A budapesti 7:1-es focidiadal az ávósok szemével

Közhely: a futball sosem csak egy játék, népszerűsége okán mindig túlmutat önmagán. A futball társadalmi jelenség, s mint ilyen nem csupán visszatükrözi a társadalmi és politikai változásokat, mozgásokat, hanem generálja is őket. Nem véletlen tehát, hogy a foci jelentőségével a legkülönbözőbb politikai rendszerek vezetői is tisztában vannak – és ahol és amikor fontos a foci, ott és akkor már nemcsak játékról, hanem politikáról is beszélhetünk, rendszertől függetlenül.

„Az MDP f. év május 24-én kezdődő III. kongresszusa hazánk fejlődésének kiemelkedő eseménye. Munkásosztályunk, dolgozó parasztságunk és értelmiségünk nagy lelkesedéssel és bizalommal tekint pártunk III. kongresszusa elé.” Ez a megállapítás nem a Szabad Nép valamely 1954-es számából vagy más korabeli hivatalos propagandakiadványból származik – Piros László államvédelmi altábornagy, a belügyminiszter első helyettesének 1954. május 7-én kiadott parancsa kezdődik így. Piros az államvédelmi beosztottak figyelmét felhívta arra, amit valószínűleg sejtettek, hogy nemcsak a dolgozók milliói készülnek ám a nagy eseményre, azaz a kommunista állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja soron következő kongresszusára: „Számítani kell arra, hogy az ellenség fokozni fogja tevékenységét, igyekszik zavart kelteni, különböző ellenséges cselekmények végrehajtásával.”

Az ellenséges törekvések megakadályozása természetesen belügyi, illetve – ami ekkor azzal majdnem egyet jelentett – államvédelmi feladat volt: „pártunk III. kongresszusának zavartalan lefolyásának biztosítására [így!] a Belügyminisztérium szerveire nagy, de egyben megtiszteltető feladatok hárulnak az ellenség esetleges kísérleteinek, cselekményeinek megelőzésében, elhárításában, a közrend és a közbiztonság fenntartásában”.

Szerzőnkről

Takács Tibor történész kutató, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársa, az Erőszaktörténeti Munkacsoport tagja.

Fő kutatási területe az 1945 utáni magyar történelem, a modern politikai erőszak, valamint az állambiztonság szervezete és működése. E témákban több könyve és több mint száz publikációja jelent meg.

Mozgalmas május

Az ávósoknak annál is inkább résen kellett lenniük, mert a helyzetet egy másik, mondhatni világtörténelmi jelentőségű esemény is bonyolította: „A Belügyminisztérium szerveinek a kongresszussal kapcsolatos feladatait növeli az a körülmény, hogy f. év május 23-án kerül sor Budapesten az angol–magyar mérkőzés megtartására, mellyel kapcsolatban számos külföldi személy utazik be hazánkba, akiknek itt tartózkodása egybeesik a kongresszus időpontjával. E téren a BM szerveinek feladata biztosítani a mérkőzés színhelyét, valamint megfelelő intézkedéseket kell tenni, hogy a vendégekkel együtt hazánkba beutazó imperialista ügynökök tevékenységét megelőzzük és megakadályozzuk.” (Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a miniszterhelyettes nem jelezte, milyen sportágban is rendezik a mérkőzést, köztudottnak vette, hogy csakis futballról lehet szó.)

A parancs előírta, hogy az illetékes szervezeti egységek megfelelően készítsék elő és szervezzék meg a kongresszussal és a sporteseménnyel kapcsolatos tennivalóikat, és pontosan teljesítsék azokat. Az elvégzendő feladatok végrehajtásának irányítására, koordinálásra Dékán István államvédelmi vezérőrnagy, miniszterhelyettes vezetésével öttagú operatív bizottságot állítottak fel.

Május 1-i felvonulás a Kossuth Lajos utcában, 1954
Május 1-i felvonulás a Kossuth Lajos utcában, 1954Fotó: Horváth Miklós dr./Fortepan

A parancs több konkrét intézkedésre is utasította az államvédelmi szerveket. Azokat a bizalmas nyomozás alatt álló személyeket, akik konkrét ellenséges tevékenységet folytattak, és erről elég bizonyíték állt rendelkezésre, őrizetbe kellett venni. A terrorcselekményekkel, diverzióval, kártevéssel és röpcédulaszórással kapcsolatos ügyekben szereplő személyeket szoros operatív ellenőrzés alá kellett vonni – azaz fokozni kellett a megfigyelésük intenzitását.

Ugyanígy kellett eljárni azokkal szemben is, akik „imperialista” országokból a meccsre érkező személyekkel akarták felvenni a kapcsolatot. Meg kellett erősíteni a minisztériumok, főhivatalok, katonai objektumok, fontosabb tudományos intézetek és üzemek operatív védelmét is. Az államvédelmi tiszteknek sűríteniük kellett az ügynökökkel való találkozóikat, akiknek a meglévő feladataikon túl a pártkongresszussal és a futballmérkőzéssel kapcsolatos közhangulatot is figyelniük kellett. Az intézkedésekről, a biztosítandó eseményekkel összefüggő megnyilvánulásokról, illetve bármiféle rendkívüli eseményről, közellátási és egyéb zavarokról, hiányosságról folyamatosan tájékoztatást kellett adniuk az operatív bizottság részére. (Külön parancsban hasonló feladatokat kaptak a Belügyminisztérium megyei főosztályai is, ami jelzi, hogy nemcsak a pártkongresszus, hanem a válogatott futballmérkőzés is országos ügynek számított.)

Felvetődhet a kérdés: mire volt ez a nagy felhajtás? Ne feledjük: bár majdnem egy éve Nagy Imre volt a miniszterelnök, és új szelek fújtak a hazai politikában (is), a rezsim alapvetően nem változott. Azaz 1954 májusában egy pártállami rendszer állampártjának a – formálisan legalábbis, de szimbolikusan mindenképpen – legfontosabb döntéshozó szervének az ülésére került sor, amelynek zavartalan lebonyolítása óriási jelentőséggel bírt. Nem csupán szimbolikus volta miatt, hanem azért is, mert a szovjet és a többi kommunista párt küldöttei is jelen voltak a rendezvényen.

A magyar–angol futballmeccs azért számított különleges eseménynek, mert a sztálinista diktatúra kiépítése, 1949 után válogatottunk nem sűrűn találkozott nyugati országok válogatottaival. A semleges Ausztriát (kétszer), Svédországot (kétszer) és Finnországot leszámítva kizárólag a szovjet tömb csapatait fogadta hazai pályán. Azaz hiába volt kivételezett helyzetben az Aranycsapat, és játszhatott viszonylag sok nemzetközi mérkőzést, ezek túlnyomó többségét „baráti országokkal” vívta, a kapitalista országok válogatottaival inkább külföldön, jellemzően nemzetközi tornákon találkozott. A meccs éppen ezért nemcsak sportszakmai, hanem politikai és elhárítási szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Vagyis nemcsak azért volt fontos, mert az abban az időben kétségtelenül legerősebb magyar válogatott a futball őshazájának tekintett Angliát fogadta, hanem azért is, mert egy vezető imperialista hatalom képviselője látogatott a szocialista Magyarországra. Ezen túlmenően az államvédelem pedig azért készült nagyon a meccsre, mert arra számítottak, hogy az alkalmat kihasználva imperialista kémek hada érkezik az országba. 

    

A Népstadion eredményjelzője a magyar–angol mérkőzés kezdetekor, 1954. május 23.
A Népstadion eredményjelzője a magyar–angol mérkőzés kezdetekor, 1954. május 23.Fotó: Magyar Rendőr archívuma/Fortepan

A nézőket néző néző

Arról sajnos kevés információval rendelkezünk, hogy konkrétan milyen tevékenységet végeztek a különböző belügyi szervek a kongresszus és a meccs biztosításában. Dékán István miniszterhelyettes a biztosításban részt vevő valamennyi szervezeti egységtől részletes jelentést kért a fenti parancsok végrehajtásáról és a megtett operatív intézkedésekről, ám ezek a beszámolók nem ismertek. Azt tudni lehet, hogy a mérkőzésre érkező nyugati tudósítókat megfigyelték, telefonjaikat lehallgatták, így az államvédelem még a meccsről hazaküldött tudósításaikat is első kézből ismerhette meg.

Az is biztos, hogy az államvédelem ügynökei jelen voltak a Népstadionban, nemcsak azért, hogy a történelmi mérkőzést megnézzék, hanem azért is, hogy az angol szurkolókat szemmel tartsák. A „Székely” fedőnevű hálózati személy (civilben mérnök és egyetemi tanár) jelentésében sajnálkozva állapította meg, hogy ülőhelye „a meccs szempontjából volt csak kitűnő”. Tudniillik a magyar drukkerek között foglalt helyet, tőle öt székkel jobbra ült csak egy angol nő, illetve előtte két sorban ültek angolok, köztük a követség egyik ismerős alkalmazottja, akivel a mérkőzés után pár szót is váltott az ügynök.

„Egyszerre jöttek, szinte zárt egységként, és úgy is távoztak. Gyakorlatilag nem álltak szóba senkivel, egymással társalogtak, és enyhe zászlólobogtatáson és valamiféle angol csatakiáltáson kívül beletörődtek sorsukba” – számolt be a vendégszurkolók viselkedéséről az ügynök, utalva arra, hogy a magyar csapat hamar vezetést szerzett, és végül 7–1-re legyőzte a vendégeket. „Vezetőjük láthatólag egy fekete hajú, szemüveges, göndör, hosszúkás arcú ember volt, ő vezényelte a csatakiáltásokat, és neki volt a legnagyobb zászlója (amit később az újságárussal jelvényért elcserélt). […] Az angolok rendkívül sportszerűen viselkedtek, a magyar gólokat is megtapsolták, és megállapították, hogy a mieink klasszisokkal jobbak az övéknél, mert nálunk csapat és nem egyének játszanak.” 

A Népstadion eredményjelzője a magyar–angol mérkőzés vége felé, 1954. május 23.
A Népstadion eredményjelzője a magyar–angol mérkőzés vége felé, 1954. május 23.Fotó: Magyar Rendőr archívuma/Fortepan

„Székely” beszámolója szerint nemcsak magyar és angol drukkerek nézték meg a találkozót; a lelátón más országok polgárai is helyet foglaltak, de nem vegyültek el a hazai szurkolók között. „A külföldiek közül e részben csak a koreaiak barátkoztak. Feljebb néhány francia meghívott beszélgetett, de az elejtett szavaikból ítélve ezek kommunisták voltak. Mindez a néhány impresszió a 4 és fél 6 közötti időből származik; amint a sorok teljesen benépesedtek, az ordítás mindent elnyomott” – olvashatjuk az ügynök jelentését a lelátón, egészen pontosan a Népstadion H szektorában uralkodó hangulatról. Az ügynök „ellenséges vagy diverziós akciókra” utaló cselekményeket nem tapasztalt. (A hálózati jelentés lelőhelye: ÁBTL 3.2.2. T-12/2.)

Papírforma?

Az ellenségnek a jelek szerint sem a kongresszust, sem pedig a válogatott meccset nem sikerült megzavarni. Ezt az államvédelem természetesen a saját érdemének tudta be: június elején a biztosításban közreműködő valamennyi beosztottat – kormányőröket, a belső karhatalom tagjait, a központi operatív szervek tisztjeit, a külső figyelésben részt vevő beosztottakat, gazdasági alkalmazottakat, orvosokat – dicséretben részesítettek. A hivatalos véleményirányítók pedig – ha nem is olyan mértékben és azokkal a hangsúlyokkal, mint a fél évvel korábbi 6:3 esetében – természetesen most sem hagyták kihasználatlanul a győzelemben rejlő propagandalehetőséget.

A politikai vezetés az Aranycsapat sikereit a rendszer sikerének állította be, ezzel javítva annak megítélését és a lakosság hangulatát. A futballsikerek ilyen direkt használata azonban szükségszerűen vissza is ütött, gondoljunk csak a magyar–angol után alig másfél hónappal elvesztett vb-döntőt követő utcai tüntetésekre. Amelyek egyben azt is jelzik, hogy volt, amire az államvédelem sem tudott felkészülni.

Érdekel az ötvenes évek propagandagépezetének a működése? Akkor a figyelmedbe ajánljuk ezt a cikkünket is:

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.