Két nő az 1957-es propaganda boszorkánykonyhájában

1957 nyarán, egymást követő napokon hirdetett ítéletet a megtorló bíróság két „ellenforradalmi részvétellel” vádolt fiatal nő ügyében. Június 20-án hirdették ki Tóth Ilona halálos ítéletét, egy nappal később pedig a Köztársaság téren erőszakos cselekményekben való részvétellel vádolt Jankó Piroskára szabott ki 18 év börtönbüntetést a bíróság.

A két fiatal nő neve a korabeli médiában összeforrott a brutalitással. Pereik, amelyek egy szakaszon párhuzamosan futottak és számos hasonló elemet tartalmaztak, egyértelműen a propaganda céljait szolgálták. Esetük jól mutatja, hogyan használták a női „elkövetők” személyét a „tiszta forradalom” mítoszának átírására a megtorláshoz kötődő propagandában.

Horror a hasábokon

1956. december 18-án a Népszabadság első oldalán Egy szigorló orvosnő rémtettei szalagcímmel jelent meg. Az újság belső lapjain olvasható rosszindulatú cikk hasonlóan hatásvadász címében a következő beismerést adták a csak „szadista orvosnőként” említett Tóth Ilona szájába: „Úgy éreztem, hogy gyilkolnom kell.” A 24 éves Tóth Ilonát 1956. november 21-én tartóztatták le röplapozás, majd gyilkosság vádjával. A hatodéves orvostanhallgató a forradalom alatt kisegítő kórházat vezetett, majd a Péterfy Sándor utcai kórházban nyomott röplapok és újságok terjesztésében is részt vett. Egy később Kollár István rakodómunkásként azonosított, árulónak vélt férfi meggyilkolása ügyében számos konstrukciós elemet tartalmazó pere az 1956 utáni jogi megtorlás egyik leghírhedtebb és legnagyobb nyilvánosságot kapott eljárása lett.

Néhány hónappal később, a Népszabadság március 22-i, a Tanácsköztársaság évfordulóját ünneplő számában interjú jelent meg a vizsgálati fogságban lévő Jankó Piroskával. A Főkert békásmegyeri kertészetében dolgozó 20 éves nőt a MUK-ra készülve 1957. március 11-én tartóztatták le. A Bosszúért lihegve címmel megjelent cikk hangulatkeltő állításait egy tőrt ábrázoló grafika tette hangsúlyosabbá. Az írás, ahogyan a Jankó Piroska elleni nyomozás is, a Köztársaság téri állítólagos szívkitépés horrorisztikus, ám kitalált jelenete köré épült. 

Jankó Piroska ellen Asztalos János ezredes halála ügyében indítottak nyomozást, a szív kitépésének motívuma már a letartóztatást elrendelő iratban megjelent. Az eljárás iratai között megtalálható, az ezredes boncolásáról készült jegyzőkönyvből azonban egyértelműen kiderül, hogy Asztalos János holttestén nem találtak szúrt sérülést. A vizsgálat tárgya ezután egy másik, szintén a Köztársaság téren elhunyt honvédtiszt, Papp József halála lett, ami azért is meglepő, mert a két honvédtiszt testalkata a róluk készült fényképek és boncjegyzőkönyvek alapján sem volt összekeverhető. Jankó Piroska ugyanakkor, zavarba ejtő módon megváltoztatva a (minden bizonnyal a szájába adott) vallomását, ezután Papp Józsefben vélte felismerni azt a férfit, akinek testébe a téren állítólag belemártotta a kést. Papp József halálát viszont a boncolási jegyzőkönyv szerint lövési sérülések okozták. A holttesten találtak ugyan egy szúrt sebet, de nem a szív, hanem a has tájékán (a vizsgálat jelentős része arra vonatkozott, hogy mikor érhette ez a szúrás az elhunyt honvédtisztet). 

Az ugyanakkor egyértelműnek tűnik, hogy az eljárás módja számos problémát vet fel, amely a korabeli rendőrségi felülvizsgálatok során be is bizonyosodott. Az ügyet már egy 1957-es rendőrségi belső jelentés is a Köztársaság téri ügyekben végzett nyomozások alacsony színvonalára jellemző negatív példaként említette, megállapítva, hogy „Jankó Piroska először Asztalos ezredesben vélte felismerni azt a személyt, akit a pártház előtt szíven szúrt és akinek a szívét kitépték. Asztalos ezredes felboncolásakor kiderült, hogy ilyen sérülések nincsenek a testén. Ezután került sor Papp ezredes felboncolására, akit a máj tájékán keresztül szúrtak meg. A szívét neki sem tépték ki”. 

1963-as kegyelmi kérvényében Jankó Piroska nővére is arról panaszkodott, hogy számára „még ma is érthetetlen, hogy a büntetőeljárásról beszámoló egykori napilapok minden ténybeli alap nélkül arról cikkeztek, hogy a testvérem kivágta és a tomboló tömegnek felmutatta az említett honvédtiszt szívét, s ugyanakkor minduntalan prostituáltnak nevezték”.

A szívkitépés archaikus jelenetét tehát több korabeli, hivatalos forrás is határozottan cáfolta. Az emlékezetben mégis makacsul tartja magát szinte a mai napig, szerepel például Papp András és Térey János Kazamaták című drámájában és Kepes András Tövispuszta című regényében is. Jankó Piroska második állítólagos áldozata, Papp József nem lincselés áldozataként vesztette életét a Köztársaság téren. Több forrás egybehangzóan állítja, hogy halála után akasztották fel lábánál fogva egy fára (tehát halottgyalázás történt). Ha egyáltalán kimentek parlamenterek a térre az ostrom végén, Papp József ezredes szinte biztosan nem hagyta el az épületet, több vele együtt lévő szemtanú szerint a pártház ostromának utolsó szakaszában is iratokat semmisített meg az egyik emeleten.

Abszurd a tárgyalóteremben

A két per között lényeges eljárásbeli tartalmi egyezések találhatók, ami annál meglepőbb, hiszen a vizsgálat időben és térben eltérő eseményekre vonatkozott. Az áldozat nehézségekbe ütköző és eljárási hibáktól hemzsegő azonosítása során például hasonló elemeket találunk a két perben. A két vizsgálat legfontosabb közös jellemzője ugyanakkor, hogy mindkét vádlott teljes beismerésben volt, a vád pedig ezeken a terhelő önvallomásokon alapult. A későbbi tisztázást is nehezíti, hogy a megvádolt fiatal nők súlyos terhelő vallomásokat tettek saját maguk ellen a kihallgatásokon és a tárgyalótermekben.

Bár Tóth Ilonát és társait jóval hamarabb tartóztatták le, mint Jankó Piroskát, első fokon mindkét perben B. Tóth Matild volt a bíró. Jankó Piroska ügyében gyorsított eljárást rendeltek el, ennek következtében futhatott párhuzamosan a két eljárás. A nyomozás elrendelése közös vádpontok alapján, gyilkosság, illetve gyilkosságban való bűnsegédlet és izgatás miatt történt. Az 1990 utáni semmissé nyilvánítási kísérletek során eljáró bíróságok is hasonló érveket használtak a két perben szereplő cselekmény megítélésekor, ám éppen ellenkező előjellel: míg Jankó Piroska ügyét 1990 novemberében a tömeghangulatra és a körülményekre tekintettel semmissé nyilvánították, addig Tóth Ilonánál orvosi foglalkozására hivatkozva ugyanezen indokok alapján nem javasolták a semmissé nyilvánítást. Esetében ez csak 2001-ben egy külön törvény, az ún. lex Tóth Ilona alapján került sor.

A perek hasonlóságainak oka lehetett akár a hatóságok sietsége is: Jankó Piroska letartóztatása és elítélése között csupán valamivel több mint három hónap telt el, a gyorsított eljárás során pedig kapóra jöhettek a Tóth Ilona-per vizsgálati szakaszában kidolgozott sémák. A jogerős ítéletek végül egy nap különbséggel, 1957. június 20-án és 21-én születtek. Tóth Ilonát egy héttel később, június 28-án végezték ki, Jankó Piroska 1969-ig börtönben raboskodott.

A forradalom emlékezetének átírása

Az ítéletek kihirdetése után, június 22-én Kádár János egy pártértekezleten egyebek mellett az „ellenforradalom” elleni harc területeiről beszélt. Ez szerinte egyrészt a „a sajtó vonalán folyik, ideológiai harc jellegét ölti”, de a proletárdiktatúra számos más eszközét is érinti, mint „az elnyomást, az internálótábort, a bűnügyi eljárást, a börtönt és a halálbüntetést is” – folytatta a gondolatot, még egyszer megerősítve, hogy „természetesen a halálbüntetést is, ahol ez indokolt”. Az „ellenforradalom” rémtetteit szemléltető vándorkiállítás, amelynek tablóin számos Köztársaság téri fénykép szerepelt, a beszédet követő napon nyílt meg.

1957 nyarára ugyanis kidolgozták azokat a narratív és jogi kereteket, amelyeken belül a Kádár-korszakban nyilvánosan lehetett beszélni 1956-ról. Ebben a propagandakampányban használták a két fiatal nő arcát és a köréjük alkotott történetet a brutalitás megszemélyesítéséhez: Tóth Ilonát angyalarcú, ám véres gyilkosként mutatták be, Jankó Piroska és személyén keresztül a Köztársaság téri események horrorisztikusan elferdített elbeszélése szintén a „tiszta forradalommal” szemben megalkotott ellenmítosz fontos elemeként funkcionált, amelynek célja a forradalom emlékezetének felülírása, az „ellenforradalom” értelmezés elterjesztése volt.

Ha érdekel ennek a korszaknak a történelme, olvasd el ezt a cikkünket is: