Anyám az utolsó 5 forintomat is ellopta, ha kellett neki piára

A függőség betegségének megértése vezetett ahhoz, hogy a felépülő társ, Z. meg tudjon az anyjának bocsátani, el tudja engedni őt. 

„Az alkoholista anyámhoz való viszony nagyon fontos volt. Ahogy a saját betegségemet (függőségemet) megismertem, úgy kezdtem megérteni, hogy ő miért csinálta azt, amit csinált. Hogy miért nem adott enni, miért lopta el az utolsó öt forintomat is. Az utolsó malacperselyemet is feltörte, ha pénz kellett neki italra. Ez a megértés érdekes folyamat volt, mert eleinte minden alól felmentettem és gyakorlatilag piedesztálra állítottam őt, mintegy szerencsétlen áldozatnak kikiáltva. Aztán az egyik karácsonykor visszakaptuk a nagynénémtől a még megmaradt aranyakat. Kiderült, hogy csak azokat az aranyakat adta el, ami az enyém volt. Ami az övé volt, azt nem adta el, ott kerültek a dolgok a helyükre” – meséli.

Mi kellett Z.-nek a felépüléshez? Elsősorban a teljes absztinencia, az összes tudatmódosító (kábítószer, nyugtatók, altatók) elhagyása. Az érzései ezáltal hozzáférhetővé váltak, majd megtanulta felismerni, kifejezni őket. Ez korábban nem ment neki, nem volt benne tapasztalata, családi mintája. Alkoholbetegek felnőtt gyermekeként esélye sem volt ennek megtapasztalására. 

„A legnehezebb az volt, hogy én soha nem beszéltem senkinek semmit magamról, az érzéseimről. Az első nagy változás az életemben az, hogy elkezdtem megnyílni.” 

Persze ebben is voltak fokozatok: „Száz embernek könnyebb mondani, mint egynek.” Nagyobb körben könnyebben tudott magáról beszélni, mondjuk, egy önsegítő csoport gyűlésén, mint négyszemközti helyzetben, pl. egy pszichológusnak vagy az NA-s szponzorának.

Az előző cikkemben írtam Zsoltról, akinek az anyja szintén alkoholista volt. Hogyan hatott ez a múlt Zsolt mostani felépülő, már józan életére?

„Anyám azt gondolta, az alkoholizmusa nem volt hatással az életemre, de nem így volt, mert pillanatok alatt lettem én is (drog)függő, és ezáltal az önromboló gépezet nálam is beindult, éppúgy, mint ahogy nála. Ezáltal tudtam teljesen megérteni a felépülésemben, hogy ő miért és hogyan működött. Aktív függőként sokszor azt hittem én is, hogy nem rombolom a környezetem, pedig nagyon is romboltam alattomos, sunyi módon, lelki terrorral és hazugságokkal, pont ahogy anyám tette velem. Mindig mást hibáztatott, ahogy később én is. Ő apámat, én pedig anyámat. Ez ilyen! Anyám »szeretete« romboló volt. Ő azt hitte, mindenki szemét, és senki nem érti meg, pedig ő csak jót akar. Nagyon nehéz volt így felnőni, nehéz a mai napig kötődni, elköteleződni, akár munka, párkapcsolat vagy barátok mellett. Komoly sérüléseket okozott anyám alkoholista szeretete, de szerencsére mára vannak megoldásaim” – meséli.

Cs. drogfüggővé vált, ma már tizenéve tiszta, így beszél magáról és az alkoholista apjával való kapcsolatának változásáról:

„Amióta az eszemet tudom, igazából soha nem volt ez egy jól működő család. A szüleim között mindig feszültség, veszekedés volt, nagyon erősen nyomasztó légkör volt otthon. Annak ellenére, hogy kisgyerekkoromból vannak olyan emlékeim, hogy megpróbáltunk normális családként funkcionálni, elmentünk nyaralni meg pecázni. Hétéves voltam, amikor megszületett az öcsém, a nagyapám halála után. Akkoriban már apám verte az anyámat. Az ő egyre súlyosodó alkoholizmusa határozta meg a család életét. Minden nap ittas volt, és ez a káosszal volt egyenlő. Állandóan menekültünk. Anyám tartotta a hátát, és anyatigrisként próbált védeni minket. Mi úgy éltünk, hogy apámé volt a lakás. Mi hárman: én, az öcsém és anyám laktunk egy kis szobában, és mindig bezártuk az ajtót, hogy oda apám ne tudjon bejönni és vele együtt az erőszak ne törhessen be. Mindig féltünk. Ha hazaértünk az iskolából, óvodából, olyan volt, mintha egy erődbe mentünk volna haza. Rettegtünk, amikor elfordult a kulcs a zárban, és hallottuk, hogy apám megjött. Akkor elszabadult a pokol. Sose tudtuk, mi lesz.

Minél inkább távolodtak el egymástól az anyámmal, apám egyre kétségbeesettebb és dühösebb lett. Apám nagyon teátrális ember, és ha iszik, akkor ez felerősödik. Mi nem figyeltünk rá, mert féltünk tőle, és ő ezt úgy élhette meg, hogy elutasítjuk. Anyám mindezt próbálta rejtegetni a külvilág elől, igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy nálunk minden rendben van. És sosem kértünk  segítséget  senkitől.”

– Az iskolában tudták rólad, hogy az apád iszik?

„Én nem mondtam senkinek. Mi lakótelepen laktunk, ráadásul egy kisvárosban, tehát úgy gondolom, ezt mindenki tudta. Ráadásul apám az utcán is cirkuszolt: üvöltözött, berúgta a lépcsőházajtót. Végül családilag eljutottunk arra a mélypontra, hogy az életünk teljesen ellehetetlenült, és elhatároztuk, hogy megszabadulunk apámtól. Én tinédzser voltam, anyám kikérte a véleményem, hogy szerintem mi legyen. Sokat beszélgettünk erről. Bennem ez egy nagyon erős konfliktus volt, mert bár rettegtem apámtól, el sem tudtam volna nélküle képzelni az életemet.

Nagyon haragudtam rá, és nagyon hiányzott a figyelme.

Ez a kettős érzés volt bennem. Ráadásul, ha kiléptem a lakásajtón, a közösség felnézett rá mint jó vezetőre, jó focistára. Ezt a mai napig nem tudom magamban helyre tenni, hogy otthon rettegünk tőle, a világban viszont tisztelik. És én sokáig nem tudtam dönteni, hogy mi legyen. Amikor még azt láttam, hogy apám veszélyes az öcsémre, amikor apám úgy megverte anyámat, hogy seb volt a hátán. Tizenhat évesen egyszer lent voltam a haverjaimmal a ház előtt, ott gangeltem, és anyám kiabált ki az ablakon, hogy segítség, és én rohantam fel... Utána hoztuk meg közösen azt a döntést, hogy az aput kirakjuk. Akkor elindult a válás, anyám az öcsémmel elköltözött a nagymamámékhoz. Én maradtam otthon apámmal, és végül én raktam ki őt. Hívtam a haverjaim, fölpakoltuk a cuccait egy teherkocsira, amikor ő nem volt otthon. Vettünk neki egy lakást, oda vitettük mindenét. És amikor aznap hazajött, odaadtam neki az új lakás kulcsát, és mondtam, hogy húzzon a picsába. [...] Ki vagyok? A nehézségem az alapvetően az volt, hogy nem nagyon tudtam elképzelni magamat, mint egy olyan embert, aki nem használ.

Ez volt a legnagyobb problémám, hogy annyira az identitásomnak a részévé vált az, hogy én egy droghasználó vagyok, hogy nem tudtam, hogyha nem vagyok droghasználó, akkor mi vagyok?” 

Hogyan tudott apjának Cs. megbocsátani?

„Megbocsátás? Talán 4-5 éves józan lehettem, amikor felfigyeltem rá, hogy az életemben nagyon sok helyzetben érzem azt, hogy akaratlanul is olyan vagyok, mint az apám. Például ahogy konfliktushelyzet van, mondjuk, egy kapcsolatban, ami egy kapcsolatnak természetes része, elkezdek úgy viselkedni, mint az apám, és egy ilyen szörnyeteg leszek. Ilyenkor van bennem egy mérhetetlen nagy harag az apám felé, és ez nincsen még belül megdolgozva. Alapvetően nem akartam haragudni az apámra, vissza is akartam kapni az apámat egy kicsit, hogy benne legyen az életemben. És ehhez először az kellett, hogy dolgozzak a haragommal. Úgy gondolom, vannak olyan részei a felépülésnek, amit szavakkal nem lehet jól megmagyarázni. […] Egyszer elmentem az apámhoz, és amikor előtte ott voltam nála, akkor tudom, hogy még baromira haragudtam rá, mondott egy olyan mondatot, amit a múltból is hallottam tőle, és egyből felment bennem a pumpa. És aztán volt egy másik alkalom, amikor meg elmentem, és ott állt ez az ember előttem a konyhában, és tudom, hogy már nem volt köztünk ez a harag. Hogy ez valahogy így meg tudott történni. És hogy tudtam rá, meg tudok rá szeretettel gondolni. [...] Nagyon sokat segített a saját függőségem is, hogy ez egy betegség, amivel valakinek vagy sikerül megküzdenie, vagy nem (nekem hála Istennek igen), és

már nem egy ördögnek látom az apámat, hanem valakinek, aki nem tudta felvenni a kesztyűt a saját betegségével.

Mert nem volt meg a beismerése, és emiatt nem tudott segítséget kérni. És hogy igazából minden, ami történik, az nem valami ördögtől való dolog, hanem egy betegség következménye, és hogy így ez segített megérteni is őt, de azt gondolom, hogy a megbocsájtás, vagy az ő elfogadása az valamilyenfajta spirituális segítséggel történt meg.”

Egy alkoholista családban felnőtt nő kliensem meséli:

„Apámmal 18-20 éves koromra már nullára redukálódott a kapcsolatunk, amit jóval később, a józanságban vettünk fel újra. Ez az én érzelmi fejlődésemnek az eredménye. Eljött az a pont, amikor azt éreztem, hogy az apám felé érzett haraggal nekem valamit kezdenem kell, mert így nem jó. Úgy látom, hogy józanul ilyen méretű és ilyen mértékű lerendezetlen érzésekkel és haraggal nem lehet élni. 2015 júliusban a nagyobbik fiam szerhasználat és árusítása miatt rendőrségre került. Házkutatás. A kisebbik fiam volt pont otthon. Ő élte át, engem telefonon értesített. Dolgoztam. Hétköznap délelőtt volt. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes tovább így élni, irányíthatatlanná vált az életem, melyet agresszivitás, erőszak és káosz jellemez. Rengeteg előzmény volt, de ez volt az a pont, hogy leültem a számítógép elé, és beírtam a keresőbe, »kábítószerezik a fiam, mit csináljak«. Elkezdtem hozzátartozói csoportba járni. Három évig jártam minden szerdán. Rengeteget tanultam, nehéz és fájdalmas felismerések jöttek:

Nem tudom a fiamat megmenteni. Magamat kell mentenem. Akkor segítek, ha nem segítek.

Az igazi felismerés három év után az volt, hogy nekem a függők önsegítő csoportjába is kell mennem. Felismertem, hogy én is függő gondolkodású vagyok. Társ- és kapcsolatfüggő. Munkaalkoholista. Gyógyszerfüggő. Gondjaim vannak az ivással. Az esti borozgatással. Épp egy alkoholbeteg férfi mellett szeretnék elköteleződni. Magatartásbeli addikcióim is lettek. Kényszeres segítő vagyok. Erős volt bennem a szégyentől való félelem, a megfelelési kényszer. Kiderült, hogy érzelmileg nem váltam le a szüleimről, hogy áldozatszerepben működöm. Rájöttem, hogy nem tudok a mostban lenni: vagy a múltban, vagy a jövőben járok. Majdnem fél évig éreztem azt, hogy nem vagyok a csoportba való, hisz én nem lövöm magam! Lenéztem a többieket. Ez erősen hátráltatott a felépülésemben. Amikor elkezdtem józanodni a munkaalkoholizmusomból (határok húzása, munkaidőn túli munkák visszamondása), jöttek az elvonási tünetek. Izzadás, remegés, pánik, bizonytalanság. Na akkor tudatosult bennem, hogy a függőség az függőség. Tanulok. A csoport egy iskola nekem.

Miben változtattam? Határokat húzok a személyes kapcsolataimban. Az alkoholista anyám öt éve nem jöhet hozzám be a munkahelyemre. Amikor meghoztam ezt a döntést, nagy cirkusz volt. Nekem ez nagy megkönnyebbülés. Józanul találkozhatunk, beszélgethetünk. És ezt én döntöm el, az alapján, amit látok és hallok. Anyám alkoholbeteg. Én a saját józanságomat így védem. Velem nem lehet inni. A fiamnak is oda van ez téve. Nem utazunk együtt nyaralni. Maximum három órát töltök az anyámmal, nem többet. Ezt is egy szabály. Ha közben verbálisan bántalmaz, akkor azt jelzem. Ha nem változtat, akkor elköszönök és hazamegyek. A fiaimmal is vannak határkijelölések. Nem jár semmi. Adható. És én mint szülő eldöntöm, hogy adok, vagy sem.  Ha kérnek segítséget, adok, de mérlegelek előtte. Ha nem kérnek segítséget, egyszer jelzem, hogy szívesen segítek.

Az egyik fiam kért segítséget és visszajeleztem neki, hogy ez meglep engem. Nem tudom, mit csináljak, ezért időt kérek. Korábban arról beszélgettünk, milyen sokat javult az egzisztenciája. Ez az idő jó volt arra, hogy átgondolja ő is és én is a döntést. Én felajánlottam egy kölcsönt. Ő visszalépett, nem fogadta el a pénzt, és egy másik megoldást választott. Nem kért pénzt, későbbre halasztotta a vásárlást. Illetve kevesebbért vásárolt. Ez már az ő felnőtt döntése volt. És ezt velem is megosztotta. Hetente beszélünk, így van mit megosztanunk egymással.

A nagyobbik fiam aktív szerhasználó. Kértem segítséget. Konzultációt. Pár alkalommal megjelent. Késve. De világos lett számomra, hogy nincs itt az ideje. Ő most egy feltétellel tud kapcsolódni, ha segítséget kér magának. A vállalható szerhasználat már nem működik nálunk. Most fizikailag és érzelmileg is hátrébb húzódtam, és a családom egy emberként áll mellém. Ez öt év munkája, nem adják ingyen a változást.

Kezdetben a családom volt a legnagyobb akadálya a gyógyulásomnak, de ez is változott az elmúlt öt évben: megszelídült a kapcsolatom a családtagokkal. Feldolgozás alatt van az anyámmal való kapcsolatom, a gyerekkori elhanyagoltságom, traumák (szexuális bántalmazás). Érzelmileg elmaradott, rosszul működő családban nőttem fel. Így, minta híján a fiatal felnőtt fiaimat kisgyerekként kezeltem, és elvártam tőlük, hogy legyenek felnőttek. Nem sikerült őket jól elengedni, nekik meg jól leválni.  Mostanában hátrébb léptem a fiaimmal való kapcsolatomban, ezt nagyon következetesen teszem. Sajnos extrém élethelyzetben extrém megoldásokra van szükség. Egyik napról a másikra kellett felnőniük, nekem meg őket elengedni. Ezt is meg kellett tanulni: Hol az én felelősségem? Meddig tart?Felnőtt-felnőtt kapcsolatot kezdtem kialakítani velük. Húztam határokat, szabályokat, lettek következmények. Aztán lassan nekem is lett egy felnőtt életem.

Lezártam az alkoholista párkapcsolatomat. Akkor éreztem meg először, hogy elsősorban magamért vagyok felelős. A szüleimmel és a testvéremmel kevesebbet találkoztam, beszéltem. Volt, hogy teljesen hátraléptem egy-egy családi összejövetelről. Nem voltam még erős. Ehhez kell az idő. A lelkierő megszerzéséhez, és ez nem volt zökkenőmentes. Az ő működésüket megzavarta, hogy én a saját lábamra álltam. Nem játszottam már az áldozatszerepet. Nem kellett engem már sajnálni, megmenteni. Jó nagy árat fizettem érte, csekély nyereségért. Az önbecsülésemet kezdtem erősíteni. Elkezdtem járni egyéni konzultációkra, csoportba. Két év után a függő csoportban megerősödtem annyira, hogy elkezdtem a munkaalkoholizmusomból felépülni, és kilépni a kényszeres féltékenykedésből.

Két éve szermentes vagyok. Józanodom. Elkezdtem látni saját működésemet. Elkezdtem az érzéseimet megérteni. Egyáltalán felismerni. Megmutatni. A csoporttársaktól rengeteget tanulok. Sok tapasztalatot és történetet osztunk meg. Jól látjuk kívülről a másik hibás működését, és felismerjük a sajátunkat benne. Jó tudni, hogy már értem, a kötődési hiányosságaim miatt van sok minden. Most tanulom, hogyan lehet egészségesen, biztonságosan kötődni. Saját magamban bízni. Magamnak hinni. Őszintének lenni. Ha a függőségem becsönget, hálás vagyok! Mert tudom, hogy valami bajt jelez! És már figyelek magamra megint, de jól!

A családom nem változott. Én változtam. Én vagyok jól! Már tudok jól lenni! Megtanultam ítélkezésmentesen beszélni. Azért kértem segítséget magamnak, mert már több mint negyven éve fájt az élet. Sok siker és eredmény van mögöttem. Működtetem a kapcsolataimat. Mostanra egészséges, kölcsönös és szeretetteljes kapcsolataim vannak. Szabad mindent visszajeleznem. És már én is tudok úgy dühös lenni, hogy nem rombolom magamat és a környezetemet. Megtanultam. Tanulható. Tudok örülni a sikernek. Tanulom az intimitást. Gyakorlom az érzéseimet kimutatni. Sok ajándékot kapok ezekben az őszinte kapcsolatoktól. Felszabadító önmagamat adni. 

Nemrég négynapos szabadságról érkeztünk haza a párommal, ez is már a felépülés része. (Tudtam nem dolgozni.) Hálás felépülő vagyok.

A felépülés ez esetben is hosszú, és ennek elengedhetetlen része, hogy az ilyen diszfunkcionális családban felnőtt gyerek el tudja fogadni, hogy ő nem felelős ezekért. Megnyugtató. Csak magamon tudok változtatni! Szabad jól lennem, ha anyám iszik és boldogtalan, és közben apám pengeélű szájjal mászkál a szobában? Szabad! Már nem (vagy egyre kevésbé) lehet nekem ártó, mérgező dolgokat mondani. Tehetek magamért! Ez az én felelősségem! Változtatni, szabadon dönteni jogom van. Benne is maradhatok egy rossz működésben, de jogomban áll változni!”

A felépülés során a függő megtanulhatja, hogy joga van jól érezni magát, örülhet, nem csak pillanatokra. Pihenhet, nem kell halálra dolgoznia magát. Szórakozhat józanul is, nem kell hozzá részegnek lennie. Mondhat nemet, védheti a határait. Nem kell mindenbe belemennie, nem kell minden munkát elvállalnia, nem kell mindenkinek megfelelnie. Joga van kilépni számára hátrányos helyzetekből, megalázó, őt hibáztató szituációkból, kiléphet számára ártó kapcsolatokból. Szabad hibázni, és abból tanulni, ezáltal fejlődni, kísérletezni. Kifejezheti bátran az érzéseit, megbízhat a saját megérzéseiben. Joga van más értékek mentén élni az életét, mint azt a szülők tették, elvárták: választhat például más szakmát, más vallást, másfajta szórakozást, más párt és világnézetet. Joga van ellentmondani a szülőknek, ha szükséges. A felépüléshez nagy segítség lehet a konzultáció, az önsegítő közösség, amilyen például az ACA, valamint a pszichoterápia.