Sokszor érzem magam két pólus közé szorultan, így van ez az abortusz kérdésével is. Egyrészt elnémultan fogom a fejem, amikor az abortusz, egy kis élet kioltásának lehetősége érdekében tüntetnek emberek. Másrészt hasonlóan nem értem azt, amikor ez ellen mennek az utcára. Jelképesen szólva: mintha egy háborúnak a lényege az lenne, hogy a lábakat, kezeket levágják vagy gyógyítják. A kórházi szolgálat nagyon fontos a harcban, de nem az a harctér. Sajnos a mai értékválság sokkal mélyebben van.
Megszólalónkról
Fekete Ágnes református lelkész, a Képmás magazin szerzője.
Nem véletlen, hogy Jézus a „Ne ölj!” parancs magyarázatánál ment le lelkünk legmélyebb bugyraiig: „Hallottátok, hogy megmondták a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én viszont azt mondom nektek, hogy aki haraggal van testvére iránt, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette." (Máté evangéliuma 5.)
Hadd menjek most én is mélyre. Ha egy nő engedi, hogy egy szerszámmal, gyógyszerrel, bármivel elvegyék tőle a benne fogant életet, amögött mindig harag és félelem van.
A félelem talán az a mai kórjelenség, amivel a legnehezebben birkózunk meg. Mindenünnen ontják ránk a rémhíreket. Az ember óvatosságra, biztonságra való készségét ingerlik, és közben ügyes bűvészként nyitogatják a pénztárcánkat. Egyszerűen letaglózzák az embert. Letaglózzák a nőt is: elveszik a szabadságod, nem tudod felnevelni, nem leszel egész ember többé. Valami nagy baj történik majd!
A félelem ugyanakkor nem csupán rossz jelenség. A lélektan is leírja, mennyire fontos önvédelmi eszköz a félelem, amely többnyire óvodáskorban épül be személyiségünkbe. Mivel manapság ipari méretekben öntik ránk a félelmet keltő dolgokat, ezért válik sok ember lelki beteggé.
Kiket kérdezünk?
A hónap dilemmája cikksorozatunkban minden hónapban az élet egy nagy morális dilemmája mentén szólalnak meg a filozófia, valamint a hazánkban jelentős egyházak képviselői.
A többi megszólaló véleményét az alábbi – folyamatosan frissülő – linkekre kattintva olvashatod:
A Biblia több helyen is a szeretetet tartja kulcsnak félelmeinkhez: akkor szerethetek, ha el tudom engedni magam... Ha az egómtól el tudok távolodni, ha képes vagyok kimondani, hogy a másik, adott esetben egy magzat vagy a család, vagy egy férfi, akit talán nem értek, aki talán megbolondít, éppolyan fontos, mint én. Ha a legnehezebb helyzetben is oda tudok felé fordulni, és odaadom neki azt, amim van: akkor oldódnak fel a félelem bilincsei.
Ez nagyrészt nem érzelem, hanem döntés kérdése. Mi a félelemmel kapcsolatosan szoktunk döntéseket hozni: összeszorítjuk a kezünket még a fogorvosi székben is, és elhatározzuk, hogy kibírjuk. Pedig a szeretettel kapcsolatosan kell igazi döntéseket hoznunk: egyszerűen a másik embert önmagunk mellé kell emelnünk, és a félelem magától megszűnik. A félelemmel nem lehet közvetlen módon semmit sem kezdeni. Az következmény.
Narnia krónikájának szép jelenete a legjobb példa erre. A megmentő seregnek igaziból önmagát kell legyőznie ahhoz, hogy a félelmes ellenséget legyőzze. Ha a saját kísértésein, a hatalomvágyán, a pénzvágyán, a megnyerő küllem utáni vágyán, a hisztis természetén úrrá tud lenni, akkor meghal a sárkány. Mi mindig külső, félelmes hatalmakkal hadakozunk, pedig valójában bennünk vert fészket a félelem, és a teljes szeretet űzi ki azt.
A szeretet himnuszát szinte mindenki ismeri. Jó érzés elmerengeni azon, milyen nagy erő is a szeretet. Pedig igazán nem tudjuk meghatározni, mi is az. A szeretetet olyan erőként írja le ez a költemény, amely a tétlenség és a cselekvés között megtalálja az egyensúlyt. (Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem... 1 Korintus 13.) Az élet két nagy pólusát a szeretet hozza egyensúlyba. Milyen szépen rímel ez a magzat állapotára. A magzatot békén lehet hagyni, és tenni is kell érte. Ott van, éledezik az anyában, és alapvetően nincs vele más dolga, mint élni hagyni. A szerető ember képes nem cselekedni, ugyanakkor tenni, amikor annak van itt az ideje.
Nem az ítélet szavával, és nem szociáletikai síkon, nem törvények boncolgatásával, hanem a bennünk előtolakodó félelem feloldásával válaszolnék mindenkinek, aki az abortusz kérdését feszegeti.
