli márka az úgynevezett szarvasszappan volt, amit az 1925-ben alapított Hutter cég gyártott.
A fürdőszobában a legtöbb helyen dupla mosdó állt, egy a ház urának, egy pedig az asszonynak. Fölötte üveglapon fogápolási cikkek, fésű, kefe, nagy tükör külön felső világítással. A mosdó mellett állt a bidé. A falon lógott egy gyógyszeres szekrény, benne jód, ragtapasz, vatta és kötszer, külön polcon a férfiak borotvadolgai és egy hajnyíró gép. A személymérleg, a komoly, tolósúlyos, drámákat előidéző szerkezet a fürdőszoba sarkában állt, mellette lógtak a fürdőköpenyek. A fürdőszoba része volt még gyakran a fa vagy fonott, gyakran festett szennyesláda is.
Mai szemmel nézve az akkori pesti emberek tisztasága fölöttébb kétesnek volt mondható, de a vidék még így is messze lemaradt a főváros mögött. Azokban a lakásokban, ahol már volt fürdőszoba, a tisztasági normák a következők voltak: naponta bementek a fürdőszobába, de csak deréktól fölfelé mosakodtak meg minden nap. Ez azt jelentette, hogy az arcot, a nyakat és hónaljat mosták meg. A fogmosás ekkor már mindennapos volt, de csak naponta egyszer, és nem fogkrémet, hanem fogport használtak. A test teljes lemosása, vagyis az igazi fürdés hetente, gyakran csak kéthetente történt meg. A nők hajat még ennél is ritkábban mostak, és vallották, hogy az esővíz használata legjobb módszer a szép fényes haj elérésére. Ezért aztán a belváros gangjain vagy az udvaron álltak a vödrök, és a nagyságák várták, hogy essen az eső.
Vidéken sokkal rosszabb volt a helyzet, és Márai Sándor 1934-ben a következőket jegyezte meg, a polgárság fürdőhasználatáról: „A fürdőszobával legtöbb helyt kíméletesen bántak s csak keveset használtak. Nálunk még használták a fürdőszobát, mert sok volt a gyermek s különösen is rendkívüli és egyáltalán nem korszerű elveket vallottak szüleim a testi tisztaságról. A pesztonka télen-nyáron minden reggel és este befűtött a vaskályhájába s a kisasszony lefürdette a gyermekeket, de az általános felfogás azt tanította, hogy a sok fürdés ártalmas, mert a gyermekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, »kismosás« után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő és ruhatisztítószerek között. Sok ismerősünknél a fürdőkádban porosodtak a málhák s a kádat talán csak év végén szilveszterkor adták át egy napra eredeti rendeltetésének. A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt, vagy ha nősült. De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól, csak nem nagyon használták. Nálunk is tele volt kacattal a homályos fürdőkamra, anyám kétségbeesett erőlködéssel iparkodott rendet tartani a törülközők, a fürdőköpenyek között, mindenkinek megvolt a maga »külön fogása«, mint egy színházi ruhatárban, úgy lógtak itt törülközők, reggeli köntösök, lipityankák, senki nem tudta soha, mi az övé, hol a helye, mikor kerül sor reá? A fürdőszoba örökös káosz volt, sértődések és izgalmak melegágya.”
A cselédek réme
A polgárság higiéniával kapcsolatos igényessége a cselédekre is kiterjedt. A polgárasszonyok feladatmegoldásként fogták fel a cselédek tisztaságra nevelését, ami több-kevesebb sikerrel járt. Sokszor maguk a polgárasszonyok fürdették meg őket a kádban „Voltak aztán olyanok is, akik egész szépen megtanultak fürödni és szépen kikupálódtak. Kellett is nekik, mert anyám nem tűrte volna el. A cselédek vagy korán reggel, vagy késő este mosakodtak, csak akkor, amikor már mindenki megfürdött” – mesélte egy cselédet tartó polgárasszony.
A cselédek Budapestre kerülésük előtt teljesen más tisztálkodási normák között éltek: fürdőszobát gyakorlatilag nem láttak, nem tudták használni, hiszen a nagyobb vidéki városokban is elenyésző volt a fürdőszobák száma a századfordulón. Nagyon sokan akkor látnak először vízcsapot, amikor elszegődnek egy városi lakásba, és nem kis meglepődéssel vették tudomásul, hogy Budapesten a víz a falból jön, és nem kútról hozzák.
„Fürdés előtt a fürdővízzel keresztet kell vetni, hogy a vízbe ne fúljunk bele. Én azt hittem, hogy a kádban a víz is olyan mély. Nem nagyon szerettem a kádat, mindig féltem. Jobb volt a lavórban mosdani” – idézi az egykori cselédlány.
A 20. század eleji tisztaságfelfogás még a látható részek, tehát a ruha, a lakás és az arc tisztán tartására korlátozódott. Sokkal fontosabb volt az, ami látszik, ezért aztán egy kort megélt úrinő a következőképp jellemezte Budapestet: „A villamoson az izzadságszag nem volt ritka dolog, ki mi szerint mosdott, és a lábszag is hozzátartozott a mindennapok realitásához. Akkor nem mosakodtak annyit, mint ma.”
