Az 1800-as évek Amerikájában járunk. Az emberek olcsón szeretnének szórakozni, nevetni, és minden érdekli őket, ami egy kicsit is eltér a normálistól. Phineas Taylor Barnum pontosan ezt használta ki a végtelenségig. Az eredetileg politikusként és a rabszolgák felszabadításáért dolgozó férfi rájött, hogy rengeteg pénzt kereshet azzal, hogy meghökkenti az embereket. Így aztán nem amiatt ismerjük a nevét, mert elítélte a rasszizmust, hanem mert szörnyetegnek bélyegzett embereket mutogatott jó pénzért. Pedig ő volt az is, aki politikusként még azt mondta: „Az emberi lélek, amit Isten teremtett és amiért Jézus meghalt, nem olyasmi, amivel csak úgy babrálni lehet. Lakhat kínai, török, arab vagy éppen hottentotta ember testében – attól az még ugyanaz a halhatatlan lélek.”
Rabszolgából bazári látványosság
Akármilyen szépeket is mondott a halhatatlan lélekről, ő volt az, aki üzleti vállalkozásai kezdetén megvásárolta az idős, ráncos és beteg rabszolganőt, Joice Heth-t. A szerencsétlen asszonyt elkezdte mutogatni némi apróért mint George Washington 161 éves dajkáját. Hogy a nőnek adott-e abból a jövedelemből, amit a következő hónapokban keresett, vagy ugyanúgy rabszolgaként tartotta, mint elődei, már nem tudni. Az ötlet bejött, dőlt a pénz.
Ezek után olyan emberek fordultak meg Barnumnál, mint Annie Jones, a nő, aki szakállt viselt az arcán, Csang és Eng, a sziámi ikrek, Isaac W. Sprague, aki olyan vékony volt, mint egy csontváz, vagy épp Anna Swan, aki átlagon felüli termetével tűnt ki a többiek közül. Tény, hogy sok torzszülöttnek bélyegzett embernek akkoriban az volt az egyetlen pénzkereseti lehetősége, ha ilyen vándorcirkuszokban mutogattatta magát, de az is tény, hogy Barnum kis cirkuszába sokszor azért jártak, hogy megalázzák az ott élő, gyakran rácsok mögé zárt embereket. Csak hogy ismét Barnumtól idézzünk: „Még soha senki nem veszített egy dollárt sem azzal, hogy alábecsülte az amerikai közönség ízlését.”
Az elmúlt fél évszázad legnagyobb szenzációja
Ebbe a jól működő gépezetbe került bele az 1868-as születésű Fjodor Jefticsev, a szentpétervári kamasz fiú, akinek genetikai rendellenessége miatt olyan sok szőr nőtt az arcán és az egész testén, mint az állatoknak szokott, foga viszont csak néhány nőtt. A gyerek édesanyja már korábban elhunyt, de néhány ott lakó beszámolója szerint ő maga is ugyanolyan szőrös volt – akárcsak az egész család. Emiatt sokan azt feltételezték, hogy egy egész ilyen külsejű nép él az orosz vadonban bujkálva. Nem elég, hogy Fjodor és anyja ebben a betegségben szenvedtek, az apa, Adrian is így nézett ki. A fiúcska és apja először még önállóan léptek fel közönség előtt, és olyan nagy sikert arattak, hogy még II. Sándor cárral is találkozhattak személyesen.
Ezt európai turné követte, amelynek folytán apa és fia olyan helyekre jutottak el, mint London vagy Párizs. Fjodor érdeklődő, kíváncsi, játékos és jószívű volt, gyorsan tanult nyelveket, megismerte a helyi kultúrát. Nyomorogniuk apjával egy percig sem kellett, sőt viszonylag kellemes körülmények között utazgattak, Adrian pedig emellett lelkesen emelgette az üveget is. Valószínűleg alkoholfogyasztással összeköthető májbetegség végzett vele. A 16 éves, árvává lett fiú 1884-ben találkozott Barnummal, aki Oroszországból Amerikába vitte.
Az orosz erdő titka
Barnum gond nélkül talált ki új háttértörténetet a fiúnak. Elnevezte Jo-Jónak, és kutyát csinált belőle. Kigondolt egy mesét, amely szerint a komor, ismeretlen orosz erdőkben lelt rá erre a furcsa teremtményre, akit vadállatként viselkedő apja védelmezett a vadászoktól. Utóbbiak kénytelenek voltak lelőni a rájuk támadó apát, az árván maradt farkasemberkét pedig magukhoz vették. Csak itt, csak most látható, ahogy ül, morog és a száját nyitogatja, összes ruhája egy orosz katonai egyenruha. A közönség először szinte megnémult a döbbenettől, aztán viharos taps fogadta az elkutyásított fiút. Aki egyébként ekkorra három nyelven beszélt, és amikor épp nem kellett állatot játszania, jó modorú, kedves, jókedvű fiúként élte az életét. Ami sajnos nem tartott sokáig: 36 éves korában végzett vele a tüdőgyulladás.
A szőrösség oka
Fjodor és családja nagy valószínűséggel a hipertrichózis vagy Ambras-szindróma (gúnynevén Vérfarkas-szindróma) nevű betegségben szenvedett. Ez a genetikai – tehát örökölhető – eltérés eredményezi az egész testet ellepő vastag szőrzetet. Gyógymód nem létezik, még a lézeres szőrtelenítő eljárás sem hoz igazán tartós eredményt. A betegek egy része úgy dönt, borotválkozik vagy rövidre vágja a szőrét, mások hagyják megnőni.
Nem Fjodor volt az első, se nem az utolsó képviselője a rendellenességnek. 1887-ben született Alice Doherty, Amerika első ismert hipertrichózisos állampolgára, akinek sem a szüleinél, sem a testvéreinél nem jelentkezett az eltérés. Ő is hamar pódiumon találta magát, ahová saját szülei állították némi pluszpénz reményében. Úgy látszik, ez volt a bevett módja a probléma kezelésének, mert ugyanígy járt a német Barbara van Beck, a lengyel Stephan Bibrowski, a laoszi Krao, akit a hiányzó láncszemnek hittek, vagy a Puerto Ricó-i Percilla Roman is.
Csak cirkuszi látványosságnak jók?
A legtöbb túlzottan nagy szőrt növesztő ember így járt, akár gyerek volt, akár felnőtt: pénzkeresésre használták őket, orvosok vizsgálgatták a testüket, olyan elméleteket gyártva, miszerint egy különálló fajhoz tartoznak, amely valószínűleg a majom és az ember kereszteződéséből jött létre. Hiába beszéltek több nyelven, voltak műveltek vagy zenéltek nagyszerűen, mindenkit csak a külsejük érdekelt. Ez a hozzáállás napjainkra azért változott egy kicsit, de a hüledezés, a gúnyolódás és a vad elméletek gyártása nem maradt abba.
A kétezres években Danny és Larry Ramos Gomez állt nyilvánosság elé hipertrichózisával. A testvérpárt eleinte cirkuszokban mutogatták pénzért, később tévéműsorokban. A náluk is később született indiai Pruthviraj Patil, a kínai Xiaoling, az indiai Sangli nővérek, vagy a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült thaiföldi Supatra Sasuphan már nem kényszerülnek ilyen szereplésekre, igyekeznek minél normálisabb gyerek- és felnőttkort megélni. Miközben ők az iskolában ülnek, a világ azt tanulja, hogyan tekintsen egyenrangú embertársként azokra, akiknek a külseje eltér a megszokottól. Van hova fejlődni, hiszen ezek a fiatalok napi szinten küzdenek meg a szörnyülködéssel, a gúnyolódással és a kiközösítéssel.
