Január 23-án érkeztem meg Európából Thaiföldre, és aznap hallottam először, hogy „Kínában lázzal járó, tüdőgyulladást okozó koronavírus öli az embereket”. Összvissz három és fél napot töltöttem Thaiföld déli részén, ahonnan hajóval mentem tovább a malajziai Langkawi szigetére. A kikötőben dolgozók mind maszkban, kesztyűben ténykedtek, megmérték a testhőnket, a Kínában megfordult utasokat pedig külön sorba állították. Ekkor még sejtelmem sem volt, mekkora veszély fenyegeti az emberiséget, hiszen még a tudósok számára is új és ismeretlen volt ez a vírus.
A szigetről aztán a Cameron-felföld felé vettem az irányt, ahol a WorkAway keretében 12 napig önkénteskedtem egy virág- és szójatej-kereskedelemmel foglalkozó családnál klassz közösségi élményekért, szállásért és ellátásért. Munkaköröm az előzetesen megbeszéltek alapján egy vendégház teljes körű felügyeletével is bővült, a szállót üzemeltető családtagnak, Trojinak ugyanis el kellett utaznia tíz napra. Így történt, hogy észre sem vettem: nyolc nap alatt összesen kb. két órára hagytam el a bázisomat – bevásárlás céljából –, annyi volt a ház körüli teendő. Nem panaszkodom, élveztem a munkát és jó emberekkel voltam körülvéve, csak azért említem, mert rájöttem, hogy már az utazás során is szereztem némi tapasztalatot bezártságból. Nem csak Malajziában.
Február közepén indultam tovább: Ipohból Szingapúron át Bangkokba, onnan pedig Katmanduba. Ekkor már biztos volt, hogy részt veszek majd egy 12 napos Everest Alaptábor-túrán – mielőtt március közepén hazaindulok –, ezért két hétre megint csak bezárkóztam, hogy haladjak az írnivalókkal, a hegyi kalandra ugyanis nem terveztem laptopot meg szűk határidős munkákat magammal vinni. Szóval katmandui tartózkodásom alatt átlagosan napi 1-2 órát voltam házon kívül.
A hivatalos adatok szerint Nepálban ekkor még csak egyetlen fertőzött volt, és mivel kormányzati intézkedések nem történtek, sem a helyiek, sem a turisták nem foglalkoztak a kérdéssel. (A turizmusban dolgozók persze érezték a különbséget a tavalyi és az idei főszezon eleji forgalom között: a „kínai vírus" terjedéséről szóló újabb és újabb hírek hallatán ekkor kezdték tömegesen lemondani az ázsiai utazásokat.) Valamirevaló védőmaszkot viszont csak a harmadik gyógyszertárban sikerült beszereznem, de ehhez a főváros poros utcáival szembeni védekezésnek több köze lehetett, mint a koronavírus okozta parának.
Március 19., London. Itt kötöttem ki, miután a Katmanduból Bangkokba tartó járatokat törölték – és emiatt buktam a többi (Bangkok–Stockholm, Stockholm–Budapest) csatlakozást is. Nepálban egy-két nappal azután kezdődtek a szigorúbb intézkedések, hogy visszatértünk a hegyekből a fővárosba. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert legalább nem ragadtam Ázsiában.
(Március 23-án regisztrálták Nepálban a második koronavírus-fertőzöttet, másnap pedig életbe is lépett a határzár.)
Végül több okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy mielőtt hazatérek, két hétre összezárom magam három Londonban élő barátommal. Csak a parkba és bevásárolni jártunk. Amit viszont baromira nem értettem, amikor Londonba értem, hogy maszkot, kesztyűt magamon kívül senkin nem láttam, miközben az élelmiszerüzletek ott is szépen ki voltak fosztva. Most akkor félünk, vagy nem?
Ennyit az előzményekről, ugorjunk Magyarországra!
Április 2., 23:30. Landolás a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren. Sorban állás a piros matricáért. Várakozás a feladott poggyászomra – tök fölöslegesen, ugyanis, mint kiderült, a londoni repülőtéren maradt. Oké, akkor várakozás a hajnali vonatra, amivel hazazötyöghetek.
Miután végre a szülőföldemre értem, felhívtam a nagyszüleimet, hogy ha csak sok méter távolságból is, de szeretnék nekik integetni, mielőtt teljesen elzárom magam a külvilágtól. Sikerült is néhány szót váltanunk, amikor hívtak a helyi rendőrőrsről, hogy ugye megérkeztem már az otthoni karanténomba? Már csak percek kérdése, nyugtattam meg őket, aztán mentem is tovább. Megörültem, hogy a gyakorlatban is komolyan veszik ezeket az óvintézkedéseket, ám később, az ismerősöktől hallott történetek egyből lenullázták az örömömet. (Piros matricás őrizet, zéró hatósági ellenőrzés... Logikus, nem?)
Eddigi életem során talán két-három hónapig laktam teljesen egyedül. Társas alkalmazkodásból és szétszórtságból ezért szerintem kitűnőre vizsgáznék, másrészt nagyra értékelem és megtanultam jól kihasználni az úgynevezett énidőt, legyen az másfél óra, egy hétvége vagy két hét. Nagy szükségem is van az egyedüllétre ahhoz, hogy elmélyülhessek a munkában, egy szabadidős tevékenységben vagy a belső utazásban, úgyhogy kimondottan jól jött ez a bezárkózás ahhoz, hogy emésztgethessem a jelenlegi válsághelyzetet.
Ahhoz persze, hogy egyáltalán nem viselt meg a hatósági karantén, a szerencsés körülmények csapatjátéka is kellett: a vidéki életforma, a kert, jó öreg társam, Newton kutya, a segítőkész szomszédok és a helytől függetlenül végezhető munkám. Irtó hálás vagyok mindezért, hiszen egy nagyvárosi panelben lehet, hogy már két nap után begolyóztam volna.
Na jó, így is volt egy baromira rossz napom, amikor iszonyatosan kiszolgáltatottnak és tehetetlennek éreztem magam: már lassan egy napja nem értem el a nagyszüleimet telefonon, ahogy a szomszédaikat sem, az influenzás rokonokat pedig nem szerettem volna odaküldeni, így hát kénytelen voltam a szokásos napi ellenőrzést tartó rendőröktől segítséget kérni. Szerencsére kiderült, hogy minden rendben a nagyiékkal, csak véletlenül lenémították a telefont. Ezt a parahelyzetet leszámítva összességében egész jó hatással volt/van rám az elszigeteltség.
Nem állítom, hogy nem lenne klassz ugyanúgy társaságba járni, szabadon járni-kelni, tenni-venni, intézkedni, mint a járvány előtt, de legalább azt a beállítódásomat nem tudja senki és semmi elvenni, hogy körülményektől függetlenül képtelen vagyok unatkozni. Oké, bizonyára másként vélekednék, ha egy két négyzetméteres tök üres cellában kellene ücsörögnöm hosszú éveken át, totál eszköztelenül...
A jelenlegi helyzetben azonban megnyugtató az a gondolat, hogy ha a fizikai terünk szűkösebb is a megszokottnál, egy igen hasznos és értékes dolognak mindannyian a birtokában vagyunk. Ez pedig a határtalan képzeletünk.
Elkalandoztam! Szóval mi mindent csináltam?
Egészen felpezsdült a társasági életem a karantén alatt. A jól bevált írásos üzeneteket felváltották a rendszeres telefon- és videóhívások, olyan barátokkal is, akikkel normális körülmények között nem sűrűn keressük egymást. És egy-egy szerkesztőségi online csoportterápia is nagymértékben hozzájárul a szociális jóllétemhez.
Kivégeztem két regényt és belekezdtem egy harmadikba! Ez azért nagy szó, mert az elmúlt néhány évben szinte csak ismeretterjesztő könyvekkel volt dolgom, a szépirodalmat sajnos eléggé elhanyagoltam. Olyan jólesett teljesen kikapcsolni és csakis az önszórakoztatás jegyében olvasni! Ezzel együtt ritkultak a nassolással egybekötött esti filmnézések, aminek köszönhetően többször előfordult, hogy reggelre megéheztem. Soha nem gondoltam volna, hogy a nonstop otthonlét hozza ki belőlem az egyél többször kevesebbet szabály gyakorlatba ültetését, de ehhez azért kellett az is, hogy a londoni önkéntes karantén alatt eléggé elkényelmesedtem – és besokalltam. Szerencsére itthon vártak rám a ház körüli teendők, és már nem álltak a rendszeres edzés útjába olyan béna kifogások sem, hogy nem fogok mások nappalijában ugrabugrálni!
A megszokott közös futásokat ugyan mellőznünk kellett Newton úrral, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy továbbra is együtt mozogjunk. Igen hatékony módja például a kutyaszórakoztatás, a kardiózás és az erősítés kombinálásának az, hogy a lehető legmesszebbre hajítod el a kutya labdáját, és addig nyomod a négyütemű fekvőtámaszokat, a guggolásból felugrásokat, a helyben futást magas térdemeléssel vagy az ugrálós kitöréseket, amíg a kedvenced vissza nem hozza a játékát – hogy aztán újra eldobd és pöröghess tovább. Mindeközben – a szomszédok legnagyobb örömére – dübörög a One night in Bangkok vagy éppen a Rolling Stonestól a Neighbours. Levezetésként tánc, egy kis kerti munka és meditálás. Ez azért már majdnem olyan, mint a Sziget!
És hogy mit nem csináltam?
Nem húztam fel magam azon, ha nem a tervek szerint haladtam a munkával, vagy ha teljesen másként alakult egy napom, mint ahogy azt megálmodtam. Nem kapkodok, nem stresszelek, a szó legjobb értelmében lassultam le az elmúlt hetekben. Sokkal türelmesebb és megértőbb vagyok most magammal szemben: elfogadom, hogy hullámzó a hangulatom, a teljesítőképességem és a kreativitásom, ami egyébként korábban sem volt másként, csak most több időm van arra, hogy pár lépés távolságból alaposan megfigyeljem, hogyan működöm, és miért úgy, ahogy. Úgy érzem, ez is egy hasznos hozadéka a jelenlegi helyzetnek.
Van azonban, amin túl sokat lamentálok mostanában, holott tettekre lenne szükség, mégpedig sürgősen. Nem, nem azon, hogy mi legyen holnap az ebéd, vagy hogy hova szeretnék elutazni, ha egyszer vége ennek az egésznek. Azon rugózik az agyam, hogy miért nem ismerjük fel végre: fordulóponthoz érkeztünk. A világ népessége és az általa okozott természeti károk eddig soha nem látott sebességgel nőnek. Utoljára 14 millió éve, bőven az első ember megjelenése előtt volt olyan magas a Föld hőmérséklete, mint amit mi is megismerhetünk néhány évtizeden belül! A túlnépesedés miatt egyre több és több táplálékra van szükségünk, miközben óriási veszteséget okozunk a biodiverzitásban.
„A várható következmény a limitált erőforrások és a vízellátást sújtó kihívások miatt – ami az egyik legnagyobb probléma –, hogy az emberek vándorolni kezdenek a túlélésért, ez pedig még nagyobb ellenségeskedést, erőszakot, háborúkat fog szülni. Nincs hát sok időnk. Talán húsz év, hogy elinduljunk a megfelelő irányba” – visszhangoznak a fejemben a szakemberek figyelmeztetései egy-egy álmatlan éjszakán. Hogy mi a megfelelő irány? Nem az, hogy ölbe tett kézzel várjuk a vezető nagyhatalmak megvilágosodását, hanem az, hogy hangot adunk mindannak, amit elvárunk tőlük, és közben elkezdünk a saját közösségünkben, a saját eszköztárunkkal fenntartható lehetőségeket keresni.
Az megvan, hogy az egykori autógyártó fellegvár, Detroit lakosai élelmezési szempontból szinte teljesen önfenntartóvá váltak, miután városi farmokat hoztak létre az üres területek megművelésével? Helyben termesztik a lakók által igényelt ételek felét, ezzel garantálva a változatos és szezonális élelmet, munkát biztosítva számtalan embernek, és minimalizálva a környezeti terhelést, hiszen nem a világ másik feléről kell az ételt szállítani. Aztán ott van San Francisco, a zero waste metropolisz, Bristolban pedig nemcsak a hivatalos brit fonttal, hanem Bristol Pounddal (papír- és telefonos applikáció formában) is lehet több száz boltban, vendéglátó- és szolgáltatóhelyen fizetni, de akár az energiaszámlájukat is kiegyenlíthetik ezzel a lakosok. A bristoli font az elfogadóhelyeken kívül teljesen értéktelen, így arra buzdítja a város lakosságát, hogy használatával a körkörös gazdaságot, vagyis a helyi közösség vállalkozásait és munkahelyeit támogassák, ezáltal a pénz nem kerül ki a városból és tűnik el távoli részvényesek zsebében vagy adóparadicsomokban, hanem visszaforgatják a vállalkozások fejlesztésébe és az emberek képzésébe.
De nem is kell ilyen messzire menni inspirációért, hiszen hazánkban is számos olyan helyi kezdeményezés létezik, ami a gazdasági jólét helyett a sokkal emberibb és környezetbarátabb jóllétet helyezi előtérbe: a Nyíregyházi Kosár Közösség vagy az én szülővárosom kis gazdasága csak kettő ezek közül. Lehetőségeinkhez mérten, a saját mikroközösségünkre fókuszálva tehát mindannyian megpróbálhatunk lokális, gyors, hatékony, rugalmas és hosszú távon fenntartható megoldásokat keresni.
Tudom, tudom, megint elkalandoztam, de az ilyen elkalandozások indíthatnak útjára új, értékteremtő és létfontosságú dolgokat. A világjárvány egy tragédia, egy krízis, ugyanakkor lehetőség arra, hogy átértékeljünk egy csomó dolgot a saját életünkben (Feltétlenül szükséged van arra az autóra, ha az időd 95 százalékában kihasználatlanul áll a garázsban?) és a tágabb környezetünk vonatkozásában. Óriási lehetőség az összefogásra, a közösségi erőben rejlő potenciál kihasználására – ezzel együtt a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség és az áldozatiság érzésének megszüntetésére.
Április 20., 19:23
Múlt csütörtökön, az utolsó rendőrségi ellenőrzés alkalmával megtudtam, hogy hajnali kettőkor lesz vége a házi őrizetnek. Erről kellett volna egy írásbeli határozatot is kapnom, ám ez elmaradt – mondjuk, sokat nem változtat a mindennapjaimon a „szabadulás” ténye. Ugyanúgy járok el, mint eddig, azaz nem járkálok el ezután sem – hacsak nem akad valami életbevágóan fontos intéznivaló. És miközben én, a kisember – sok más felelősségteljes polgártársammal együtt – fegyelmezetten, kötelességtudóan itthon maradok és naivan bizakodom, minden egyes nap megsemmisülök annak gondolatától, hogy politikai döntéshozóink még mindig a nemzeti elszigetelődés zászlaja alatt próbálnak kezelni egy olyan súlyos válsághelyzetet, amire kétségkívül globális összefogással lehetne megoldást találni.
Én azért továbbra is szót fogadok.
#itthonmaradok
Helló, nagy tervekkel, reményekkel és szorongással teli mindennapok!
