Zenészcsaládba született Magyarországon, majd az egyetem elvégzését követően Amerikában próbált szerencsét. Néhány év múlva már az általa szerzett nagyzenekari szimfonikus költeményt adták elő a Carnegie Hallban, az HBO és a Cinemax mozicsatorna arculatát tervezte, és olyan rendezők lettek a barátai, mint Seth Grossman. A Shock Act mellett a Pillangó-hatás és Az elefántkirály című filmek zenéje is Balázs Ádám műve, nem beszélve Enyedi Ildikó Testről és lélekről, vagy Deák Kristóf Mindenki című filmjének zenéjéről. Balázs Ádám családjával együtt végül Magyarországra tette át a székhelyét, de munkája továbbra is nemzetközi maradt. Interjú.
Miért pont a filmzene?
Teljesen tudatos döntés volt. Mindenképp zenével szerettem volna foglalkozni, kiskoromtól tanultam zongorázni. Volt egy olyan pont, amikor egy-másfél évre abbahagytam a zenélést, mert úgy éreztem, váltanom kell. A sport irányába mozdultam, de gyorsan visszakerültem a zenéhez. Akkor már egyértelmű volt, hogy nekem ez lesz a hivatásom, és azt is tudtam, hogy zeneszerzéssel szeretnék foglalkozni. Tudtam, hogy nagyon szeretem a filmeket, mindig is érdekelt a filmzene. Abban az időben még más volt a zenélés esztétikája, technikailag is más alapokon nyugvó szakma volt. Nagyjából 16 éves koromban kezdődött a nagy változás, jöttek a szintetizátoros próbálkozások, ekkor kezdték el hangsúlyosabban használni a gitárokat is. Jött egy izgalmas forradalmi időszak, én pedig elég tudatosan elhatároztam azt is, hogy bár mesterem, Kocsár Miklós maga is kiváló filmzenéket írt, én külföldön szeretném folytatni, a szakmának az amerikai esztétikai vonalát követve. Miután elvégeztem az angol szakot, el is utaztam Amerikába szerencsét próbálni.
Azért ez nagy váltás.
Nagyon sok áldozattal jár egy ilyen önkéntes emigráció. A családom teljes támogatását élveztem, ennek ellenére nagyon sok mindenben magamra voltam utalva. Nagyon gyorsan kikupált az élet, arra legalábbis, hogy a saját lábamon tudjak állni. Sok kitartás, nagy szerencse és sok nélkülözés kellett a sikerhez. 2000-ben indult el kint a zenei karrierem az HBO-n keresztül, az előtte lévő 3-4 évben kellett egzisztenciát teremtenem magamnak legalább minimális szinten. Astoriában laktam, ami most egy hihetetlen trendi negyede New Yorknak, akkoriban azonban Queensnek az a része deklaráltan görögök lakta környék volt, ami nekem nagyon imponált. Minden sokkal élhetőbb volt.
Leszögezném, hogy New York a világ egyik legkülönlegesebb városa. Amikor ott voltam, hatalmas változásokon ment keresztül, sokkal biztonságosabb lett. A kultúra azonban megmaradt: lenyűgöző, hogy mindennap annyi esemény van, akár színház, akár koncert, akár tánc, mindenből a legjobbak közül lehet válogatni. Ezek élvezetéhez persze elméletileg pénz is kellett volna, de az volt a csodálatos abban az időszakban, hogy volt egy olyan underground élet, aminek segítségével minimális költségvetéssel egy teljes heti programot fel lehetett építeni. Én nagyon örülök, hogy ilyenek voltak a kezdetek, mert rengeteg dologra tanított az emberekkel való kommunikációban.
A mai napig a zeneszerzés egyik legfontosabb elemének tartom a megfelelő kommunikációt: a zenét a rendezővel együtt találjuk ki, és fontos, hogy mindenkinek a megelégedésére szolgáljon, mindenki azt lássa benne, amit szeretett volna. Ennek az alapjait én New Yorkban kaptam meg, amikor egy elég híres reklámfilm-zeneszerzőnek voltam a fizetés nélküli asszisztense egy évig. Nagyon sokat tanultam a számítógépen zenélésről, ott szívtam magamba a tudást.
Hogy talált meg az HBO?
Egy étteremben találkoztam az egyik producerükkel, beszédbe elegyedtünk, majd hat hónapba telt, hogy esélyt kapjak. Bevittem magammal hozzájuk egy demófelvételt, és azzal indult el minden. Végig se hallgatták, az első track első harminc másodperce után leállították, annyira tetszett nekik. Egy régi népzenei gyűjtés százéves felvétele köré építettem egy elektronikus köntöst, szerintem ez fogta meg őket, a track filmes komplexitása, gondolatisága. Nagyon fontos, hogy egy zeneszerzőnek milyen dramaturgiai érzéke van. A hangok is nagyon fontosak, de a dramaturgia meghatározza a filmzene ívét, sűrűségét, a hangok létjogosultságát.
Az HBO-s meghallgatást követően meredeken ívelt felfelé a karriered.
Több ilyen amerikás pillanatom van, az egyik az volt, amikor először megláttam a nevemet a vásznon. Nem is hittem el. Malek Miklós barátommal írtunk közösen egy számot, ami nagyon sok helyen előbukkant, többek között a Jóbarátok sorozatban és a Bájkeverő című filmben is. Pont ez utóbbit néztük meg a moziban, szinte már el is feledkeztünk arról a zenéről, de ahogy hallgattuk a moziban, ott motoszkált bennem, hogy ez a mi zenénk. Ott maradtam a moziban, végignéztem a stáblistát, és ott volt kiírva a nevünk. Ez nagyon izgalmas pillanat volt, még vagy háromszor megnéztem a filmet emiatt. Gyerekkoromban mindig az volt a szórakozás, hogy kutatta az ember a magyar neveket az amerikai filmek végének főcímeiben, és akkor ott a moziban láttam a sajátom.
Milyen volt a sztárokkal találkozni?
Ezután filmes szinten elég fontos pont volt, amikor megkeresett egy diák a New York-i Egyetemről, aki felkért, hogy szerezzek zenét a rövidfilmjéhez. Ő volt Seth Grossman, és a film címe Shock Act volt. Fizetni nem tudott, én csak annyit kértem, hogy legyen lehetőség a tízfős vonószenekart stúdióban élőben felvenni. Sikerült is, a film pedig megnyerte a Tribeca Filmfesztivált. Borzasztóan élveztem, hogy egyik pillanatról a másikra betessékeltek minket a backstage-be a győztesekkel, ahol Martin Scorsese-vel, Robert De Niróval találkoztam, akik mind látták a filmet. Ez volt az első sztárélményem, mindenki borzasztó kedves volt.
Mit tesz az idő: volt akkoriban egy nagyon helyes filmproducer szakos srác, aki nagyon szerette a filmünket, nagy rajongója lett, a zenémet is szerette, és ő ma a világ egyik legnagyobb sorozatának, a Vajáknak (The Witcher) az egyik vezető producere. Ennyi idő telt el. Azóta is nagy rajongója a zenémnek, mindig felhív, ha Magyarországon jár, találkozunk, több filmes barátommal is összehoztam, így épülnek a kapcsolatrendszerek. A munka minősége és a konzisztenciája határozza meg, hogy ezek az ismeretségek végül mennek-e tovább.
Amerikában is ugyanígy alakul, a rendezők hallják valakinek a munkáját, vagy egymást kérdezik, hogy tudsz egy jó zeneszerzőt? Így jönnek a lehetőségek. Seth Grossman rendezővel csináltam az első nagyjátékfilmemet. A film sikere után az egyik producer később Anthony Hopkinsszal készített filmet, a másik Seth-tel dolgozott együtt egy másik filmen, amiben többek között Philip Seymour Hoffman, Christopher Walken és Catherine Keener is szerepelt. Hihetetlenül izgalmas, hogy ki hova ment el.
Milyen volt hazajönni ezek után?
Nem könnyű. Van egy magyar mentalitás, előítélet az Amerikából jött megmondóemberről. Először rám is így néztek, az volt a szerencsém, hogy akkor indult a magyar HBO, aminek az angol vezetése tudta, hogy az amerikai HBO-val több mint tíz évig folyamatosan dolgoztam. Emiatt ismertek és felkértek a Terápia című sorozatra, és olyan nagyágyúkkal kezdtem együtt dolgozni, mint Enyedi Ildikó vagy Gigor Attila. Igaz, hogy Amerikában tanultam a filmzenét, ezért amerikai zenei ízléssel nyúltam minden filmhez, ami más, mint az európai. Attila is bevallotta, hogy kicsit kételkedtek, mi lesz ebből, de a munkám meggyőzte őket. Ildikóval olyan jól sikerült az együttműködés, hogy felkért a nagyjátékfilmjére is, ami nekem nagy büszkeség, illetve Attilával is dolgoztam más projekteken. Nagyon erős magyar alkotókkal dolgoztam a Terápiában, és innen szép lassan kialakult a magyar filmes szakmában is az elfogadottságom.
Jó hallani, ahogy ugyanazzal a lelkesedéssel beszélsz a magyar alkotókról, mint az amerikaiakról.
Mindenkinek megvan az erőssége, minden nemzetnek megvan a maga filmesztétikája. Nagyon szerencsés vagyok, hogy az utóbbi 15 évben csak olyan filmesekkel dolgozom, akik a legmagasabb szinten végzik a munkájukat, nagy lelkesedéssel és a mozi iránti szeretettel, országtól függetlenül. Európában annyiban más dolgozni, hogy nem elég a sztori, itt tettekkel kell bizonyítani mindent. Hihetetlen nagy fejlődési folyamat volt, amikor megtanultam az európai zenei nyelvet. Sokkal szikárabb, sokkal kevesebb, kevésbé vállaltan érzelmes, sokkal kevésbé történetvivő. Most viszont nagyon jó, hogy mindkét nyelv megvan a fejemben, és tudok amerikai projekteken is dolgozni meg európaiakon is. A Terápia után az HBO angol vezetése felkért, hogy menjek Romániába, mert gondok voltak a Társasjáték forgatásánál. Annyira megtetszett a sorozat, hogy az egésznek a zenei producere lettem. Ebből jött az Árnyak című sorozat, amire a román HBO kért fel magától. Ezt nagy feladatnak érzem, egy hatéves szép történet, és megy még tovább. Ez nagyon sikeres dolog, nagyon szeretem, és rengeteget jártam Romániában. A zene nem ismer határokat.
Mit hívsz otthonnak: Amerikát vagy Magyarországot?
A bázis mindenképpen Európában van a gyerekeim miatt, akik ide járnak iskolába. Évente többször repülünk ki Amerikába, kint megvan a teljes egzisztenciám, ott dolgozik az ügynököm, ráadásul magyar és amerikai állampolgár is vagyok. A hazámnak Magyarországot tekintem, ide születtem. Amikor itt vagyok, akkor ez az itthon, aztán amikor Amerikában vagyok, akkor az az itthon. A lányaimnak is megvan ugyanúgy a kettős identitásuk, nagyon sokat éltek kint, ott kezdtek el iskolába járni, ott szocializálódtak, ott tanulták a nyelvet, ma is akcentus nélkül beszélnek angolul, miközben kettős anyanyelvűek.
Mit jelent neked Amerika?
Kint értem felnőtté, ott értem professzionálissá, családfenntartó szakmabelivé. Amikor elmentem, egy egyetemet végzett fiatalember voltam. Ott épült ki az életem, kezdődött a felnőtt családi életem. Van, amikor hónapokat töltök kint. Az internet persze nagyon megváltoztatta a munkafolyamatokat, de így is megvan egy produkciónak az az 1-3 hónap, amikor ott kell lenni a forgatáson, a többi hónapban pedig itthonról is dolgozhatok. Los Angelesben van a filmvilág kilencven százaléka, ebben a városban ott kell lenni, hogy az ember munkát szerezzen – nem véletlenül dolgozik ott az ügynököm, aki ezeket az ügyeket folyamatosan intézi. Most tavasszal megyek vissza újra, több nagy gyártó céggel tárgyalok, ezekből építkezek. Van egy amerikai telefonom, ha valaki azon felhív, és valami nagyon fontos ügy miatt jövő szerdára ott kell lennem, akkor szemrebbenés nélkül közlöm, hogy ott leszek, és meg is oldom, hogy ott legyek.
Mi inspirál a zeneszerzésben?
Hál’ istennek inspirációval meg vagyok áldva, de abszolút koncepciózusan dolgozom. Fontos, hogy lássam a képet, vagy kimenjek a forgatásra, ahol a kameramozgásokból látom, hogyan dolgozik a rendező. Amikor megkapom a képet, elkezdek kialakítani egy alapkoncepciót, de nem a zongora elé ülve puffogtatom a hangokat, ez régen volt így. Rendkívül nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy minden zenémnek legyen valamilyen védjegye, amitől ahhoz a filmhez lesz köthető, de megmaradjon a zeneszerző, össze lehessen kötni a művészt, ha két albumomat meghallgatja valaki. Ennek az egyik legalapvetőbb módja a hangszerelés, hogy milyen hangszerek szerepelnek abban a zeneműben. A másik alapvetés a téma, a harmadik pedig az az ív, ami meghatározza a filmet, amitől az egész filmzene eljut A-ból B-be. Lengyel Balázs Lajkó – Cigány az űrben című filmjénél például nagyon szándékoltan pici volt a zene, és amikor berobbant az űrbe, az egész átment egy bombasztikusabb anyagba, kinyílt. A legvégén a Lajkó-témából egy keserédes keringőt írtam, azzal fejeztük be a filmet, de azt is klasszikusabban nagyobb hangzással.
Mik az idei terveid?
Két film is jön ki idén, az egyik a Spirál, Felméri Cecília különleges kamaradrámája, a másik egy nagyon vicces, szerethető romantikus vígjáték, a Lakos Nóra által jegyzett Hab, Kerekes Vica főszereplésével. Ezek is mutatják, hogy egy zeneszerzőnek – bár fontos, hogy saját stílust alakítson ki – minden mezsgyén fel kell találnia magát. A legtöbbet egyébként a drámában dolgozom. Amit én szeretek és sokszor csinálok, és ami elég hasonló minden zenémben, egyfajta megközelítési védjegy, azazhogy az elektronikus zenét, az atmoszférikus hangfestő elemeket keverem élő hangszerekkel. Két dimenzió találkozása ez, ami rögtön feszültséget teremt. Nem homogén az anyag, mindennek van egy alsó és felső motivációja, ettől a zene rögtön sokkal izgalmasabb.
