Spiró György: Semmi nem úgy volt, ahogy hazudni szoktak róla

Nagy, rideg, kétemeletes épület tizenhárom lépcsőjén cipekedik egy fiatalember. Megnézi a fordulóban függő Raffaello-kép másolatát (nem tetszik neki), majd két bőröndjével halad is tovább a szobája felé. A helyiségbe érve katonás körülmények fogadják: emeletes vaságyak megsüppedt sodronyokkal, fém öltözőszekrények és ütött-kopott íróasztalok. A gólya hamar beilleszkedik: mennek a hajnalig tartó ultizások, fogy a Harmonia cigaretta, a Gamza és a Raki Rrushi, közben pedig rengeteget ír, és mindent elolvas, olyan műveket is, amelyeket korábban nem lehetett.   

A Malaccal teljes éveink című esszé szerint valahogy így indul az akkor 19 és fél éves Spiró György Eötvös kollégiumbeli élete 1965-ben. Mi történik vele és a társaival később? Hogyan küzdenek a megszólalás jogáért a Kádár-rendszerben? Hova vezet mindaz, amit akkoriban a szabadság fuvallataként, egyfajta nyitásként éltek meg az egyetemisták? A sok tehetséges ember közül végül ki tudta megcsinálni az életművét, ki maradt margón, vagy ment tönkre a politikában? Ezeket a témákat jártuk körbe Spiró Györggyel, aki június 3-án fogja bemutatni legújabb kötetét a Margó fesztiválon. Az író azt is elárulta, hogy szerinte mi változott mára a ‘60-as évekhez képest, illetve mi segíthet abban, hogy ne váljunk tragikus hősökké. 

A kötet címadó szövege az ELTE Sikerek elnevezésű előadás-sorozaton hangzott el 2019 októberében. Az Alumni Központ által szervezett program leírása azt ígérte, hogy az ELTE falai közül kikerült, ismert személyek elsősorban „a munkájukról, a legújabb törekvéseikről, az eredményeikről” fognak beszélni. Te viszont egészen más tervekkel érkeztél. 

Valamikor egy évvel ezelőtt kértek fel, hogy tartsam meg az előadást. Erősen húzódoztam, mert engem anno a bölcsészkar nem túlságosan érdekelt, nem állított nagy kihívások elé – ha nem lett volna a kollégium, én otthagyom. Már úgy ’68-ban ki is néztem magamnak a műszakit vagy a közgázt. Közben tucatjával írtam a darabjaimat, főleg abszurd komédiákat, egyik rosszabb volt, mint a másik. Úgy gondoltam, hogy ha a harmadév végéig nem tudok egy jó művet írni, akkor föladom a dolgot, akkor nincs értelme. De amikor többször felhívtak az előadással kapcsolatban, akkor hirtelen beugrott, hogy a ‘60-as évekbeli életünk, főleg a kollégium története, tulajdonképpen nincs megírva. Ez persze nem teljesen így van, hiszen magam is hivatkozom Dénes Iván Zoltán beszámolójára a ’69-es évről, ahol a kollégisták is elég sokat szerepelnek. De valahogy annak a régi Eötvös Collegiumnak – amikor a Kodály Zoltán, a Bartoniek Géza, meg a Gombocz Zoltán voltak ottan – van legendája. Meg annak is van, amikor a több mint 120 évvel ezelőtt létrehozott elitképzőt megszüntették, a ’40-es évek végén bezárták és diákszállót csináltak belőle. Ezt a két legendát jól-rosszul megírták, és ez valahogy elmosta, hogy mi történt később. Úgy gondoltam, hogy megtartom ezt az előadást, ha a kollégium lehet a téma, aztán meg is beszéltem azzal a kedves hölggyel.

Hogyan folytattad a munkát, miután megvolt az ötlet? 

Mindez több mint egy évvel ezelőtt volt, utána pedig fél évig gyűjtöttem az anyagokat, mert kiderült, hogy nagyon nehéz. Én úgy szoktam írni, nem tudom, miért, ez olyan új keletű, csak 20-30 éve van velem, hogy ragaszkodom a tényekhez. Korábban nem nagyon érdekeltek a tények: kitaláltam ezt-azt-amazt, és akkor jó volt. De valahogy, ahogy öregedtem, úgy egyre fontosabbnak tartottam, hogy pontos legyen, amit írok. És hát itt aztán különösen pontosnak kellett lenni, amiből az következett, hogy ezt a nem túl hosszú, alig 60 oldalas szöveget fél évig írtam, és nem is csináltam mellette mást. Interjúztam is, ahogy szoktam: felkerestem egykori szobatársat, barátot – akivel lehetett, beszéltem. Olyan munka volt, mint amikor az ember történelmi regényt ír, azzal a megszorítással, hogy azért valamire én is emlékeztem, és kiderült, hogy aránylag jól is emlékszem ezekre a dolgokra, mert ez nagyon fontos volt az én életemben. 

Az esszében a következőket írod: „Ha nem vagyok kollégista, nem ismerem meg a magyar vidék mentalitásait, és megszököm a bölcsészkarról. Minden egyetemistának kollégiumban kellene laknia, véltem akkoriban, és azóta is így gondolom.” Mit adott neked ez az időszak? 

Ha nem lettem volna kollégista, sokkal tájékozatlanabb lennék Magyarországot illetően. Az a 100-120 ember, akivel ottan többé-kevésbé megismerkedtem, az ország minden részéről jött, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből. Tehát nem úgy van az, hogy van a vidék, meg a főváros, és akkor a vidék az egy massza, nem, hanem mindenféle mentalitások vannak: Győr-Moson-Sopronban teljesen más van, mint például Nagykanizsán vagy Debrecenben, egy parasztgyerek teljesen másképp viszonyult a dolgokhoz, mint egy melós srác. Rendkívül sokszínű világ volt, amely politikailag, ideológiailag és főleg kulturálisan is tágult. El lehetett olvasni a korábban betiltott vagy félig betiltott műveket, és mi valóban sorba álltunk ezekért a folyóiratokért. Csodálatos érzés volt, hogy elsőként olvashatjuk Magyarországon, mondjuk,  Bulgakovot, hihetetlen volt. Aztán ez a szellemi pezsgés átment egy kis politikai pezsgésbe, amiről a Kádár-rendszerbe ágyazva eddig nem nagyon írtak. 

„Virágporos szél jár a kertben. / Szeretkezik vele a mák. / Sziromszoknyája földre lebben, / s magát megadva, önfeledten / hajlongja át az éjszakát.” Utassy József Termékeny éj című verse ez, amelyet a Kilencek költőcsoport több más művével együtt beemelsz a szövegbe. 

Igen, menet közben derült ki, hogy a kortárs költészet nélkül ezt a témát nem lehet megírni. Anélkül a kortárs költészet nélkül, amelyet a nálam egy-két évvel idősebbek írtak, a Kilencek csoport, abból is az a néhány fantasztikusan jelentős költő, akik soha nem voltak igazán népszerűsítve sem a hivatalosság, sem az ún. ellenzék által, és úgy nagyjából el vannak felejtve. Pedig szerintem Utassy József vagy Rózsa Endre, akiket idézek, nagyszerű költők voltak, és nekem rendkívül sokat adtak. Abban a korszakban nagyjából ők adták a legtöbbet, és külön szerencsém, hogy össze is barátkozhattam velük. 

Az esszé alapján úgy tűnt, hogy az emlékezetpolitika más elemeivel sem vagy elégedett. 

Utólag jöttem rá arra, hogy nagyon fontos, hogy elmondjam: semmi nem úgy volt. Állandó hazugság folyt, folyik és fog folyni arról, hogy miféle ellentétek is voltak, illetve vannak Magyarországon. Azok az ellentétek, amelyeket állandóan, újra meg újra elővesznek (a vidék-főváros, a népi-urbánus, stb.), az mind hazugság. Ez nem úgy volt a lélekben, ez nem úgy volt a történelemben. Ezek mind politikai manipulációk, és lehetetlen dolog az, hogy visszavetítsenek a ’60-as évekre olyan szellemi áramlatokat, amelyeket később, a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején kezdtek újra felmelegíteni ordas politikai szándékokból. Ezt utólag kellett felülről belevinni a magyar társadalomba, és ez sikerülni szokott. Az uszítás általában működik, de akkor épp nem volt annyi gyűlölet. Akkor konszenzus volt bizonyos dolgokban, például ’56-ot illetően, amiről kussolni kellett. Ha nem lehet beszélni, akkor nem lehet beszélni, mert elviszik az embert. De abszolút volt egy ilyen tömbszerű meggyőződés Magyarországon, és ez nem változott évtizedekig. Ma már persze másfajta nézetek vannak, de én fontosnak tartottam leszögezni, hogy az akkor nem úgy volt, ahogy hazudni szoktak róla. 

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga. Főleg, ha mások nem írják meg. Történészek nyilván foglalkoztak vele, de egy szépirodalmi műnek esélye van, hogy több emberhez jusson el, mint egy kiváló történelmi szakkönyv vagy szakcikk. Írok például egy Galántai Ambrus nevű nagyon helyes srácról, akinek aztán elég rosszul alakult az élete, mert elvesztette két lábát, ettől még tovább élte az életét, és nagyon szépen, becsülettel helytállt. Kiderült, hogy Bereményi legújabb regényében ő az egyik főszereplő – osztálytársak voltak Pápán, ezt én nem tudtam. Nagyszerű fickó volt. De egyáltalán, nagyszerű és rendkívül tehetséges emberek voltak a kollégiumban. 

Ugyanakkor a legtöbben mégsem futották be azt a pályát, amely a képességeik alapján kitelt volna tőlük. Amikor évtizedekkel később elolvastad az 1968-ban írt első kisregényedet, te magad is meglepődtél azon, hogy életetek egyik legjobb korszakát éltétek, „a művet mégis áthatotta a kilátástalanság”. Ez a kilátástalanság a másik két esszében is visszaköszön. A Nyolcvankilenc címűben például a fejlődés különböző koncepcióit veted el, A rettegő közép utolsó szavai pedig azokat a felfoghatatlan teljesítményeket hozzák be, amelyek egyúttal az emberiség kihalásával is fenyegetnek. Szerinted mi az, ami fontos változás az elmúlt 60 évben, még ha nem is feltétlenül jelent fejlődést? 

Sok minden változott azóta. Elsősorban végigfutott a globalizáció a világon, tehát most már nincsenek elzárt közösségek. Az ipar fejlődésével, az információs forradalommal irtózatosan nagy technikai lehetőségek nyíltak meg, amelyeket nagyrészt kőkorszaki tudattal és célokkal használ az emberiség. A 18. század végén a feudalizmus kasztrendszere megbillent, azóta őrült növekedésben vagyunk, ami azonban nem törölte el a rabszolgatartást, amely ott van minden társadalom mélyén, így Magyarországon is. A feudalizmust sem törölte el teljesen, mert újra és újra fel tud bukkanni, meg tud erősödni, az emberi tudat pedig nem tartott lépést a tudományos-technikai változásokkal. Ha körbenézünk a világban, akkor még Amerikában is, nemhogy tőlünk keletebbre, olyan félfeudális viszonyokat látunk, amelyek nem felelnek meg a mostani ipari fejlettségnek. Ebből rettenetes tragédiák következtek már eddig is, és ezután is fognak következni. Csak az a kérdés, hogy amikor egy világháborúban eddig körülbelül százmillió halott volt, akkor most hány milliárd lesz. Ráadásul úgy látom, hogy a fejlettebbek és a fejletlenebbek közötti szakadék egyre csak nőni fog. Ez nyilván azzal fog járni, hogy a leszakadók valamilyen módon elpusztulnak. 

A mi helyzetünk egyelőre még nagyon jó, ’45 óta sok mindennel nagy szerencsénk volt, mert Európa peremvidékén vagyunk, és Európa még nem szakadt le annyira, mint amennyire lehetett tőle tartani. Még mindig az első 60 leggazdagabb ország között vagyunk a világon, minden bajunkkal és minden rettenetes szűkölködésünkkel együtt. De le lehet szakadni teljesen, és arra is van esély, hogy Európa szétrobban, abban a pillanatban pedig ez a balkáni térség még tovább fog töredezni. Nem vagyok se pesszimista, se optimista, megpróbálom elfogulatlanul nézni a folyamatokat, de hát az igazán aggasztó az az, hogy nem sokat tehetünk. Ugyanúgy ki vagyunk szolgáltatva a végzetnek, mint az ókori görögök, akik erről a végzetről már tudtak valamit. Azért is tudjuk élvezni az ő irodalmukat, mert arról szól, ami most van. Különben már rég elfelejtettük volna, és egy szavukat nem értenénk. De hát értjük. 

A drámai végzetről címmel tanulmányt is írtál, amelynek lényegét a szövegben így foglaltad össze: „nem az a tragikus, ha egy hősnek valamit nem sikerül elérnie, hanem az, ha azt kell elkövetnie, amit el akart kerülni”. Ezt én nagyon hasznos útravalónak éreztem a mostani politikai rendszerben való boldoguláshoz is. Te el tudtad eddig kerülni azt, amit el akartál? Ha igen, mi segített abban, hogy ne váljon belőled tragikus hős?

Sikerült elkerülnöm, igen. De hát nekem könnyű helyzetem van, mert úgynevezett író vagyok. Ha egy írót nem ölnek meg, akkor tud dolgozni, mindentől függetlenül. Nem nagyon van szükségem semmire. Ha véletlenül nem lehet könyvtárat használni, mint ahogy az elmúlt két hónapban, akkor kitalálok valamit, vagy emlékszem valamire. Az, hogy írok, nagyon sok mindentől megóvott, mert mindig volt mit csinálnom. Gyerekkoromban évekig nem mehettem ki egy betegség miatt focizni, vagy mást csinálni, ezért is fejlődhetett ki a fantáziám. Ezzel én elvagyok, és ez nagy előny. Vannak még ilyen foglalkozások: egy matematikus gondolkodik valamin, egy zenész dúdolgat, komponálgat. Sok bajtól megóv, hogy van hátul a kisagyamban egy világ, ahova vissza lehet húzódni. 

A másik dolog, hogy a szüleim miatt – akik 18 és fél éves koromban külszolgálatba kerültek –, és a kollégiumban beleláttam a politika működésébe. Akkor eldöntöttem, hogy nem lehet olyan világ, amelyben nekem bármilyen közöm van a politikához, és ehhez tartottam magam. Persze mindig be akarják szipkázni az embert, ha valameddig felvergődik a saját szakmájában, ennek egész életemben ellenálltam. Nem is kellett csalódnom a politikában, maximum emberekben tudtam csalódni. Én tehát megúsztam azt, amit a magyar értelmiség ritkán úszik meg. Azt hiszik, lehet hatni a politikára, és lehet értelmes tanácsokat adni. Sok barátom van, nagyszerű emberek, akik pórul jártak, mert ebben a műfajban előbb-utóbb csak pórul járni lehet. Nem csak Magyarországon, bárhol a világon. Nekem szerencsém volt, hogy nem kellett olyasmit csinálnom, ami ellenkezik a meggyőződésemmel vagy a céljaimmal. Szerencsém volt a békével is, amibe egy évvel a háború után beleszülettem, és amiben leélhettem az életemet. Ilyen szempontból a tragikumot megúsztam.

Címlap- és borítókép: Szilágyi Lenke.