„A legtöbben nem értik, hogy a döntéshozók miért reagálnak ennyire lassan és nehezen a klímaválságra. A pszichológusok viszont érthetik” – vallja dr. Kovács Ilona, aki az emberi elmével foglalkozó szakemberként úgy gondolja, hogy a lélektannak és a társszakmáknak kitüntetett szerepe van az előttünk álló kihívások kezelésében. Ugyanis a pszichológusok azok, akik a legtöbbet tudnak a döntéshozatali folyamatokról, a meggyőzés módszereiről vagy a viselkedésváltozás lehetőségeiről.
Ez a gondolat ragadta meg leginkább, amikor Alain Berthoz neurofiziológus professzor levelét olvasta, akit még évekkel ezelőtt ismert meg a Collège de France-ban. Az üzenet egy nemzetközi tudósszervezet megalakulásáról szólt, amely az emberi tényezővel foglalkozik a klímakatasztrófa kapcsán. Az IPBC munkájáról most nekünk is beszámolt a pszichológus, aki hangsúlyozta: folyamatosan várják mindazok csatlakozását, akik szakértelmükkel szeretnének hozzájárulni a zöldcélok megvalósításához.
2019-ben sokat beszéltünk a nyilvánosságban az éghajlatváltozásról: számos eseményt rendeztek, rengeteg cikk született a témában. Aztán jött a koronavírus, és mintha a klímaszorongás helyét teljesen átvették volna a járvánnyal kapcsolatos aggodalmak. Hogy látod, mekkora figyelem irányul most a környezetvédelmi kérdésekre?
Én sem érzékeltem az utóbbi időben, hogy intenzíven foglalkoztunk volna a klímatémákkal, holott továbbra is ez az emberiséget sújtó legnagyobb fenyegetés. Sőt, olyan politikusok is voltak – nem Magyarországon azért –, akik úgy nyilatkoztak, hogy most aztán lehet építeni a szénerőműveket, mert a kijárási korlátozások miatt senki nem megy oda tiltakozni. Persze Greta Thunberg, és sokan mások is, arra hívták fel a figyelmet, hogy amikor majd túl leszünk a pandémián, akkor nagyon fontos, hogy az újjáépülés klímatudatosan történjen. Sajnos valószínűleg még a közepén sem vagyunk a járvány okozta válságnak: az előrejelzések szerint év végéig még mintegy 250 millióval nő majd azoknak a szegénységben élő embereknek a száma világszerte, akik éheznek.
Persze azt is tudjuk, hogy a krízis egyben lehetőség is a növekedésre nemcsak az egyén, hanem a társadalom szintjén is. Tehát ha az ember túléli a nagy válságokat, akkor azokból sokszor átalakulva, fejlődve lép elő. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, kell egy jelentős tudatosság, és szükség van új célokra is, hogy meg tudjuk kérdőjelezni az eddigi működésünket. Ha értelmes kérdéseket teszünk fel, konstruktívan válaszolunk rájuk, és aszerint cselekszünk, akkor talán még azt is mondanám, hogy a koronavírus tulajdonképpen hozzátesz ahhoz, hogy meg tudjuk menteni a Földet a pusztulástól. Amit, én azt gondolom, hogy mi okoztunk, de hát nagyon sokan nem ezt gondolják.
Az angolszász világban, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Kanadában és Ausztráliában például aránylag kevesen hiszik azt, hogy az ember okozta a klímakatasztrófát. Viszont annak megértése, hogy mi vezetett a krízishez, lényeges alapfeltétele a változásnak. Enélkül nehezen megy. Ami a koronavírus-járvány nyomán beállt világméretű változásokat illeti, szerintem hatalmas tanulság, hogy ha nem is mindenhol, de a legtöbb országban, nagyon-nagyon sokan az emberi életet helyezték előtérbe a gazdasági haszonnal szemben. Erre tehát képesek vagyunk!
„A járvány okozta gazdasági válság ellen hozott intézkedések Magyarországon sem pörgetik fel a zöldberuházásokat. A támogatásokat idehaza sem kötik zöldfeltételekhez, így az intézkedésekkel klímakárosító cégeket, tevékenységeket is támogatnak” – írja sajtóközleményében a Greenpeace. Miért érdemes az egyén viselkedésváltozásának lehetőségeit kutatni egy olyan kontextusban, ahol a nagypolitikát még mindig a rövid távú (és nemritkán önös) érdekek priorizálása jellemzi?
Természetesen az ipar, a mindenkori gazdasági és politikai szereplők továbbra is meghatározó tényezőt jelentenek. Nekik kell meghozni azokat a döntéseket, amelyek a fenntarthatóságot elősegítő környezetet tudnak teremteni az emberek számára. Teljesen mindegy például, hogy egy New York-i lakos áramot vagy gázt használ-e a fűtéshez, mert az ugyanonnan jön: a Manhattan melletti fosszilis erőművekből. Nem véletlen, hogy a város szén-dioxid-kibocsátása csak 20 százalékkal csökkent a koronavíruscsúcs alatt, hiába voltak ott is üresek az utcák. Ez az érték más városokban, mondjuk Párizsban 70-80 százalék volt, mert ott a fűtés nagy részét nukleáris energiából fedezik. Persze nem az egyének fogják eldönteni, hogy egy város milyen energiát használjon, de ők tudnak nyomást gyakorolni a döntéshozókra. A választott vezetők pedig maguk is emberek, akiknek a motivációit, attitűdjeit, döntéshozatali folyamatait érdemes kutatni.
Többek között erre vállalkozik az a nemzetközi szervezet is, amelynek a magyarországi sajtóreferense lettél. Mit érdemes tudni az IPBC-ről, milyen céllal jött létre?
A Nemzetközi Panel a Viselkedésváltozásról (International Panel on Behavior Change, röviden: IPBC) nevű kezdeményezést már 2006-ban kitalálta a mostani elnök, Jacques Fradin, francia orvos-pszichoterapeuta, ám akkor még nem volt rá fogadókészség. Így végül 2018 szeptemberében állt össze független társaságként: nem köthető politikai pártokhoz, irányokhoz vagy mozgalmakhoz. Az IPBC tagjai mind tudósok (orvosok, pszichológusok, szociológusok, közgazdászok, klímakutatók, filozófusok, stb.), akik a klímaválság kapcsán az emberi tényezővel foglalkoznak. Ebben nemcsak az egyén van benne, hanem az egyén az összes kontextusában, annak a rendszernek a részeként, amelyben él. Hogyan tud változni, és mik az akadályai a változásnak? Ezt lenne jó úgy felderíteni, hogy világos üzenet legyen, és a döntéshozókhoz is el tudjon jutni. A cél tehát hasonló, mint ami például itt Magyarországon a Stádium 28 vagy az Eötvös Csoport munkáját jellemzi: hogy a fontos problémák megtárgyalása ne rekedjen meg egy szinten, hanem minél szélesebb körben ismertté válhassanak ezek az információk.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Az IPBC főtitkára, Camille Lefrançois úgy nyilatkozott, hogy a klímaválság óhatatlanul arra készteti a tudósokat, hogy újragondolják a szerepüket. Végleg ki kell lépni az elefántcsonttoronyból, mert ma már senki sem lehet elégedett azzal, ha csak limitált számú érdeklődővel osztja meg a következtetéseit. Te mit gondolsz erről?
Nagyon fontos, hogy a tudományt művelő emberek megtanuljanak úgy kommunikálni, ami nemcsak érthető mindenki számára, de figyelemfelkeltő is. Mindenképpen le kell tenni a tudós gőgöt: azt a mentalitást, hogy én tudom, hogy mit beszélek, és ha mások nem értik, az az ő bajuk. Azt hiszem, hogy ennyit a legtöbben meg tudnak tenni akkor is, ha nincsenek kapcsolataik a döntéshozók irányába, vagy esetleg olyan rezsimekben élnek, amelyekben könnyen elveszíthetik a laborjukat, ha társadalmi ügyekkel foglalkoznak. Én úgy éreztem, hogy nekem is van felelősségem és tennivalóm a klímaválsággal kapcsolatban akkor is, ha nem ez a kutatási területem. Így azt vállaltam, hogy behozom Magyarországra az IPBC hírét, hogy akit érdekel, tudjon csatlakozni és hozzá tudjon járulni a szervezet munkájához. Az angol nyelvű manifesztót is bárki aláírhatja ezen a linken. Ez azt az igényt fejezi ki, hogy legyen egy olyan társaság, amely a már rendelkezésünkre álló, tudományos vizsgálatokon alapuló információkat feldolgozza, közérthetően bemutatja, illetve tovább kutatja.
A vonatkozó pszichológiai szakirodalom összefoglalására itt most nyilván nincs lehetőségünk. Van olyan kutatás, amit mégis ki tudnál emelni? Ami számodra különösen tanulságos vagy beszédes volt?
A nagy korallzátonyok pusztulásával kapcsolatos egyéni attitűdök felmérése például ilyen. A vizsgálat során komplex kérdőíveket adtak olyan embereknek, akik a bőrükön érezték a katasztrófát. A válaszok alapján 4 típust azonosítottak a veszteséghez való viszonyulásban, ami szerintem a koronavírussal kapcsolatos hozzáállásra is átültethető. Volt a hedonisztikus kategória, amikor az emberek az elvesztett örömforrásaikat sajnálták: hogy nem tudnak többet búvárkodni, megnézni a szép színes korallokat. Az egoisztikus attitűdök során az emberek azt érzékelték, hogy a saját erőforrásaikból veszítenek. Például a klímaváltozás miatt elveszítik a munkájukat, vagy el kell hagyniuk az otthonukat. Persze teljesen természetes, hogy ezekre a szempontokra is odafigyelünk, ám az is fontos, hogy képesek legyünk meghaladni őket. Az altruisztikus viszonyulás esetén a többi emberre is gondolunk, illetve azokra a növényekre és állatokra is, akiket miattunk sújt a klímakatasztrófa. Ez pedig átvezet a bioszférikus típusba, amikor valaki képes az élővilágra mint egységre tekinteni, és ebben a rendszerben néz rá az emberi felelősségre. Hiszen mi vagyunk azok, akik előidéztük a válságot, és mi vagyunk azok is, akik képesek lehetünk megfékezni.
