Tavasszal megszűnik a csend. Csicsergés, trillázás, csiripelés és ezernyi más leírhatatlan madárhang tölti be a levegőt, jókedvre derítve mindannyiunkat. De mégis miért csiripelnek a madarak, és hogyan értik meg egymást?
Nagyon érdekes, ahogy a tojásból kikelt madarak megtanulnak hangokat kiadni. Tulajdonképpen ugyanúgy elsajátítják szüleiktől az adott fajra jellemző éneket, ahogy mi, emberek az anyanyelvünket. Életük első pár hetét a növekedés mellett ennek megtanulásával töltik: először csak hallgatják a szülőket, a szomszédokat, aztán gyakorolni kezdenek, és ha elég ideig csiszolgatták, végül megszólal az ének. Ahogy a magánhangzók és mássalhangzók alkotják emberi szavainkat és mondatainkat, úgy illesztik egymás mögé a madarak a különböző hívásokat, dalokat, dallamok sorozatait. A legtöbb madár igyekszik tökélyre fejleszteni tudását, hogy ezzel is lenyűgözze a madártársadalmat (elsősorban persze a nőstényeket).
Na de miért?
Alapvetően a madarak a hangok kiadásával úgy kommunikálnak, ahogy mi beszélgetünk. Megkülönböztethető jelzésekkel szólnak egymásnak, ha veszély közeledik, ha élelmet találtak, ha a másikat távol szeretnék tartani a területüktől, azaz így tartják fenn a kapcsolatot egymással. Ám a bonyolult és hosszú dallamok megtanulása már túlmutat ezen, ahogyan az is, amikor a madár egyedül van, és nem vár reakciót, mégis dalolászik. Valószínűleg önmagában az éneklés olyan változásokat idéz elő a madár agyi kémiájában, mint amilyeneket mi akkor tapasztalunk, amikor jól érezzük magunkat.
Így képzik a hangokat
Ahhoz, hogy ilyen sokféle hangot ki tudjanak adni, a madarak egy speciális, borsó méretű hangképző szervet használnak, a két kamrára osztott alsó gégefőt. Ennek mérete, szerkezete fajonként változik, és lehetővé teszi, hogy a létező összes szituációra kiadjanak a többiek számára is érthető, ismerős hangjelzéseket. Érdekes, hogy a hangadás nem hangszálak segítségével történik, hanem az alsó gégefő oldalain található hanghártyák kilégzéskor történő rezegtetésével. A hangok tárháza pedig egyszerűen elképesztő. A többi hangtól jól elkülöníthetően eltérnek a repülés közben kiadott értesítések: máshogy énekel ugyanaz a madár, ha a fa ágán ül, és máshogy, ha épp a levegőben van. Eltérő hangokat ad ki a fiatal, egyéves madár, mint fajának idősebb tagja, különböző nyelvjárások alakulnak ki adott csoportok tagjain belül, a vándormadarak pedig a többiektől – más fajok egyedeitől – is képesek dalokat eltanulni, majd később azokat visszaénekelni.
Anyaaa!
A hívóhangokat a madarak a mindennapi kommunikációban használják, ezek a rövid és egyszerű hangok vészhelyzetet jeleznek, menekülésre biztatnak, élelemszerzésre hívják fel a figyelmet, territóriumot jelölnek meg, azonosítják egymást, segítséget kérnek egymástól. A fiókák saját hangokkal hívják az anyukájukat, és ezeket gyakran használják a fészekhagyás után is. A gyereksíráshoz hasonlóan ez is hangos és irritáló, azaz kiváló figyelemfelkeltő a szülők számára.
Párkereséskor az énekesmadarak hosszú énekekkel csábítják magukhoz leendő párjukat, illetve így tartják egymással a kapcsolatot. A hímek énekének összetettsége, hangereje jelzi a riválisoknak, kivel állnak szemben, illetve a nőstények megtudhatják belőle a hím életkorát (minél bonyolultabb egy dal, annál tapasztaltabb, idősebb a madár, a hangos éneklés pedig sok energiát igényel, illetve feltételez) egészségi állapotát, kitartását (madárnyelven azt közlik, hogy helló, hölgyeim, egészséges utódokat vagyok képes nemzeni, és teljes körűen gondoskodom a családról). A madárdal tulajdonképpen végigkíséri a párkeresést, a nász idejét és a költést is. Az egymásra talált párok például komplex duettet énekelnek, ami erősíti a kapcsolatukat, és azt is jelzi, hogy más egyedülálló madarak számára nem elérhetők.
Miért pont hajnalban a legerősebb a hangjuk?
Madárcsicsergős jó reggelt! – köszönünk mi, emberek. Jól tudjuk, hogy amint hajnalodik, a madarak már rázendítenek, méghozzá olyan hangosan, mintha fel akarnának ébreszteni. Pedig nem ez a céljuk, hanem az, hogy megmutassák, milyen fittek és egészségesek. A fények még nem elég erősek a vadászathoz, így egyébként is most van rá idejük, hogy hosszan daloljanak. Ugyanakkor a napnak ebben a szakaszában még nem ettek, éhségük miatt gyengék, de a hímek pont ezért énekelnek, hangosan, hogy megmutassák, túlélték az éjszakát, igenis erősek, rátermettek, és köszönik szépen, fantasztikusan érzik magukat. A vetélytársakat ezzel megszégyenítik, megerősítik territóriumuk határait, a nőstények figyelmét pedig magukra irányítják. Ez az üzenet elég világos, mégis nagyon sokszor kell elismételni: míg az embereknek ott vannak a kerítések, az emlősöknek a szagnyomok, a madarak az énekléssel védik a területüket.
A leghangosabb madár arcon üvölti leendő társát
A csombókos harangozómadár adja a világ leghangosabb madárhangját. A Dél-Amerikában élő, galamb nagyságú madárnál a hím fehér, a tojó zöld színű. A hím alapjáraton viszonylag halkan énekelget, ám ha nőstény jön a közelébe, fogja magát, és két lépésben leordítja kiválasztotta tollbóbitáját akár 125 decibeles hangerővel. Ez az emberi fül számára igen fájdalmas élmény (85 decibel a felső határ, amit még biztonsággal, károsodás nélkül kibírunk), és a tojó is, ha teheti, elmenekül az első hangos kiáltást követően.
A lantfarkú madár tehetsége
A legkülönösebb hangokat mégsem a harangozómadárnak köszönhetjük, hanem az Ausztráliában honos lantfarkú madaraknak. Elképesztő hangutánzó képességgel bírnak, nemcsak a körülöttük élő madarak, de az emberi tevékenység zajait is hűen visszaadják.
Ezért ne csodálkozzunk, ha a lantfarkúak a láncfűrész, az autóriasztó, a fényképezőgép, a kutyaugatás, az emberi beszéd, a gyerekek nevetése, vagy épp a mobiltelefon hangján szólalnak meg. A gyönyörű tollazatú madarak inkább csak röviden vitorlázni tudnak, mint repülni, de éneklésben túltesznek minden más madáron. A cél az, hogy minél többféle hangot leutánozva nyűgözzék le a nőstényt. Ha pedig másképp nem megy, jöhet a tánc...
