A hónap dilemmája: Milyen lenne a világ vallás nélkül? A filozófus válasza

A kérdésre, úgy vélem, aligha tudunk kielégítően pontos, megbízható, igazolható választ adni. A vallások, vallási hitek, hiedelmek mind a mai napig végigkísérik az emberiség útját, történetileg kialakult képződmények. Nem tudjuk, mi lett volna, ha nem jöttek volna létre vallások (szükségképpen jöttek-e létre egyáltalán?), hogyan alakult volna történelmünk, hogyan, mivé formálódott volna maga az ember a világot és benne az embert, az emberi lét értelmezését nyújtó tanítások nélkül. 

A vallások mai tapasztalataink alapján is meghatározó, nélkülözhetetlen részei embermilliók életének: ha csak a nagy világvallásokat tekintjük, követőiknek száma milliárdos nagyságrendben mérhető. A szekularizációs folyamatok által a világ nem vagy kevéssé érintett részein a vallási hovatartozás (talán) elsődleges identitásképző elem: vallási/kulturális alapon keresztényként, zsidóként, a hinduizmus követőjeként, buddhistaként, muszlimként határozzák meg magukat az emberek és csoportok, és e hitek, tanítások követése szerint igyekeznek élni.

Minden vallás jellemzője saját kizárólagosságának tételezése, létjogosultságát mindegyik az igazság, „az egyetlen igaz hit” birtoklásával, annak egyedüli letéteményeseként igazolja. Ez magában hordozza a különböző vallásoknak az egy igaz hitért folytatott eszmei szembenállását és egyben az emberiség kegyetlen, brutális, tengernyi szenvedést hozó, borzalmas valóságos háborúit is történelme során.

Napjaink globalizált világában azonban, amikor az egész emberiséget fenyegető kihívásokkal szembesülünk és összefogásra, összemberi szintű közös cselekvésre kényszerülünk, különös jelentősége van az ökumené gondolatának, a különböző vallások, felekezetek közötti (valamint ugyanígy a vallásos és nem vallásos emberek közötti) párbeszédnek: azoknak a közös értékeknek a megtalálására és képviseletére van szükség, amelyek nem szétválasztanak, hanem összekötnek, amelyek évezredünk közös céljait és törekvéseit alapozhatják meg: az emberiség puszta túlélésének, az emberi élet átmentésének és az emberséges életnek a cselekvési programját a harmadik évezred globális katasztrófái közepette.

„Nincs esélyünk a fennmaradásra világethosz nélkül. Nincs világbéke vallásbéke nélkül. Nincs vallásbéke a vallások dialógusa nélkül” – figyelmeztet Hans Küng, napjaink neves katolikus teológusa, aki egyben megmutatja, hogy a sokáig egyoldalúan túlhangsúlyozott különbözőségek mellett mindegyik nagy világvallásban megvannak az egyetértésre, az erőszakmentességre és a humánum érdekében az együttműködésre képessé tevő közös, emberi erkölcsi alapértékek.

Az etikának mindenkor az embert, az emberséget kell szolgálnia. Az emberhez méltó együttélés bármely kis, nagy és legnagyobb, legátfogóbb közösségben nem lehetséges értékek, normák, magatartások közös minimumáról szóló konszenzus nélkül. A világtársadalomnak felelősséget kell vállalnia saját közös jövőjéért. Egyetemes értékeket, univerzális emberi jogokat, feltétel nélküli és általános érvényű emberi normákat az ember mint eszes lény önmagára és önmagában, filozófiailag is megalapozhat, ám – hangsúlyozza Küng – a nagy tömegek, az átlagemberek számára a veleszületett ész feltétlen parancsai (kategorikus imperatívuszai) túl elvontak és nem kötelező erejűek. Csak egy, az ember fölött álló, transzcendens, abszolút tekintéllyel bíró lénytől származó parancsok feltétlenül kötelező erejében hisznek. Az általános és feltétlen kötelező erkölcsi normák (Miért kell ezt és ezt a jót minden körülmények között, mindenkinek és személy szerint nekem is megcselekednem?) isteni megalapozásában megragadható a vallások szerepe posztmodern korunkban is.

Nicolai Hartmann, a 20. század talán legnagyobb etikai gondolkodója, miként őt megelőzően és követően sokan mások is, az erkölcsi követelmények, cselekvési szabályok lényegéről elmélkedik. Mi végre az erkölcsi szabályok, mi a rendeltetésük? Honnan az értékek, és hogyan ismerjük fel, hogy azokat mely normák és erények testesítik meg? Miért egyedül csak az ember erkölcsi lény? Válasza nagyon leegyszerűsítve az állat és az emberi lény összevetésén alapul: előbbit biológiai ösztönei tökéletesen eligazítják, az állati magatartás tehát ösztönvezérelt, míg az ember természetileg aluldeterminált, természetes ösztönei nem mutatják meg és nem határolják be cselekedeteit (ennyiben és épp ezáltal képes a fejlődésre, az önmeghaladásra), az egyes cselekvési szituációkban útjelzőkre, eligazításra, cselekvési normákra van szüksége (Mit kell tennem az adott helyzetben?), s minden cselekvési helyzetben több alternatíva közül is választhat, illetve folytonosan választania kell – jó és rossz, rossz és kisebbik rossz között.

Az értékvezérelt élet normakövető élet. Tedd a jót, kerüld a rosszat! – minden erkölcsi norma erre az alapformulára egyszerűsíthető. Ezeknek az erkölcsi normáknak a forrása aztán lehet maga az ember, az emberi társadalom, s így a normák relatívak, változékonyak, vagy ezzel ellenkezőleg: eredhetnek egy örök, az ember számára feltétlen tekintéllyel bíró, tökéletes lénytől, egy transzcendens világból, e vonatkozásban a normák, parancsok stabilak, örök érvényűek, abszolútak (idealista filozófiák és vallások). Erkölcsi szempontból utóbbi szerint jó az, és csak az, ami megfelel Isten akaratának. Isten a legfőbb törvényhozó, és akaratának minden ember engedelmességgel tartozik. Az erkölcsös élet, kötelezettségeink forrása tehát Isten.

Egy példaként említve a keresztény vallást, annak kialakulása és elterjedése nélkül – a kereszténység nevében elkövetett történelmi bűn ellenére is – minden bizonnyal szegényebb lenne a nyugati kultúra. E vallásnak köszönhetjük többek között azokat az erkölcsi, életvezetési szabályokat és emberséges emberré válásunkat, az öntökéletesítést szolgáló keresztényi erényeket, amelyek mindmáig közösségi és egyéni életünk iránytűi, vagy azok lehetnek akár világi-humanista elköteleződésünk mellett is. A Tízparancsolat számos előírása mindennapi életviszonyaink legalapvetőbb, szilárd pilléreit alkotja. Az elemi erkölcsi normák akár évezredek alatt sem hullanak ki az idő rostáján.

A hit, remény, szeretet (Istené és felebaráté) úgynevezett természetfölötti erények, megtartó erejük lehet az élet legviszontagságosabb időszakaiban. A keresztény vallású ember itt találja meg forrásvidékét például az emberi egyenlőség, a személy méltósága, az élet tisztelete és szentsége elvének, a szolidaritás, a szenvedőkkel, kirekesztettekkel és megalázottakkal való sorsközösség-vállalás, a másokért élés, az önzetlenség, az áldozatvállalás, a megbocsátás, a békesség, az elfogadás, a másokért, magunkért és a teremtett világért vállalt felelősség erényét. És innen meríthet erőt minden személy, aki olykor nagy, talán erejét meghaladó, egy felsőbb lény segítségét igénylő feladatot kell teljesítsen: a gyógyító, operáló vagy akár az ismeretlen, járványt okozó vírus ellen küzdő orvos, az ihletett, nagy alkotásokat létrehozó művész, az éves termést, az „életet” arató, betakarító, szántó-vető egyszerű ember. Bárki, aki megéli az emberi sors esetlegességét, az élet ész által meg nem magyarázható személyes vagy kollektív megpróbáltatásait, szenvedéseit, testi-lelki gyötrelmeit, az emberi kiszolgáltatottságot és nyomorúságosságot, aki elveszíti vagy nem találja a választ élete értelmességének kérdésére, aki küzd az emberi élet végessége miatti félelmével, hogy léte a halállal a Semmibe hull.

Az ember több gondolkodó felfogása szerint olyan egyedüli lény, aki nyitott a transzcendenciára. Ágoston szerint az ember istenkereső lény, csak az ilyen kereső élet méltó hozzá. Pascal – a kora újkor embere, ráeszmélvén a tudományok (természettudományok) hívságos voltára – a megismerés, a tudás helyett új bizonyosságot, a vallás bizonyosságát, Istent keresi. Nem a filozófusok Istenét, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét. Mert mint vallja: az ember sohasem elég önmaga számára.